A sertéstartás szabályai

Nem tudom, van-e jelentősége annak, hogy a kormányzat nyár végi kommunikációs offenzívája témái közé emelte a példátlan mértékűként beharangozott iskolafejlesztést, de az bizonyos, hogy a sajtóban a 75 milliárd híre sikeresen elfedte a 2,7 milliárdét. Vagyis nemigen esik szó arról a botrányról (sem), hogy az utóbbi években – ideológiai megfontolásból – a költségvetés 2,7 milliárd forinttal károsította meg az egyházi iskolákat.

Tanévkezdet közeledtével egy magára valamit is adó oktatási miniszter persze nem lesz olyan szamár, hogy problémákról, nehézségekről beszéljen, vért és könnyeket ígérjen, hogy a megfigyelhető tendenciák alapján a pedagógusokat, a szülőket és a diákokat riogassa mondjuk az iskolák szerepének kiüresedésével, a megszerezhető tudás csökkenésével, az iskolai erőszak várható fellángolásával, pedagógusok elbocsátásával, elszegényítésével, tanintézmények bezárásával – vagy éppen jogos járandóságok ki nem fizetésének hírével. Pedig az elmúlt évek tapasztalatai arra mutatnak: egyáltalán nem biztos, hogy a 2008–2009-es tanévben a régóta rogyadozó iskolák dicsőséges felújítása lesz a legemlékezetesebb momentum az oktatás terén. Lehetséges persze, de mintha maga a miniszter sem bízna ebben. Legalábbis a VII. nevelésügyi kongresszuson elmondott beszéde egy sereg igaz közhelybe csomagolva inkább olyan kódolt üzenetnek tűnt, amelynek legfontosabb eleme talán a bizonytalanság. Mert a nevelés és oktatás valóban „össztársadalmi tevékenység”, ahogyan a miniszter mondta, nem vitás, csak éppen ebben a kontextusban e kijelentés mintha a minisztérium tehetetlenségét domborítaná ki.
Jól látszik, hogy az iskolarehabilitációs programnak nagyon fontos kommunikációs szerepet szántak tanévnyitó előtt, ezért kellett az oktatási miniszter mellé odaállítani a sajtótájékoztatón a miniszterelnököt, valamint a fejlesztési és gazdasági minisztert, hadd vetüljön rájuk is valami kis fény a hatalmas hőstett glóriájából. Persze 75 milliárd a költségvetés szempontjából nem valami nagy tétel, viszont talán feledtetni tudja az ágazatot ért temérdek méltánytalanságot. A sajtó foglalkozzon csak a 75 milliárddal, és ne feszegesse a bezárt iskolák ügyét. Legeltessék csak a szemüket a 253 pályázatot nyert iskolafenntartó intézmény nevén, és ne foglalkozzanak azzal, hogy több mint négyszer ennyi, 1109 pályázat volt érvényes, s a rászoruló iskolák, óvodák, bölcsődék száma ennek is a sokszorosa lehet.
A kormányzati nagyszerűséget maga a sajtótájékoztató kívánta megalapozni, amelyen a miniszterelnök már „csaknem 80 milliárd” forintról beszélt, majd Bajnai Gordon miniszter azt is közölte, hogy eredetileg 55 milliárd forintot terveztek, végül mégis 75 milliárd szétosztásáról döntöttek. Micsoda kiváló emberek ők, igazi gavallérok, mélyen a zsebükbe (zsebünkbe) nyúltak, és odaadták e temérdek pénzt, a csaknem 80 milliárdot, ami viszont, ha belegondolunk, már csaknem 100 milliárd.
De kár fanyalogni, hiszen tényleg nagy szükség van az alamizsnára, csak éppen a teljes kép megértéséhez jó lenne tudni azt is, hogy mi okból vált egy sereg tanintézmény felújításra szoruló romhalmazzá – már amelyik egyáltalán működhet még. Miként kerülhetett az ágazat olyan helyzetbe, hogy – amint Achs Károly július 14-én lapunkban megjelent cikkében (Szegizbajev-bizottság az iskolai erőszakról) találóan megállapította – a sertéstartás állatvédelmi szabályai alapján lényegesen jobb körülmény dukál a malacoknak, mint amit vélhetően nem egy iskola biztosítani tud tanárai és diákjai számára? Attól tartok, a gazdaság dübörgése elnyomja az oktatás szekerének csikorgását.
Jellemző, hogy a pályázatok benyújtói milyen indoklásokkal, milyen jövőképpel folyamodtak a tekintetes hivatalhoz pénzért. Korszerű nevelés, versenyképes tudás, Európa ideér, komplex fejlesztés a XXI. század iskolájáért – ilyesféle címeket találunk a nyertesek listáján, s ez még akkor is szívszorító, ha nem képzeljük a helyenként délibábos víziók mögé az ólnál is szűkösebb, düledező tantermeket, ahol nem tárul ki váratlanul soha semmi – vagy legalábbis nem a minisztérium jóvoltából. S ha nem húzzuk elő a 75 milliárdos bejelentéssel elfedni szándékozott, a tárca által frissen kidolgozott pedagógusi illetménykoncepciót, amely a Pedagógusok Demokratikus Szakszervezete (PDSZ) szerint jelentéktelenné teszi az előmenetelt, olyannyira, hogy a pályakezdők számára háromévenként bruttó 1700 forintos növekedést irányoz elő. Európa ideér, méghozzá háromévenként, bruttó 1700 forint formájában.
Igaz, ez a bértábla csak tervezet, amely – sok más kormányzati elgondoláshoz hasonlóan – ismeretlen egyeztetési folyamatok után született meg. Valakik bizonyára látták, elolvasták és jóváhagyták, csak a PDSZ-hez nem jutott el az előkészítés folyamatában. Az oktatási tárca inkább a Pedagógusok Szakszervezetével (PSZ) konzultál, július 15-én rendszeres egyeztetésben állapodott meg Hiller István és Galló Istvánné. Mivel a jelek szerint kölcsönösen elégedettek egymás tevékenységével, érthető, hogy az érdekegyeztető fórumok működésétől függetlenül kívánnak egyeztetni a jövőben. Ez pedig több mint érdekes.
A 75 milliárd híre sikeresen elfedte azt is, hogy szeptembertől sajátos változás várható az általános iskolákban: egy 2003-ban, tehát még Magyar Bálint minisztersége alatt született törvénymódosítás értelmében az idén vezetik be a nem szakrendszerű oktatást az általános iskolák felső tagozatán, ami hétköznapi nyelvre lefordítva azt jelenti, hogy valamennyi iskolában a készségfejlesztés kerül előtérbe. Vagyis kicsit úgy fest a dolog, mintha a tantárgyi tudást immár adminisztratív eszközzel kívánná háttérbe szorítani a kormányzat. Jó lesz ez, megfelel az „össztársadalmi tevékenység” hilleri koncepciójának? Bizonyos iskolákban, bizonyos helyzetekben bizonyára nem értelmetlen a készségfejlesztést előtérbe helyezni. De milyen okok vezethettek a kötelezővé tételéhez? Csak nem a magyar diákok hetedhét országon túl is ismert, ám jelen körülmények között indokolatlanul alapos szaktárgyi ismerete? És bizonyára nem alaptalanok azok az aggodalmak sem, amelyek szerint a nem szakrendszerű oktatás bevezetése ismét sok pedagógus állását fogja veszélyeztetni.
De az idei tanév legnagyobb „érdekessége” talán nem is ez lesz, hanem az, hajlandó-e a kormányzat az Alkotmánybíróság június 30-án hozott határozatának érvényesítésére, amely megsemmisítette a közoktatásról szóló LXXIX. törvény egy részét, aminek következtében az egyházi iskolák hátrányos helyzetbe kerültek, és nem utolsósorban sérült az 1997. június 20-án létrejött nemzetközi megállapodás a Vatikánnal. Sokféle minisztériumi nyilatkozat látott napvilágot a példátlan skandalumot követően, de a nyár nem volt elegendő a probléma megoldására. Az oktatási tárca államtitkára, Arató Gergely egyenesen úgy nyilatkozott július 1-jén, hogy a döntés nyomán semmilyen jogalkotási feladata nincs a minisztériumnak, költségvetési vonzata nincs a határozatnak. Ebből már világosan látszott, hogy az Állami Számvevőszék vizsgálati jelentése szerinti 2,7 milliárd forintos állami adósság kifizettetése nem lesz egyszerű, az azonban talán meglepő fejlemény, hogy a konszenzusos rendelet megalkotása sem sikerült a kitűzött határidőre, amely a további törvénysértést lenne hivatott megakadályozni. A kormányzat részéről csupán szimbolikus döntésről van szó, amely a költségvetést igen kevéssé érinti, az egyházi iskoláknak azonban a puszta létezés a tét.
De nem is csoda, hogy két hónap alatt nem történt előrelépés, hiszen olyan elfoglalt a tárca! Például hatalmas sajtótájékoztatóra kellett készülniük, amelyen bejelenthető az ágazat soha nem látott felvirágzása, vagyis 253 megmaradt oktatási intézmény rehabilitálása.