Egy letűnt kor igézete

H A N G - J E G Y Hozták a formájukat, tehát egy csapásra ki tudtak fejteni minket a huszonegyedik századi Budapest díszletei közül a Hot Jazz Band tagjai péntek esti, a Művészetek Palotája Fesztivál Színházában adott koncertjükön.

Ekkoriban a fővárosban rendkívül kellemes volt az élet – jövés-menés, már valamennyire mindenkinek megvolt a munkája-kenyere – rémlenek fel bennem a Jankovics Marcell Lékirataiban a minap olvasott sorok, amint felhangzanak az első akkordok a Fesztivál Színházban. Az ominózus mondatot a szerző nagynénje, Ági néni vetette papírra 1931-ben. Fejhez simuló fejdíszek, csinos kis kalapok, oldalt decensen kettéfésült, hullámos, rövid frizurák, a férfiakon glaszékesztyű, sújtásos egyenruhák vagy frakk, kellemes budai mulatók: gondolatban a fekete-fehér filmek minden kelléke elém úszik, amikor a Hot Jazz Band zenélni kezd. A húszas-harmincas évek éjszakáit átitató szvinget tökéletesen eredeti hangzásban reprodukáló együttes pillanatok alatt életre kelti a zenével együtt a kort is.
Bényei Tamás, a zenekar frontembere egy recsegő gramofon hangján énekli: „Fekete gyöngysor van a nyakán, fekete testén csak a banán”, s kisvártatva a századelő Magyarországáról New Orleansba repít minket. Az érzékiségtől bágyadt, fülledt bárokat idéző fekete trombitaszólók mellett rekedten simogató hang szól: Papa Fleigh, Louis Armstrong legjobb hazai imitátora színre lépésével nemcsak a zenét dobja meg. A századelő természetes emberi feszültségektől sem mentes, mégis boldog, lassú életének derűje árad szét a zsúfolásig tömött termen. A fejek ütemesen ingani kezdenek, s Bényeinek megénekeltetni sem nehéz a közönséget: „Tudom, hogy van neki – na mije van neki? – szöszi haja van a fején…” harsogjuk nevetve Fényes Szabolcs jó öreg dalát.
Pedig ha jobban belegondolok – tekintve, hogy jobbára háttérmuzsikának használták, szeretik használni ma is a dzsessznek, a szvingnek ezt az öreg, különösebb érzelmi kicsapongásokat nem feltételező és nem is eredményező fajtáját –, akár merész vállalkozásnak is nevezhetjük, hogy ilyen passzív, színházi közegbe szerveznek koncertet ennek a muzsikának. Persze nem a Hot Jazz Band esetében. A zenészek tökéletes összhangjának és rutinjának, na meg Bényei kisugárzásának hála a közönség szemmel láthatóan pontosan tudja, mire váltott jegyet. A nézőtéren egyetlen hely sem maradt üresen,
s a nézők mintha mindannyian ugyanazon igézet fogságba estek volna, lelkesen ünnepelnek minden szólót, minden ismerős, régi dalt. Elégedetten dőlne hátra Orlay Jenő a színházi zsöllyén, ha velünk hallgathatná Az én babám című szerzeményét, de Fényes Szabolcs sem bánná, hogy az utókorra hagyta az Itt a luxusvonatot, ha hallaná ezt a szapora bendzsójátékot. A visszatérő vendég Bolba Éva és Bényei Tamás az egyik nagy kedvenccel fokozza tovább a hangulatot ráadásul, mi meg csak ülünk, és átadjuk magunkat ennek a közös varázslatnak, mi tudjuk, miért. Két órára visszaköltözünk egy végképp letűnt korba, s őrizzük, dédelgetjük magunkban a káprázatot, mintha behunyt szemmel át tudnánk menteni belőle valamicskét a hétköznapokba.