Új virágzó közösségek lehetnének, ám eddig mégsem váltak azzá: hazánkban és a zárt lakóközösségek őshazájának számító Amerikában ez az általános tapasztalat a lakóparkokkal kapcsolatban. A hazai és nemzetközi felmérések azt mutatják, hogy a lakóparkok sok tekintetben nem hozták meg lakóik számára azt az életmódváltást, amelyet az ingatlanok reklámozásakor még előnyként tüntetnek fel. Hiába kínálják a hirdetések a közösségi életet és a különféle életmódcsomagokat, a vásárlók elsősorban nem e szempontok alapján döntenek a lakóparki ingatlan megvásárlása mellett.
A zárt lakóközösségek globális méretű terjedése a szemünk előtt zajlik. A közösségi élet szétesése egyúttal a hagyományos közterületek átalakulásához, majd hanyatlásához vezet – mutat rá a lakóparkok közgazdasági és társadalmi hátterét vizsgáló Kapuk, falak, sorompók című könyv is, Cséfalvay Zoltán közgazdász munkája.
Amilyen gyorsan szaporodtak Magyarországon a lakóparkok, ugyanilyen gyorsasággal terjedtek el a hozzájuk kapcsolt előítéletek is. Ezek szerint a mai lakópark egyet jelent az elit gettóval, a gazdagok szegregációjával, a felelőtlen ingatlanspekulációval, a zöldterület pusztításával, no és persze Amerika majmolásával. A számos hazai és külföldi példát felvonultató könyvet olvasva azonban kiderül: az előítéletek inkább korunk Magyarországának elbizonytalanodott értékrendszerét, mintsem a lakóparkok valós világát tükrözik vissza. Sokak szerint ez az új forma nem több, mint a szocialista lakótelep mai, kapitalista változata, mások csak a felkapaszkodó újgazdagok kivagyiságát látják ezekben az épületegyüttesekben. Tény, hogy a mai zárt lakóparkok életképes megoldást tudnak nyújtani a helyi közjavak hatékony működtetésére. Ennek a megoldásnak számos, részben negatív társadalmi kísérőjelensége is van, hiszen a lakók száma korlátozott, a társadalmi összetételük meglehetősen homogén, a közjavakhoz való hozzáférést pedig mások számára korlátozzák, vagy teljesen meg is szüntetik. Kétségtelen ugyanakkor az is, hogy a lakóparkok jó néhány pozitív társadalmi hatást is fel tudnak mutatni: a lakóközösségek önigazgatásában jóval nagyobb szerephez jut a személyes felelősség, és jóval erősebb az elszámoltathatóság, mint az önkormányzatok vagy az állam szintjén. Ráadásul a lakópark jó eséllyel erősítheti a helyi szolidaritást és összetartást is. Ennek oka, hogy a lélekszámuk viszonylag alacsony, így gyorsabban és egyszerűbben lehet meghozni a közösségi döntéseket. Segítheti a közösségi kapcsolatok kialakulását az is, hogy a lakók élethelyzete sok hasonlóságot mutat, a társadalmi összetétel igen hasonló. E lehetőségek ellenére a hazai és külföldi felmérések mégis azt mutatják, hogy a tulajdonosok csak minimális érdeklődést mutatnak a helyi közösségi élet iránt. A közösségek mintegy negyedénél például már az is problémát jelent, hogy egyáltalán legyen önkéntes jelentkező az igazgatásért felelős helyi szervezet vezetésébe. A lakók többsége hazánkban is mindössze annyit vár el az önigazgatástól, hogy biztosítsa az ápolt környezetet, és segítsen megőrizni az ingatlan értékét. Ennél többet, például azt, hogy szervezze a helyi közösségi életet, a lakók nem igényelnek a szervezettől.
Egyes szociológusok szerint Amerikában a zárt lakóparkokat már csak a félelem tartja össze: a középosztály rettegése a bűnözéstől, tartózkodása az idegenektől. Hazánkban, csakúgy mint Európa más országaiban nem ez a jellemző – legalábbis egyelőre. Ugyanakkor általános jelenségnek tekinthető, hogy a zárt lakóparkok terjedése mögött döntően társadalmi és politikai okok állnak: a tehetős rétegek tudatos társadalmi elzárkózása, és az újgazdagok presztízs utáni vágya.
– A mostani fővárosi környezettől való menekülésnek is tekinthető a lakóparkba költözés – fogalmaz Cséfalvay Zoltán, aki hangsúlyozza: azt, amit ma a város a lakóinak nyújtani tud, sokakat egy kisebb, rendezettebb mikrokörnyezet létrehozására sarkall. Az elzárkózással így nemet lehet mondani a jelenlegi állapotokra, s ki lehet építeni olyan új, kisebb közterületet, amelyet a tulajdonosok maguknak teremtenek meg, és közösen felügyelik. Az Andrássy Gyula Budapesti Német Nyelvű Egyetem professzora szerint az új életforma segélykiáltásnak is felfogható: a Budapesten nem észrevehető tulajdonosi szemlélet a lakóparkok sáncain belül ugyanis érvényesülhet. Az erős tulajdonosi gondolkodás, a közös területek gondozása, állagmegóvása majdnem mindegyik zárt lakóparkra érvényes. A közösségteremtés azonban még gyermekcipőben jár, annál is inkább, mert a lakóparkok zöme néhány éve épült, ennek ellenére jó néhány helyen felfedezhető a közös programokra irányuló igény. A közösség építésében nagy segítséget jelenthet, hogy az itt élők bizonyos értelemben hasonló döntést hoztak a vásárláskor, és a tulajdonosi szemlélet egy későbbi közösség kialakulásának alapja lehet az egyetemi tanár szerint.
– A korábbi társasházi példákból jól látható, hogy az együttélés sok súrlódással jár, a közös vagyon megőrzése azonban a lakóparkok esetében összetartó erőnek bizonyulhat hosszú távon. Az ideköltözőkre jellemző ugyanis az öngondoskodó, az államra egyre kevésbé támaszkodó szemlélet – véli Cséfalvay. A professzor összetartó erőként említi a presztízskeresést is, amely sokaknál a legnagyobb súllyal esett a latba a vásárláskor. A társadalmi tekintélyszerzés az elsőként épült gazdag, jól felszerelt budai parkoknál éppen úgy érvényesül, mint a jóval szerényebb, főleg pesti lakóparkok esetében. Az új lakótelepeken élők – bár a hely sokszor kevéssé tér el a korábbi szocialista lakótelepektől – látványosan szakítani szeretnének a paneléletformával. A középosztály kisebb jövedelmű rétege gyakorlatilag presztízst vásárol a négyzetméterárért, és erre az ingatlanfejlesztők is hamar rájöttek: ennek köszönhető a megannyi hangzatos lakóparknév és a sok marketingakció.
Duray Miklós
Száz éve született Duray Miklós
