Tranzit

Ha valaki nyitott szemmel lépi át Aknaszlatina–Máramarossziget között az ukrán–román határátkelőt, többet tud meg a két országról és a térségünkre jellemző posztkommunista katyvaszról, mintha elolvasná a világsajtó összes idevonatkozó jelentését.
A senki földjén lévő egysávos Tisza-hidat lezárták pár napja, az áradás idején, veszélyes volt rajta a közlekedés. A híd sorsa külön cikket érdemelne – a második világháborúban felrobbantották, aztán évtizedekig semmi sem történt. Amikor tavaly újra megnyitották a határt, még vízum kellett mindkét ország polgárainak a másikhoz való látogatáshoz, ám a faszerkezet így sem bírta a terhelést, hat hónap után le kellett zárni. Az idei újranyitás meghozta a szabadságot az egyik oldalnak: az uniós Románia polgárai vízum nélkül léphetnek be Ukrajna területére.
Én fordított úton jártam: Ukrajnából érkeztem Romániába. Ukrán oldalon egyetlen autó sem volt előttem, mégis várni kellett – biciklisek és gyalogosok hada várt az útlevél-ellenőrzésre. Határőr szabályozta a pecsételős ember elé jutást, aki láthatóan örömét lelte abban, hogy egyeseket önkényesen kiemeljen a sorból, és további várakozásra kényszerítsen. Amikor az egyik fekete szoknyás román parasztasszony túl hangosan kezdett méltatlankodni, még ő volt felháborodva. Tételes vámvizsgálatnak vetette alá a nőnél lévő egyetlen csomagot, a karton cigarettát. Biztosan drog van benne, mondta, ezért egyenként ki kellett bontania a dobozokat. A harmadik csomagnál unta meg a procedúrát, röhögve kivett egy szál cigarettát, rágyújtott, majd intett a csendesen pityergő nőnek, hogy mehet.
A keskeny híd előtt kiskatonák irányítják a forgalmat, egyszerre csak egy irányba lehet haladni. A katona karjával képzeletbeli vonalat húz, ahhoz igazodva sorakoznak fel a láthatósági mellényben virító biciklisek és robogósok, és ha valakinek „rálóg” a kereke a vonalra, azt határozott rúgással tessékeli hátrább. Sípolás után egyszerre lódul neki a tömeg, gyalogosok, biciklisek, autósok kezdenek groteszk, balkáni futóversenybe. Később derül ki, hogy nagy a tét: román oldalon járműfajtánként alakulnak az oszlopok. A három sorban két pár egyenruhás dolgozik, egyikük az útlevelet ellenőrzi, a másik a csomagokat nézi és az embereket motozza. Cigarettát, alkoholt, kávét keresnek, a vámos benyúl a szoknyák alá, sőt esetenként a férfiakat is megmogyorózza, ha túl bőnek találja a nadrágot. Az emberek többsége üres kézzel jön „külföldről”, csak a törvényes maximumot, egykartonnyi cigarettát szorongat a hóna alatt. A plexiüveg alatt van vagy harmincöt fok, az izzadt emberek tolakodnak, gyakran nagy a hangzavar. Mellettem számolgatni kezd az egyik robogós: ha itt két órát tölt el, akkor ma nem jön össze a négy fuvar, így csak huszonegy lej lesz a nyeresége. Beszédbe elegyedem vele, és kiderül: a karton olcsó cigarettát az ukrán határőrség épületétől ötven méterre árulják száz lejért. A román sorompó után a „nagykereskedő” százkilencvenért veszi meg, egy fuvaron tehát – a benzinköltséget leszámítva – hét lejt, kevesebb mint ötszáz forintot keres. Egy nap négy fuvarnál többet „nem illik” vállalni, akkor már szól a vámos. Éjjel is nagy a forgalom, a különösen elszántak megvárják a váltást, és még tesznek négy kört, így keresve meg majd négyezer forintot. A legjobb lenne, ha találnék egy stabil dohányos vevőt – álmodozik, mert a piacon háromszáz lejért árulják a cigarettát a kiskereskedők.
Sorra kerülök, a vámos nem hiszi el, hogy nem hoztam semmiféle csempészárut, majdnem a rámpára állíttatja az autót. Benéz a motortérbe, az ülések alá, végigkopogtatja az ajtókat, a végén pedig alkut ajánl: ha megmutatom, hova dugtam az árut, szabadon átvihetem. Nem dohányzom, ismételgetem, míg végre elenged.
Örök vesztes vagyok, kidobtam az ablakon ötszáz forintot.