Déja vu érzésem van. Ültünk a díszletek mögött a Magyar Televízió stúdiójában, és jelenésünkre vártunk. Lukovich Tamás barátommal szerkesztettünk átfogó urbanisztikai tanulmánykötetet, a kiváló szerzők közül pedig Cséfalvayt invitálták be a műsorba a szerkesztők. Ő akkor még előtte volt államtitkári kalandjának: hogy lesz valaha magyar new deal kísérlet, s azt majd történetesen Széchenyi-tervnek fogják hívni, közülünk még senki sem sejtette. Arra terelődött a szó, hogy a mohó beruházási akarat az új demokráciákban törvényszerűen képes-e felülírni bármiféle józan várostervezői meggondolást, s az eredeti tőkefelhalmozás gyermekbetegségeit követően lehet-e számítani valamiféle okos és átgondolt társadalmi konszolidációra. Akkoriban még a közösségi tervezés lázában égtünk: kanadai, skandináv és benelux példák alapján gondoltuk magyar viszonyokra is alkalmazni a társadalmi megrendelés, a szolgáltató politika elveit, amelyek nélkül nemigen létezik nyugaton urbanisztikai gondolkodás és mindennapi gyakorlat. Ám botor módon figyelmen kívül hagytuk, hogy a kilencvenes évek egyúttal az eredeti politikafelhalmozás időszaka is (az Orbán-epizódtól eltekintve a mostani defenzív hatalomgyakorlás ezt a másutt viszonylag röpke periódust nyújtaná végtelenül hosszúra), s a politikai elit korántsem áll készen egyfajta demokratikus urbanisztikai fordulatra. (Ma sem áll.)
Az akkori legégetőbb kérdés a bevásárlóközpontok térnyerése, robbanásszerű elterjedése volt. Az urbanista szakma megpróbált versenyt futni az idővel, hogy valamiképpen meggyőzze az egészen mással bíbelődő politikumot: legyen kedves foglalkozni valamiféle szabályozással, különben a kereskedelem szférájában a vadkapitalista viszonyok kerekednek felül. Két fő érvelés volt forgalomban: egyrészt intő jelek mutattak a társadalomszervező jelentőségű kis boltok megtizedelődésére, ha a plázák számát és négyzetméterét hatalmi szóval nem maximalizálják; másrészt Nyugat-Európa a legkevésbé sem hódolt be annak a máskülönben érthető beruházói óhajnak, hogy az üzlet és a kereskedelem templomainak a városszöveten belül, és ne a periférián, a „libalegelőn” biztosítsanak helyet. „Természetesen” a lehető legrosszabb forgatókönyv valósult meg: Budapest talán az egyetlen az európai fővárosok sorában, amelynek a szívében több monumentális shoppingcenter is megépülhetett, s unikum abban a tekintetben is, hogy csupán akkor szabályozta e beruházások jogi és urbanisztikai környezetét, amikor már boldog-boldogtalan megépítette, amit meg akart építeni.
A fájdalmas az egészben az, hogy abban a tévéstúdióban mindez már borítékolható volt, emlékezetem szerint el is mondtuk – mindezek ellenére szinte kísértetiesen minden rossz bekövetkezett, amit csak el tudtunk képzelni. A politika nemhogy nem állt ellen az indokolhatatlan beruházói agresszivitásnak, de még készségesen alá is tolta a széket a bizonytalan eredetű kalandor tőkének: számos esetben akár rendezési tervet is módosított a speciális igények kielégítésére. Talányos sugalmazásra a központi hatalom visszanyeste, hovatovább felszámolja az önkormányzatiságot; a központi újraelosztás egekbe emelése, a végletes központosítás forráshiányossá teszi az önkormányzatokat: a túlélés parancsa értelmében onnan szereznek pénzt, ahonnan tudnak. Az álszent rendszerben nem vizsgálják, hogy a beruházni kívánó tőke spekulációs, netán pénzmosási céllal érkezik-e – a szisztémába van kódolva a burjánzó korrupció. A feltűnően sok pláza és benzinkút országában senki nem vizsgálja meg alaposan, hogy mely beruházások pusztán fantomjellegűek, amelyek csupán homályos eredetű jövedelmek kifehérítésére, adókedvezmények igénybevételére, voltaképpen a becsületes adófizetők megsarcolására jöttek létre. Ez lényegében senkinek nem áll érdekében: az állam nem bünteti, hanem a GDP-centrikus mennyiségi szemlélet bűvöletében még jutalmazza is, ha valaki túl sok plázát, multiplex mozit vagy éppen irodaházat épít. A torz, vadkapitalista szisztémában mellékessé válik a valóságos megtérülés szempontja is, hiszen az ostoba állam (pontosabban ennek ostoba és korrupt vezetése) ezernyi csatornán és hajszáléren keresztül átvállalja a felelőtlen beruházók veszteségeit. Dúl a telekspekuláció gyakorlata, s még csak föl sem merül olyan szabályozás lehetősége, mint Amerikában, ahol az üresen álló felhőkarcolót is érdemesebb lebontani, mint a büntetőadókat fizetni utána. A kis boltok többsége időközben lehúzta a rolót az óriás szupermarketek vonzáskörzetében, a nép önként bevonult a plázák művárosaiba, hogy lassan elfeledje: milyenek is voltak a valódi városok. Az aggódó, előrelátó urbanista a dolgok jelenlegi állása szerint alulmaradt a rövidlátó politikussal meg a spekulatív beruházóval vívott harcában. Már az első üres plázák is megjelentek – mi jöhet még?
Jó ütemérzékkel fordította tekintetét Cséfalvay Zoltán a másik neuralgikus terület felé, amely a tradicionális városi életmód felszámolódásának veszélyét mutatja. A budapesti s mind több vidéki városlakó másfél évtized alatt jószerivel feladta évszázados ragaszkodását a valóságos urbánus miliőhöz, amelyet a millennium egészséges lendülete alapozott meg. Kísértetutcává engedtük zülleni a hajdan korzóként használt Rákóczi utat, hogy boldogan grasszáljunk a fogyasztás templomainak fedett, időjárási viszontagságoktól óvott, őrzött műutcáin, betérjünk műéttermeibe és műmozijaiba, relaxáljunk műszökőkútjaik műromantikus környezetében. Közösségi terek tekintetében a valóságos helyett mindinkább megelégszünk a gyarló másolattal, és cserében koncentrált fogyasztásba vetjük magunkat. Két bevásárlás között pedig hovatovább szeretnénk ily módon élni, lakni is. Durva közelítéssel ezt nevezzük lakóparknak.
Ennek az eszmefuttatásnak nem feladata a Cséfalvay-könyv elemzése vagy méltatása: olvassa el türelmesen az, aki az észak- és dél-amerikai típusú lakóparkok hazai meghonosítási kísérleteire vagy éppen a speciális hazai elhajlásokra kíváncsi. A tudós dolga a tipizálás – én viszont megengedhetem magamnak, hogy déja vu érzésem legyen. Hogy elmondjam: véleményem szerint a lakóparkok dolgában mi, magyarok éppúgy fejre álltunk, mint a bevásárlóközpontok műfajában. Fordítva csináltuk ezúttal is: előbb nyakra-főre építettünk, s csak azután gondolkodtunk el arról, mibe csöppentünk. Cséfalvay Zoltán körültekintő összefoglalása ilyen vonatkozásban sajnos utánlövés, lépcsőházi szellemesség. Még akkor is, ha – részben nemzetközi mintákat a magyarországi viszonyokra alkalmazva, részben saját kútfőből – legalább utólag igyekszik magyarázatot találni néhány irracionális történésre, amelyet ezen a fronton is átéltünk, az eredeti földfelhalmozás szellemes kategóriájától egészen a szegregáció kérdéséig. Jómagam azok közé tartozom, akiket leginkább a társadalmi elkülönülés réme aggaszt: bár a szerző olykor ironikusan emlegeti az „elit gettót” kiáltókat (én saját használatra a „pozitív gettót” találtam ki), szerintem ez valóságos szociológiai probléma. Latin-Amerika egyes régióiban máris forradalmi programmá lépett elő az elit lakóparkok feldúlása a társadalmi igazságosság jegyében; s az ilyesmit aligha védheti ki a huszonnégy órás fegyveres portaszolgálat. Félreértés ne essék: nem a gazdagság társadalmi jelenlétével van gondom, hanem annak olykor kifejezetten gőgös, kivagyi jellegű urbanisztikai megjelenésével. A puszta tény helyett a provokatív stílussal. Cséfalvay jó teoretikusként (szinte hallom, ahogy a professzori katedráról fejtegeti a diákjainak) megtalálja az áthidaló megoldást: a lakópark akkor töltheti be pozitív XXI. századi szerepét, ha az egyén gazdagságát párosítani tudja a közösség gazdagságával. Mindez azonban csak a „városfalakon” belüli világra érvényes.
Az igen divatossá vált klubelmélet ugyanis mindaddig csupán az elit gyatrácska önigazolása, amíg nem ágyazható be békésen a társadalom egészébe. Ahogy látom, erre egyelőre halovány ötlet sincs. (Az elégtelen érv, hogy a lakópark mindenkinek jó: a saját alvóvárosába hazaautózó polgárnak csakúgy, mint a beruházónak, illetve az önkormányzatnak, amely így megspórolja az infrastruktúra-fejlesztést.) Holott erre már létezik megvalósult történelmi előkép: éppen az emlegetett millennium idejéből, amikor a magyar hivatali és munkáskolóniák a társadalomszervező funkciót tekintve is a korabeli angliai színvonalon álltak.
A lakóparkok világa jó esetben még országnyi lakóparkká is válhatna. Nem olyan félelmetes az a bányató, ha mi magunk ástuk.
vízilabda
A véres csata elmaradt a románokkal, mégis nem várt izgalmakat hozott a meccs
