Szomorú történet (1.)
Látok egy öreg kutyát az utcán. Nem olyan öreg, mint Gyuri kutyája, a Kormos, aki nem akar belenyugodni, hogy nem tud már két ugrással a lépcső tetején teremni, hanem öregebb. Megereszkedett, elhízott. Valami kedves sárgásbarna keverék. Öt lépéssel megy a gazdája mögött. Pontosabban totyog. A gazdája, egy középkorú, de jól-tartja-magát nő, hirtelen átvág az úttesten. A kutya azonnal más sebességre kapcsol, és a gazda előtt ér át a járdára. Aztán újra totyogni kezd.
Szomorú történet (2.)
Baba, a múlt egyetlen maradéka a kocsmában, de csak mint az egyetlen matróz a Szigetben, évek óta nem nagyon hajszolta a nőket, csak módjával iszik. Csak egyvalamiről hallottam beszélni másfél éve. Baba babája egy kocsi. Egy BMW. Megvette, kipofozta, egy csomót költött rá. De meglett. Végre. Még a felnik is vadonatújak. Kérdeztem, hol parkol vele.
Az utcán, mondta ő.
Akkor rövid lesz az álmod, mondtam én.
Most, hogy megint találkoztunk, egy nővel beszélt maroktelefonon. A kocsi szervizben van.
Szomorú történet (3.)
Néha én hülyülök a pizzásokkal, néha ők akarnak átverni engem.
Na, mit ebédelünk máma?, mondja a felvevő. Utálom a bizalmaskodást.
Azt mondja, meg akar lepni? Mivel?… Várjon, hol is tartottunk?… Ki maga?
Ez megteszi hatását. Csöndesebbre veszi a figurát.
Másfél óra múlva (!) megjelenik egy csinoska lány, egy vízzel kevesebbet hoz, de az ár nem változott. Megrövidített kétszáznegyven forinttal. Több borravalót adok, mint várja, ettől zavarba jön, de annyira nem, hogy ne akarna egy ezressel meglopni.
Állj, mondom neki.
Jaj, bocsánat, elnéztem.
El.
Szomorú történet (4.)
Jelentem, Dixi, az al-, fel-, fél- és művészvilág démona megkerült. Na, nem Dénes Jánosnak hívják, és nem kék a szeme. Pistiként született újjá. De a koponyaformáját, a gesztusait, a nevetését, a grimaszait felismerem. Sajnos a sorsát is.
Szomorú történet (5.)
Tücsi egy vendégoldalon megjelent írására hajaz ez is. De az is lehet, hogy Tücsit én találtam ki. Vagy ellestem a stílusát. Vagy ő mesélte. Vagy csak akartam írni egy ilyen című tárcát. Na, nem jókedvemből, hiszen Walesben élő fiam is 1978-ban, a múlt században született, ám már e század gyermeke. Legyen a címe:
Átlag harmincas
(Rögtön egy kis magyarázkodás. Senki sem átlagos, és senkit senkivel nem lehet összehasonlítani, talán csak az egypetéjű ikreket, akik ugyanazt a nevelést kapták, és hasonló dolgokat éltek meg. Azt gondolom, hogy összehasonlítani embert csak önmagával szabad, az összes többi helytelen és hamis.)
Mégis tegyük fel, hogy van itt egy harmincas magyar fiatal, aki sok olyan dolgot élt meg ’78 óta, amit a hasonló korúak közül szép számmal. Így nevezzük Átlagos Jánosnak, és lássuk, hogy élte meg ezt az időt, és hol tart most, 2008-ban.
Sok gyerek született abban az időben, a szociális háló és a „mindenki dolgozhat és dolgozzon” elv következménye lehet részben. Ne menjünk most bele, hogy miből finanszírozta a pártállam a viszonylagos jólétet.
Szóval Jánosnak volt két testvére, volt egy becsületes édesapja, olyan melósféle, aki egész életében egy munkahelyen dolgozott keményen azért, hogy eltartsa a családját, és felnevelje a gyerekeit. Volt egy édesanyja, aki amolyan irodai munkát végzett, és persze mint a legtöbb anya, sok mindenről lemondott, szintén az előbb említett cél érdekében.
János édesapjától tisztességet, édesanyjától lemondást és szeretetet tanult.
A szülei élete a negyvenes évek elején biztosan nem indult olyan kiegyensúlyozottan, mint az övé.
Csodaszép gyermekkor, amolyan búgócsigás, játszóteres, kicsi panellakásos, nagymamával lakós, az Árpád hídról sirályokat etetős, kirándulós, kétévente SZOT üdülős (jaj, János szíve nagyot dobbant), és rengeteg mosolygós fényképpel bizonyított évek.
Hogy miként lehet egy háromszobás panellakásban szilveszteri bulit rendezni, ahol a többi családos szülő ropja a Dollyra vagy a Komárra vagy éppen a nemtudoménmilyen slágerekre, úgy hogy mellettük a sok kicsi gyerek jól érzi magát egymással, azt ma már nehéz elképzelni. Rengeteg szülinapi zsúr, szovjet gyártmányú ajándékokkal, csokitortával, Pepsi-Colával, és ami a legfontosabb: boldogan.
Gatyaváltás: nagy levegővétel – vállalkozók – nyugat.
János édesapja nem volt párttag, nem írt jelentéseket, nem súgott be, de figyelmeztette a feleségét, hogy a megújuló országban nem biztos, hogy kolbászból lesz a kerítés.
Most már úgy látja, hogy igaza volt.
János serdülőkori gondjaival együtt szép lassan jöttek egyebek is.
Kevesebbszer érkeztek vendégek hozzájuk, ha jöttek is, már nem ebédre, mondjuk, hanem inkább délután, mivel úgy olcsóbban lehetett megetetni-megitatni őket. A sokéves Wartburg egyre kevesebbszer lett beröffentve, és a zsebpénz is alkalmi lett.
János az édesanyja pénztárcájából elcsent tízesek és húszasok helyett inkább már arra vágyott, hogy valahogy bele kéne tenni, és nem kivenni onnan. A belefáradt szülők spóroltak, illetve megpróbáltak spórolni. Most a kilencvenes évek második felénél járunk.
János bátyjától az édesanyjuk az egyik karácsonyra kapott egy pénztárcát. Benne egy ezressel, hiszen üresen nem illik ilyet ajándékozni. A szilveszter utáni első napokban abból az ezresből vásárolt az édesanya a családnak, mert annyi maradt az ünnepek után. Se több, se kevesebb.
Aztán februárban pedig elment. Meghalt rákban ötvennégy évesen. A sok idegeskedés, számolás, kalkulálás miatt a gyomra befogadta a halálos betegséget, amely hamar felzabálta.
Felnőttek gyorsan az akkor huszonéves testvérek, apjuk önmagát hibáztatta felesége haláláért. Többet akart neki adni egész életében, hiszen szerette nagyon az asszonyt. Nem sikerült elvinni egy mediterrán nyaralásra, nem kapott szép bundát, sajnos ezekre nem futotta sosem a három éhes száj és a rezsi mellett.
Szóval a gyerekek tisztességes emberekként és pici örökséggel a hátuk mögött kiszálltak a fészekből. Beindult a malom. Azt próbálták és próbálják csinálni, amit otthon tanultak és láttak. Szeretetben, családban élni, gyermekeket nemzeni, felnevelni és küzdeni.
Egyébként bizonyos szempontból szerencsések Jánosék. Tudnának álomautót venni, mert lehet kapni. Hitelből vehetnének csodaszép házat, még a Bank is házhoz jönne. El tudnának menni bárhova nyaralni, mert ahhoz is elég egy munkáltatói igazolás, és a Bank kifizeti helyettük kölcsön formájában. Minden elérhetővé vált, mégis elérhetetlenné, mert a téli fűtésszámla felzabálja a kicsiny tartalékokat, mert a balatoni családi nyaralásnál csak a benzinköltség öt számjegyű, és: mert a politikusok valamit nagyon elszúrtak.
Végszó:
Rettentő jó volna egy olimpiára kijutni a magyar focicsapatnak, és akár az első meccsen 10-0-ra kikapni, de úgy, hogy a játékosaink véres izzadsággal jönnének le a pályáról, és még az ellenfél szurkolói is megtapsolnák azt a küzdeni akarást, büszkeséget, amely a népünkből sugározna át focistáinkra.
Rettentő jó volna találni egy-egy olyan politikust, akinek a szemében nem a mohóság sunyi fényét látnánk, aki végre elhitetné, hogy a magyar nemzeti zászlót akár minden kapu fölé is érdemes kitenni, mert legalább pici esély van arra, hogy büszke, nem egymásra köpködő, egymást irtó, becsületes, egységes ország lehetünk egyszer.
Rettentő jó volna újból fellélegezni, és hallani, és elhinni, hogy: „Ne féljetek!”
Mert Átlagos János nagyon fél. A holnaptól, a Banktól, a csekkektől, a gyermeke jövőjétől, a főnökétől, az eladósodástól. És jelenleg csak abban mer reménykedni: Rettentő jó volna, ha a fiamnak tudnék venni egy kerékpárt.
Hát nem. Értelmes-szomorú szemű barátunk öszszeveszett arab főnökével, aki azonnal kirúgta, és még ő követel tőle pénzt. Most még csak a könnyebbséget érzi, hogy megszabadult kizsákmányolójától, és jön a munkanélküli-segély. Aztán majd nem jön.
Félig szomorú történet
Anyukám, aki az 1940-es évek elejétől tanított a kistemplomtanyai (ma Zsombó) osztatlan iskolában, egy kedves, szegedi újságíró, Hollósi Zsolt segítségével keresni kezdte egykori tanítványait. Egy másodikos és egy nyolcadikos jelentkezett. Mindkettő nő. Találkozni fognak. Hogy érezzük az időt: anyácskám nyolcvannyolcadik évében jár.
