Ostábla, kávé, népirtás

Tavaly nyáron a szerző unokatestvére, az egyik főszereplő, Jervant Milánóban élő unokája adta a kezembe a nemrég Pacsirtavár címmel magyar fordításban is megjelent regényt. „Ez a családom története – mondta. – Nagyon tragikus.” Persze az: tragikus, nem is lehet más, hiszen a regény az örmény holokausztról, vagyis a török fennhatóság alatt élő anatóliai örmények tömeges kiirtásáról szól, amelyet a válságba rohanó Törökország hatóságai az első világháború hajnalán, 1915 nyarán vittek végbe.
Antonia Arslan, a hatvanas éveiben járó olasz irodalomtörténész és írónő személyes drámája és kincse, hogy belülről írhatta meg ezt a történetet majd egy évszázad távlatából, régi fényképalbumokat, gondosan megőrzött leveleket böngészve, rokonok után kutatva és szóra bírva a már-már elnémuló családi szájhagyományt. Az anatóliai örmények kiirtásának iszonyú történelmi háttere előtt kibontakozó, regényes fordulatokban bővelkedő történet ugyanis valóban az írónő rokonainak története: a népirtás előtt néhány hónappal meghalt, azt csak halálos ágyán ösztöneivel megérző dédapjáé, a jóval korábban, tizennégy évesen Velencébe tanulni küldött és Olaszországban tudásával magas társadalmi rangot kivívott nagyapjáé és legfőképpen nagyapja testvéréé, Szempad bácsié, aki Anatóliában maradt feleségével, húgaival, no, meg számtalan fiával és lányával – akik közül épp csak a legkisebbek menekültek meg a genocídium poklából. Rajtuk keresztül élte át az írónő és éli át vele az olvasó is a XX. század első nagy, központilag kitervelt és levezényelt tömeggyilkosságát: a szeretetre méltó, lomha vidéki gyógyszerész, Szempad, felesége, a büszke Susanig, húgai, a franciás műveltségű, kackiás kalapokat hordó vénkisaszszony Veron és a hamvas „májusi rózsa” Azniv szenvedésein keresztül.
Antonia Arslan regénye nemcsak tragikus, hanem szerethető könyv is, minden bizonnyal azért, mert szeretettel van átitatva egy menthetetlenül elveszett, időben-térben távoli világ iránt, amelyet a késői unokák által soha nem látott nagynénik és nagybácsik népesítenek be a maguk egzotikus és valahogy mégiscsak ismerős szokásaival és mentalitásával. A regény sűrű időváltásai során egyszerre látjuk az észak-itáliai kimérten elegáns, nagypolgári világot, a végtelen anatóliai sivatagban emberi roncsokká torzuló örmény asszonyokat, de ezeken túl azt a kicsit álmatag, kicsit provinciális, szenvedélyes érzelmektől fűtött, humorral fűszerezett kisvárosi életet is, amelyet az Arszlanian család apraja-nagyja élt Anatóliában a deportálások előestéjéig. Antonia Arslan tárgyilagos: az olvasó hamar megérzi, hogy az olasznak született örmény leszármazottak fejében és lelkében a nosztalgia a „mesés Kelet” fényével aranyozza be ezt az elpusztult világot, de azt is, hogy a valóságban nyilván nem mesevilág volt ez, csak szépen berendezett, értelmes, boldog polgári élet.
A Pacsirtavár egyben dicshimnusza a hagyományokra, saját legendákra, a szeretet és tisztelet táplálta hierarchiára épülő családi és közösségi létnek, amely mit sem sejtve épül és pusztul naponta a maga soknemzedékes ritmusa szerint, amelyben helye van mindenkinek, a családfő-ősapától a bérbe vett siratóasszonyig, sőt a sánta török koldusig – és amelyre hirtelen csap le a gyökértelenek, a rendezett társadalmon kívül élők irigységét és kegyetlenségét eszközül használó állami terror. Innen nézve a történet már nagyon ismerős nekünk is, a mesés Keleten soha nem járt közép-európaiaknak. Mint ahogy ijesztően ismerős lehet egy másik jelenség is, amelynek szinte érzéki tanúi leszünk a deportálásról szóló fejezet végtelennek tűnő lapjait olvasva: a szép polgári kultúra leépülésének a lágervilágban, ami a sivatagban előrehajszolt asszonyok életében felgyorsítva, pár hét alatt játszódik le. De mi, a XXI. század elejéről visszatekintve pontosan tudjuk, hogy mindez végbemehet akár lassabban, észrevétlenül is. Az út legelején Azniv első félelmetes felismerése, hogy fogalma sincs, hogyan fognak mosakodni; aztán, miután az utolsó darab, útra csomagolt sütemény is elvész, kiderül, a féltve őrzött női erénynél is fontosabb, hogy a gyerekek kenyérhez jussanak; végül az anatóliai sivatag örményei már nem néznek az égre, nem néznek egymásra, nem hallják meg a segítő barátok szavait, mert egyetlenegy cél tölti be a tudatukat: enni valamit, hogy élhessenek. Antonia Arslan a végkifejlet kalandregényszerű fordulataival, valódi hőssé felnövő szereplői katarzisával végül feloldja ezt a nyomasztó terhet, azzal az elégedettséggel ajándékozva meg az olvasót, hogy hihet abban: a rombolással szemben valahol mindig van civilizáció, vagyis emberi tartásból, ragaszkodásból, hitből, hagyományból font védősánc az élet körül.
A leírásokban bővelkedő, finom irodalmi eszközökkel operáló kortárs olasz regény gazdag nyelvezete minden bizonnyal szép és nehéz feladat elé állította a fordítót, amelynek Király Kinga Júlia tolmácsolása legtöbbször képes volt megfelelni, legfeljebb egy figyelmes kontrollszerkesztő munkáját hiányolhatjuk helyenként.
(Antonia Arslan: Pacsirtavár. Fordította: Király Kinga Júlia. Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2008. Ára: 2790 forint.)