Köznapló

Július 30., szerda
Szeretek vonaton utazni. Apám is így volt vele, ezért sokat jártunk ide-oda. Megtanultam, a gőzmozdonyok miért kapnak 424-es vagy 328-as számot, rögtön láttam, melyik kocsi fapados, és melyiknek üléseit borítja izzasztó műanyag. Földrajztanárnőm hatodiktól „vasutasnak” hívott, és nem ok nélkül: hibátlanul fújtam az állomásokat a Nyugati és Debrecen, a Keleti és Békéscsaba között. Csak a pécsi vonallal álltam hadilábon. Tízévesen egyedül utaztam Pestről Túrkevére, nagyobb élmény volt, mint évekkel később eljutni Berlinen át a Keleti-tengerhez.
A vasúttal mégis óvatos voltam. S talán ma is az vagyok. Méretei teszik, ebben valamelyest a hegyekkel rokon. Vonzó egyik is, másik is, de belül érzi az ember, hogy tekintélyük valódi oka a veszély. Elvisznek meszszire, módod van rajtuk fölhágni a magasba, de cserébe tiszteletet követelnek. Ha nem adod meg nekik, úgy járhatsz, mint ma egy férfi Gödnél.
A nyolcórással indultam Pestre. Volt ablakhely, befészkeltem magam, és olvastam A dervis és a halált. A bosnyák író mondatainak ritmusa és a zakatolás elvont a valóságtól. A Balkánon jártam.
Hirtelen felriadtam. A kocsi aljához, semmi kétség, odavágódott valami. Részben puhán, részben fémes csattanással. A vonat fékezett, s a nyílt pályán megállt.
Sejtettem, mi történt. Ültem már vonaton, amelyik embert gázolt.
Láttam, ahogy leugrik a kalauz, őt botladozva a mozdonyvezető követte. Cipőjük alatt csikorogtak a töltés zúzott kövei. Mentek megnézni, mi történt. Nyíltak az ajtók, kíváncsi utasok csapata követte őket.
A kalauz hamar visszajött. Sápadt volt. Végigment a kocsikon. Biciklist gázoltunk, egy órát biztosan állunk, kiáltotta, mint egy rikkancs.
Az emberek levették táskáikat a csomagtartóról, és a buszmegálló felé indultak. Ezek mind ismerik a járást? – csodálkoztam. Negyedóra múlva a kocsi kiürült.
A biciklistára gondoltam. A sietségére. Amiért átszaladt a vonat előtt.
Hová igyekezett? A szerelméhez? Hol van most az a szerelem? Melyik szürke bazaltkő itta be? Vagy ő volt a postás, és hamar akart végezni? Ha így volt, a síneket száz méterre a vonat mögött értesítések lepik el. Idézések. Ajánlott küldemények. Az egyiken az áll talán, hogy felvették, a másikon, hogy bírságot kell fizetni, és bizonnyal van köztük egy levél, amely ezzel a kérdéssel zárul: Mikor látogatsz már meg, fiam?
Valami kaparta a torkom. Nem a füst. Erre gőzös már csak vasárnap jár. Vidám, nosztalgiázó kirándulókat szállít. Kacagva csattognak át azon a helyen, amelyet semmi nem jelöl.
Jobb, hogy nem jelöli. Ha tudnánk, min járunk itt meg ott, le se mernénk tenni lábunkat a földre.
Van okunk irigyelni az angyalokat.

Augusztus 1., péntek
Aki nem érzi jól magát rossz szagú magyar világunkban, ajánlom, térjen be fertály órára a váci áruházba. Az is könnyen rálel, aki gyöngén tájékozódik. De az igazi távolság az lesz, amit akkor érez, amikor belép. Egy másik korszak szele csapja meg. A hatvanas-hetvenes éveké. A látvány annak szellemét árasztja rá. Megnyerő lazaság. Minden sokkal otthonosabb, mint odakint.
Eszembe jutnak a melák bevásárlóközpontok, a böhöm nagy centerek – azokhoz képest ez a kisember mennyországa. Elképzelhető ott, hogy egy teli szöges rekeszt oda, eléd, a pultra tegyen a boltos? A portékát kézbe lehet venni, meg lehet nézni. A biciklipumpát ki is csomagolják, az áruház előtti bringák egyikén ki lehet próbálni. Van ilyen a fényes multiknál? Na ugye.
Vácott arra is figyelnek, hogy egyenöltözék ne takarja a kollégák karakterét. Itt az eladó kiszolgálhat rövidgatyában és viseltes pólóban is. A gatya cseppet sem feltűnő, egy potenciális vevő atlétatrikóban áll a pult túloldalán. Facsavart vesz. Papírzacskó kerül a mérlegre, a zacskóba dekára annyi szög, amennyit kér. Nem kétszer-háromszor annyi, ahogy az az egységcsomagos cégeknél szokás. Kecskeszakállas úr, orrán hat dioptriával a műanyag zuhanyozófejek között kotor, egy idős asszony szeneslapáttal érkezik a pénztár felé. Kedvük jó, a szemük csillog. Itt minden a régi…
De ne ragadjunk le a földszintnél, a java az emeleten található.
A lépcsőt övező falakon árukatalógusok lapjai. A szándék egyszerű. Aki lankad, vagy a szíve gyorsabban ver, mint kéne, megállhat, nézelődhet. Igaz, hogy amit lát (és ami elleplezi, hogy a falakra ráférne a festés), abból semmit nem kapni, de kialakulhat az elképzelése, mire nem telik.
Az emeleten a legjobb a szabad polcos részleg. Ezernyi csoda. Aki áthalad ezen, úgy érzi magát, mintha várták volna. Mintha szembesíteni akarnák a múltjával. Ne gondoljunk rosszra – az ifjúság, bármily hitvány korban éli meg az ember, gyönyörű, és lám, itt vannak a kellékei.
Egydecis kocsmai pohár, rajta a töltéshatár vízszintes jele. Ilyet sehol nem láttam mostanában. A presszók obligát kávéspohara is lassan kivész mindenhonnan, lám, a váci áruházból nem. Tavaly volt még szimplás pohár is, ó, hogy örült volna Bodor Feri, ha látja! (Az Ökotáj szerkesztőjét, Zelnik József jó emberét, az utolsó lődörgőt, aki Krúdyval lélekben rokon, soha nem láttam, nem is találtam. Útjaink nem keresztezték egymást. Úgy tartom számon, mint lehetséges barátot, akitől elválasztott valami.)
Vannak itt állatfajták, se a Brehmben, se másutt nem lelni a nyomukra. Talán kihaltak. Hogy alkotójuk milyen célra és hová szánta őket, nem tudni. Kerámiából készültek, várom, hogy egy iskolai szertárban szembesüljek valamelyikkel.
Használt magnókról és más hangszaporító eszközökről nem írok. Nem fosztom meg az odalátogatót a felfedezés gyönyörűségétől. Ahogyan a visszarévedés ujjongó örömétől sem. Húsz évet lehet fiatalodni!

Augusztus 4., hétfő
Meghalt Szolzsenyicin. Lesznek, akik érdemeit sorolják, és lesznek, akik gyarlóságait emlegetik. Volt benne ebből is, abból is. Kettősségét érteni kéne, de orosz volt, és ugye az oroszokat nehéz nem oroszként érteni. Ez olyanokra is érvényes, akik nekrológjukban szinte ki akarják radírozni az életművet egyetlen ok miatt: Szolzsenyicin utolsó könyvében a zsidókról nem szájuk íze szerint írt. És? Aki megjárta a Gulag poklát, tiszteletet érdemel, még ha utóbb tökmagárusként folytatja is. És Szolzsenyicin nem úgy folytatta.
Hogy tíz év ártatlan raboskodás előtt ki érez tiszteletet, nevelés kérdése. Hité. Rajongásé. Ártatlanságé. Megfelelő barátoké. Ennyi mindenre szert tenni, elismerem, nehéz. Én mindenesetre emelkedett percnek éreztem, amikor az orosz és a bolgár irodalom csodás tolmácsolójára, Karig Sárára fölsegíthettem a Nemzetek Házában a kabátot. Salamovval robotolt egy helyen. Messze túl a sarkkörön.
Amit Szolzsenyicin tett, egyhamar író nem tehet. A magyar ötvenhat meg az ő Gulag-könyve – e kettőbe rokkant bele a bolsevizmus. Tán nem is annyira könyvei, inkább tartása vonzott sokakat. Hogy bár fenyegették, tapodtat sem hátrált. Pedig lett volna oka aggodalomra. Puskin halála példázta először, milyen vékony szálra van felfüggesztve az orosz költő sorsa. Elvághatta a cár, az intrikus udvar, a bolsevik diktátorok s éppúgy a „szakma” irigyei. Bármelyik és bármikor.
Moszkvában mesélte valaki, hogy Gogolt 1852-ben a Danyiil-kolostorban temették el, ott nyugodott 1931-ig. Koporsóját akkor vitték át a novogyevicsi temetőbe. Előtte felnyitották, és állítólag az író hason feküdt benne. Gogolt élve temették el, ment a szóbeszéd. Olcsó mítosz, tartják a felvilágosultak. Marhaság, így az ateisták. A történet mégse meglepő.
Az orosz írónak elképzelhetetlen a respektje a nyugati társak rangjához képest. Olvasták őket cárok, olvasta a generalisszimusz, hálás olvasójuk mégis a nép fia volt. Abban viszont egyek voltak, amiről Gogol egyszer így írt: „Meglátjátok, hogy Európa nem kenderért és szalonnáért jön majd hozzánk, hanem bölcsességet vásárol majd, amit nem árusítanak többé az európai piacokon.”
Dosztojevszkij, mint Gogol követője, ujját felmutatva arra figyelmeztetett: „Oroszország immár közel egy évszázada nem önmagáért él, hanem csupán Európáért!” Szolzsenyicin pedig előadásában, amelyet a Nobel-díj átadására írt, hogy a folyamatosság meg ne szakadjon, Dosztojevszkijt emlegeti. A hívőt. Aki Oroszországot Európa megváltójának szerette hinni. Mert ő sem hitt a „keresztény” Európában. Szolzsenyicin Stockholmban is idézi Dosztojevszkij ördögeit – utalva annak regényére –, s meg van győződve, hogy a métely európai hatásra ette bele magát az orosz ifjúságba.
Kész. Megérkeztünk Putyin Oroszországába.
Azaz hogy mégsem. Mert Szolzsenyicintől mást is megtud az ember.
Egyik könyvében hírt adott arról, hogy 1991-ben érdekes konferenciát rendeztek a kazak fővárosban. A Szovjetunió szétesése után arról volt szó Almatiban, hogy immár megvalósulhat a Nagy Turán. Ez a gondolat utoljára Kemal Atatürk agyát hozta mozgásba. Az ő irányítása alatt kezdte szerkeszteni egy tudós csoport – köztük Zajti Ferenc – a turáni lexikont. A kazakok a kunok rokonai. Némiképp érintve vagyunk.
No, ezt csak úgy mellesleg. Meg hogy ne kelljen bizonygatni, miért illő fejünket meghajtva búcsúzni Szolzsenyicintől. Adjunk hálát, amiért egy tudatlan kor sötétjében volt bátorsága fényt gyújtani. Ezért is elfogadhatatlan, ha azt mondja valaki, nincs köze hozzá. Van. Kortársai közül az egyetlen író, aki hatással volt a történelem menetére. Lényétől, könyveitől a Kreml tornyának tetején rángatózni kezdett a vörös csillag.
Halálában legyen méltó a világ ahhoz, amiért ez az orosz író szenvedett!