Úriemberek, szakértők, agytrösztök

Az 1800-as évek első felében angol képviselőnek lenni elegáns dolog volt. Csak a társadalom néhány százalékának a felső rétegeken belül volt választójoga, és úriember állt ki a választási kortesbeszédei elmondásakor úriemberekből álló választói közönség elé. Közösen használt, csiszolt beszédstílus, közös gondolkodási sémák jellemezték ekkor a képviselők és szavazóik kapcsolatát, és az úriember képviselőt ennek fényében értékelték úriember szavazói. Ez változott meg alapvetően azzal, hogy a választójog az 1900-as évek elejétől fokozatosan bővült, és azóta az általános választójog alapján sok millió szavazó dönt arról, hogy ki kerül a parlamentbe, illetve mely párt kaphatja meg a kormányrudat. Aki a választók most már sokmillióssá bővült tömegeihez a művelt rétegek részletesebb érvekhez szokott stílusában próbál szólni, az a választási kampányban rövid idő után már csak üres termek előtt tarthatja politikai gyűléseit, és televíziós fellépései alatt rögtön elkapcsolnak az emberek a csatornájáról.
Magyarországon is ismert a szűk értelmiségi párttá válás folyamata e probléma miatt, amely egy idő után kisöpri az ilyen pártot a parlamenti arénából. Ám ez a kényszer létrehozza azt a jelenséget, hogy a nagy tömegpártstátust megcélzó pártok vezérei, vagy legalábbis a legszélesebb nyilvánosság elé állított csúcsvezetői a széles tömegek egyszerű nyelvén és leegyszerűsítő szlogenekkel szólalnak meg. Százezres szavazatokat csak az erre képes pártvezér hozhat, ugyanakkor a szellemi elitet ez viszolygással tölti el, demagógiát és hordószónoki fogásokat vet az ilyen pártvezér és pártja szemére.
Én úgy látom, hogy ez az ellentmondás kibékíthetetlen. A tömegdemokráciát magát kellene megszüntetni, és visszaállítani a művelt elitre leszűkülő választójog régi rendszerét ahhoz, hogy ez eltűnjön. A pártok inkább úgy reagálnak erre, hogy a különböző típusú szavazótömbök előtti beszédekre, fellépésekre eltérő stílusú pártvezéreket igyekeznek kiküldeni. Egy okos párt másfajta embert küld el prominensei közül politikai gyűlésre mondjuk Kiskunmajsára, mint egy belvárosi, értelmiségiekkel tömött fellépésre. Ám a differenciálatlan tömegek millióihoz szóló nagy televíziós fellépésekben a pártok csúcsvezetői szükségszerűen csak egyszerűsítő nyelven szólalhatnak meg, ha sikert és nagy szavazattömböket akarnak pártjuknak hozni. Fontos kiemelni, hogy a közvetlen politikai gyűlések helyett a televíziós nyilvánosság középpontba kerülése a mai politikában és a parlamenti választásokon a hangsúlyt az ilyen nagy televíziós fellépésekre helyezi. Az a párt, amelyik nem tud találni az ilyen nagy televíziós show-ra megfelelően hatásos pártvezért, az soha nem érheti el a nagypárti státust. Ez a fejlemény azonban növeli a szellemi elitek említett viszolygását a politikától és a „demagóg” pártvezérektől, illetve a parlamenti képviselőktől.
Idekapcsolódik, hogy változási tendencia figyelhető meg az utóbbi évtizedekben a társadalom politikai akaratképzésének szerveződésében a modern demokráciákban. Ez a változás a legerősebben az Egyesült Államokban ment előre az eddigiekben, de a nyugat-európai országokban is jelentősen előrehaladt már, és megjelent Közép-Európa helyreállított demokráciáiban, így Magyarországon is. Röviden ezt úgy lehet összefoglalni, hogy a hagyományos, politikai pártokon keresztüli akaratképzés mellé belép egy-egy tőkéscsoportosulás, illetve az annak alapítványai által közvetlenül finanszírozott politikai agytröszt. Az agytrösztök kineveltjeit mint semleges szakértőket léptetik fel folyamatosan az esténként tíz- és százezrek által nézett műsorokban.
Röviden: a politikusszocializáció új útja ez, amely nem politikai pártokban megy végbe, és nem szavazók előtti politikai gyűléseken fellépve történik, hanem alapítványi politikai agytrösztökben és hozzájuk csatolt baráti médiákban fellépve. Az így kinevelt, szakértőnek álcázott politikusok csoportjai aztán különböző módokon kerülhetnek be a parlamentarizmus keretei közé. Egyrészt egy-egy pártnak vannak a „mezei” pártpolitikusai, akik vidéki tömeggyűléseken igyekeznek szavazatokat szerezni, és ezek közül jó néhány be tud jutni képviselőként a parlamentbe, de a többségük inkább csak az önkormányzatok képviselőjeként vagy kisvárosi polgármesterként tud karriert csinálni. Ám ha ezt a fajta politikust a pártvezérkar be is engedi a parlamentbe, csak egyszerű képviselőként kaphat ott szerepet. Másrészt vannak a politikai tábor baráti agytrösztjeiben kinevelt szakértő-politikusai, és ez utóbbiak listáról, a szavazók előtti közvetlen megjelenés nélkül tudnak bejutni a parlamentbe. Illetve kormányalakításkor miniszteri és államtitkári pozíciókba mint szakpolitikusok.
Az Egyesült Államokban jórészt már realitás ez a pártokat leváltó politikai akaratképzési forma, és a pártok a választás előtti kampányokban „élednek” csak fel, de a folyamatos politikai akaratképzés és politikusszocializáció az agytrösztökben folyik. Mi is nagy léptekkel haladunk ebbe az irányba. E fejleménynek fontos következménye lesz a jövőben – sőt, részben már ma is hat ez nálunk a parlamenti képviselők nyilvánosság általi megítélésében –, hogy az esti vitaműsorokban szakértőként vitatkozó agytröszti politikusok semlegesebb érvelései fényében az Országgyűlésben egymást harsányabban csepülő képviselők előnytelenebbül jelennek meg.
Talán jól látom, hogy az elmúlt években egy tendencia van arra a hazai médiában, hogy a televíziós vitaműsorokban már nemcsak egy adott politikai tábor vezetői jelennek meg sűrűbben – mint a 90-es években az még szokásos volt –, hanem egy-egy politikai táborhoz tartozónak ismert szakértőket hívnak meg egymással szembeni vitára. Ez, tovább erősödve, a jövőben létrehozhatja a szélesebb közvéleményben a parlamenti ricsajozás és a televíziós szakértők kulturált politizálásának szembeállítását, ami tovább ronthatja a parlamenti képviselők nyilvánosság általi megítélését.

A szerző politológus, alkotmányjogász