Nyet

A Gulag nagy krónikása, az utolsó óorosz, a vermonti remete nem gondolta, hogy kilencven évet fog élni; folyton úgy érezte, kevés ideje van. Lelki országra vágyott, ezért minden létező rendszertől elhatárolódott. Szolzsenyicin egykori fogolytársa – és talán egyetlen barátja –, Rózsás János szerint az író csalódottan halt meg. A most Nagykanizsán élő rabtárssal beszélgettünk e furcsa kapcsolatról, amely évtizedeken át csupán levélpapíron létezett.

A Gulag szigetvilág című regényben Szolzsenyicin négy oldalon keresztül foglalkozik a személyével. Hogyan tetszik a kép, ahogyan ábrázolja?
– Irodalmi figurát csinált belőlem, kissé talán rózsaszínűre is festett, de például oroszul sokkal jobban beszéltem, mint ahogy ő megírta.
– Milyen volt a későbbi kapcsolatuk?
– A szabaduláskor örökre elbúcsúztunk, mert Szasa száműzetésbe került, és én sem tudtam, mi lesz a sorsom. Hatvankettőben azonban értesültem róla, hogy megjelent a Novij Mirben az Ivan Gyenyiszovics egy napja. Felvettem a kapcsolatot a folyóirattal, megadták Szolzsenyicin címét, így írtam neki. Hatvanháromban megküldte az Ivan Genyszovics egy napját dedikálva, és elolvasva jöttem rá, hogy abban a lágerben játszódik, ahol ő három évet töltött, én négyet. Így kezdtünk levelezni. Nagyon meleg hangú, ám rövid írásokat küldött.
– Milyen sűrűn váltottak levelet?
– Évente egyszer-kétszer, mert Szasa nagyon elfoglalt volt, és a hatvanas évektől különösen zaklatott életet élt. A szovjet írók kongresszusára 1967 májusában írt egy nyílt, éles hangú levelet, amelyben a sajtószabadság hiányát kifogásolta. Addigi írásai sem avatták a rendszer kedvencévé, ráadásul ’64-ben, amikor Brezsnyev váltotta Hruscsovot, mintha ismét a sztálini éra tért volna vissza; eltávolították az írószövetségből, s hetvenben nem vehette át a Nobel-díjat. Az utolsó levelet 67-ben küldte hazulról, s ebben azt írja, kilép a nyilvánosság elé, ezért nem ajánlatos, hogy levelezzünk. Ennyire naiv volt.
– Mi ebben a naivitás?
– Akkor már úgyis számon tartottak mindkettőnket, úgyhogy efelől nyugodtan levelezhettünk volna. Később a felesége, Natasa vette át a levelezést, ő írt helyette és a nevében. Így tudtam meg, hogy dolgozik A Gulag szigetvilágon, de nem odahaza, hanem egy e célra bérelt nyaralóban.
– Vajon hányan olvasták még ezeket a leveleket?
– Később, amikor megkerestek az „elvtársak” Moszkvából, hogy írjam meg az emlékirataimat, azt mondták: oroszul írjak, mert a leveleim alapján úgy látják, kitűnően bánok a nyelvvel. De hadd jegyezzem meg, ma is levelezek az egykori Szovjetunió területén élő emberekkel, és ma is ellenőrzik a leveleket: valami kulimásszal visszaragasztják a borítékot, de látszik, hogy valaki felbontotta. Amikor a gulág borzalmait leleplező könyv, A Gulag szigetvilág miatt 1974 februárjában kiutasították Szolzsenyicint a Szovjetunióból, eljöttek hozzám magyar kommunisták is, hogy nyilatkozzam vele kapcsolatban; azt akarták, járassam le. Azt feleltem, nincs mit mondanom, mert 1953-ban találkoztam vele utoljára, a könyveit pedig nem ismerem. Persze minden sorát olvastam. Akkor májusban megengedték az első feleségének, hogy eljöjjön hozzám egy hónapra; amikor ugyanis még rendben volt a házasságuk, Natasa elkezdte írni Szasa életrajzát, de folytatta a válás után is, és ezt nem tiltotta Szolzsenyicin. Így az asszony eljött, mint mondta, a lágerévekkel kapcsolatos anyagot gyűjteni. Később kiderült, hogy Natasa trójai faló volt. Vele együtt szállt le a vonatról az APN kiadó főszerkesztő-helyettese és szerkesztője; megjegyzem, Szolzsenyicin később azt nyilatkozta Stockholmban, hogy ezek a KGB küldöttei voltak.
– Ön szerint?
– Nem tudom. Mindenesetre felkértek, hogy írjam meg a fejlődéstörténetemet, hiszen fegyverrel a kezemben estem fogságba, ám a lágerben töltött kilenc év alatt az orosz nép barátja, s az orosz irodalom kitűnő ismerője lettem. Azt feleltem, nyet. Én ugyanis nem a rendszert szerettem meg, nem lettem marxista, csupán együtt szenvedtem az egyszerű orosz néppel.
– Mit ígértek?
– Aranyhegyet. Aztán amikor elmentek a szovjet elvtársak, megint jöttek a magyarok, hogy írjam meg az anti-Gulagot, amelyből kiderül, hogy a láger nem volt olyan rossz, mint Szolzsenyicin állítja.
– Hát nem is lehetett olyan rossz, ha könyvtárba jártak a rabok…
– Láttam tizenhat éves kölyköket borzalmasan meghalni. Pihenésem akkor volt, amikor kórházba kerültem. Volt, ahol egy kis cigarettapapírért embert öltek. Tizenhat lágert jártam be, voltak köztük valóban pokoliak is, de a betűéhségemet a legvadabb hely sem tudta csillapítani. Kevés volt a jó könyv, de ráfanyalodtam mindenre. Például a kezembe akadt egy sebészettel foglalkozó könyvsorozat huszadik része, amely kizárólag a tüdőlövésekkel foglalkozott, de én betűről betűre végigolvastam.
– Szolzsenyicinnel nyilván az olvasás volt a közös nevezőjük.
– Imponált neki, hogy érdekel az orosz irodalom. Kérdezte, ki a kedvenc költőm; mondtam, hogy Lermontov. Ő tegezett, én magáztam, mert a lágerben nagyon megadtuk a tiszteletet az idősebbeknek. Irodalomtanárommá szegődött, és megismertetett Jeszenyinnel, Paszternakkal, Mandelstammal.
– Tehát közölte a kommunistákkal, hogy nem ír nekik. Szolzsenyicinnek megírta, hogy ilyen felkérést kapott?
– Nem.
– Akkor ő hogyan tudta meg?
– Fogalmam sincs. Még abban az évben, decemberben átvette a Nobel-díjat Stockholmban, utána pedig tartott egy sajtókonferenciát, és ott felhívta rám mint magyar barátjára a nemzetközi közvélemény figyelmét; közölte, hogy miatta üldöznek, és arra akarnak rávenni, hogy ellene nyilatkozzam.
– Ezzel ártott vagy használt?
– Is-is. Így engem is megutáltak, ott tettek keresztbe, ahol csak tudtak; viszont hosszabb időre nem tartóztattak le, s nem dobtak ki a kilencedikről, mint ahogy egyik ismerősömmel megtették; sőt nem volt házkutatás sem, semmi, ami botránnyal járhatott volna. Fenyegetőztek, de aztán abbahagyták. Később ismét sikerült fölvennem a kapcsolatot Szolzsenyicinnel. Tájékoztattam az itthoni helyzetről, és ő azt írta, ha szorul a kapca, csak jelezzek, és az egész világot riadóztatja.
– De végül mégis megírta a könyvet.
– Megírtam, el is vitték Moszkvába, és amikor visszajöttek, azt állították: szörnyűbb, mint amit Szolzsenyicin írt.
– Szolzsenyicin elment Oroszországból, ahol a nézeteivel, a gondolataival elszigetelődött, majd Amerikába került, ahol remete lett belőle – egy erdei faházban lakott. Azután visszament Oroszországba, kereste a nyilvánosságot, de nem fogadták be, csodabogárnak tartották. Miért nem találta a helyét sehol?
– Autonóm személyiség volt, nem illett egyik skatulyába sem. Nagyon különböző hatások érték. Apja fehérgárdista volt, a polgárháborúban elesett 1918 júliusában; ekkor volt félidős Szasával az anyja. Rendkívül gazdagok voltak, Oroszországban mindössze nyolc Rolls-Royce volt, s az egyik Szasa nagybátyjáé volt. Egyszer Natasa küldött nekem egy képeslapot, gyönyörű pártüdülő volt a bélyegen, és azt írta mellé: nézzem meg jól, ez Szasa szülőháza. A vörösök kiirtották a családját, csupán az édesanyja és ő maradtak meg, valamint Irén néni – akinek a férjéé, Romané volt az autó – s egy hat hónapos csecsemő, akit egy jobbágyasszony vett magához. Szasát az anyja, aki gépírónő lett Rosztovban, úttörőnek nevelte. Szolzsenyicin csak jóval később ismerte meg a gyökereit. A porosz fronton tüzér századosként szolgált, nagyon vitéz katona volt, ám amikor letartóztatták, letépték a kitüntetéseit, és egy sáros, vizes gödörbe dobták. A lágerben aztán láthatott vallásos embereket – a hívők jobban bírták az ottani körülményeket, kevésbé törtek meg –, s nagyon buzgó pravoszláv lett. De már a táborban is nagy pánszláv volt, Dosztojevszkij egyenes ági utóda. A pánszláv eszmét ismeri, ugye?
– Keletről jön a fény…
– Keletről jön a fény, Oroszország fogja megváltani a világot. Aztán a nyolcvanötödik születésnapján egy interjúban elmondta, hogy nem azt az Oroszországot találta meg otthon, amelyet szeretett volna, s az oroszok ahelyett, hogy hagyták volna áradni a fényt Nyugat felé, inkább beengedték a nyugati sötétséget. Zavarta a fogyasztói társadalom erkölcsi romlása, a kapitalizmus pénzközpontúsága. Nem tudott beilleszkedni se a szovjet rendszerbe, se a nyugatiba, amelyet a nihilisták világának nevezett, se abba az Oroszországba, amelybe viszszaköltözött, mert sokkal lelkibb világot akart. Az orosz néplélek rendkívül misztikus. Szasa igazi óorosz volt; gyűlölte Nagy Pétert, Rettegett Ivánt, sőt magát a cárizmust is. Kijelentette a lágerben: Oroszország igazi fővárosa a nagy szent Novgorod. Moszkva, mondta, pletykafészek; Szentpétervár a mocsárra, orosz muzsikok csontjaira épült. Nagy Péterre azért is haragudott, mert európai reformokat hozott be, például levágatta a bojárok szakállát. Szolzsenyicinnek volt olyan elképzelése is, hogy az oroszok mondjanak le az európai ruháról, és térjenek vissza a gimnasztyorkához. Végül csalódottan halt meg, úgy érezte, hogy ezzel a nemzedékkel nem lehet mit kezdeni. Jelcintől nem fogadta el a kitüntetést; Putyinban jobban bízott, azt hitte, ő majd összefogja, gatyába rázza az oroszokat.
– Szolzsenyicintől sokan elfordultak amiatt is, ahogy az orosz–zsidó viszonyról vélekedett.
– Amikor megírta a Kétszáz év együtt című könyvét, sok heves támadás érte emiatt. Ebben a könyvben szándékosan kerüli az irodalmi eszközöket, csak a tényeket akarja feltárni. Rengeteg forrásmunka alapján cáfolta a hiedelmet, miszerint Oroszország népek börtöne lett volna, a zsidók elnyomásáról szóló mítoszt is szertefoszlatta, és rávilágított a zsidó elitnek a forradalomban betöltött szerepére. Rendkívül irritáló volt sokak számára, hogy a közös felelősséget hangoztatta.
– Közös törekvésük volt, hogy a gulág a helyére kerüljön a közgondolkodásban. Hogyan látja, sikerült?
– Egyelőre nem. Nyugat-Európa nem hajlandó bevallani történelmi bűnét: azt, hogy szövetséget kötött az egyik szörnyeteggel egy másikkal szemben, s így egy rabszolgatartó diktatúra fennmaradását, milliók szenvedését és pusztulását segítette elő. A szovjet birodalom a kényszermunkára épült; a vörösök sem voltak kevésbé kegyetlenek, mint a nácik, csak rájöttek, hogy nem érdemes addig kivégezni az embereket, amíg lehet dolgoztatni őket. Méltányosnak és természetesnek tartom a holokausztmegemlékezéseket, de az már feltűnő, hogy egyes körök igyekeznek elbagatellizálni a gulág borzalmait, s fasizmust kiáltanak, amint valaki egy lapon említi a kétféle holokausztot.
– Voltak zsidók is a gulágon?
– Persze, mi voltunk azok. Nem csak átvitt értelemben. Nemegyszer mondták az oroszok: ti, magyarok zsidók vagytok. Nagyon élelmesek voltunk. Minden magyar kitűnt valamivel. Engem az írástudásom tartott életben; az oroszok közt sok analfabéta volt, s én írtam például a csoportvezető helyett a brigádnaplót. A magyarok kereskedni is kiválóan tudtak; volt köztünk olyan parasztgyerek, aki a levegőt is el tudta volna adni az oroszoknak.
– Személyesen nem találkozott Szolzsenyicinnel a szabadulásuk után?
– Vermont államban jártam 1992-ben, és találkozhattunk volna, amikor elmentünk a Niagarához egy barátommal. Írtunk Szasának, hogy meglátogatnánk, beugranánk néhány órára hozzá. Nem fogadott bennünket.
– Miért?
– Szolzsenyicin évtizedekig rákbeteg volt, már a lágerben is volt műtétje, ezt egyébként egy magyar orvos végezte el. Szasa folyton úgy érezte, kevés ideje van, ezért minden órát rögeszmésen a munkának szentelt. A barátságait megszakította, talán én voltam a kivétel. Ha tudta volna, hogy kilencven évig él, talán fogadott volna Vermontban. De nem fogadott, és én megsértődtem… Tizenöt évig üldöztek miatta. Abban az egy-két órában szerettem volna olyan dolgokat elmondani neki, amit csak neki és csak akkor mondhattam volna. De csupán annyit írtam neki. „Téged többé – a sírig – nem foglak zavarni.”
– Ez volt a kapcsolat vége?
– Nem. Tavaly küldtem neki mégiscsak egy levelet. Angolul és oroszul is küldtem anyagokat, írásokat, amelyek vele kapcsolatban megjelentek. Magamról is írtam, és küldtem fényképeket. A legidősebb fia válaszolt a nevében. Örülök neki, mert legalább úgy ment el, hogy volt egy utolsó kontaktus köztünk.
– Mikor gyűjti össze, és adja ki a levelezést?
– A teljes anyagot összekészítettem. Szolzsenyicinnel tizenöt levélváltás történt, Natasával körülbelül száznyolcvan. Minden eredetit letisztáztam, mert az öreg Natasa írása a vége felé már alig volt olvasható, a kusza betűit már csak én tudtam kibogarászni. Minden levelet legépeltem és az eredeti kézirat mellé helyeztem. De nem adom ki. Intimitások vannak benne, az első feleségéről is, valamint a másodikról, aki szintén Natasa volt. A második Natasa most hetvenéves, ez vele szemben sem lenne szép. Készítettem magyar fordításokat, de azokat megsemmisítettem.
– Nem próbálná megszerezni az özvegy engedélyét? Irodalmi dokumentumokról van szó… Tolsztoj fura viszonya a feleségéhez szintén köztudott.
– Nem akarom. Kegyeletsértés lenne. Leadom az egészet a levéltárba, hogy csak az utolsó szereplő halála után harminc évvel legyen kutatható. Tolsztoj halála óta is eltelt száz év.