(minden elmúlik-e )

Én nem tudom, mit érzett Roger Federer, amikor a Cincinattiben rendezett ATP-mesterverseny során biztossá vált, hogy világelsőségét elveszíti. Sok hozzáértő szerint ő minden idők legnagyobb teniszezője, technikai és mentális értelemben is. Számos alkalommal bizonyította, hogy a tudás optimális szintjét tekintve senki sem múlta felül eddig a világot. Most, amikor Nadal úgymond letaszította trónjáról, nemcsak engem, hanem nálam sokkal különbeket és hozzáértőbbeket is elfogott valami különös szomorúság: az elmúlás érzése. Taróczy Balázs, aki wimbledoni bajnokságot nyert maga is, most kommentátorként Federer egy-egy megingását látva őszinte szívfájdalommal szerette volna életre kelteni a legendát, a nagy személyiség mítoszát. Minden szavából kiderült, mennyire szereti és tiszteli Rogert, nemcsak tenisztudásáért, hanem sportolói, emberi magatartásáért is.
Nyilvánvalóan valamely személyes mentális, fizikális vagy érzelmi oka van annak, hogy a „verhetetlen” sokévnyi rendíthetetlenség után, nemcsak közvetlen és méltó vetélytársától, Nadaltól, hanem olyanoktól is vereséget szenvedett, akik – mindent összevetve – a bokájáig sem érnek. Engem a Roland Garros és Wimbledon elveszített döntője után szinte mélabú fogott el, amit elmélyített a torinói és cincinatti kudarc. Az utóbbi két esetben majdhogynem úgy tűnt, mintha a „teniszkirály”, aki előtt vonakodás nélkül szoktak fejet hajtani alattvalói, nem is akarna igazán küzdeni a hatalmáért és trónjáért. Mintha immár – legbelül – valami más foglalkoztatná. Tavaszi „bágyadtságára” még volt magyarázat, egy mononukleózis nevű csúnya betegség, de abból a hírek szerint kigyógyult. Mégis mintha talentumának és mentális erejének egy részét ott hagyta volna. Pedig ez a mentális erő volt talán a legimpozánsabb benne, mivel könnyedséggel és hihetetlen nyugalommal párosult. Nemcsak minden idők legjobb, de legelegánsabb teniszezője volt (?), a legkeményebb küzdelem közben is könnyed maradt. Sohasem ragadtatta el magát, nem nyögött, és „nem szenvedett”, mint annyian a többiek között. Nem rázta az öklét, nem csikorgatta a fogát.
Trónjáról egy csöpp szomorúsággal távozott. Minden bizonynyal Taróczy Balázs is szeretetreméltóságát és habitusát becsülte személyes érzelemmel, nem csupán tenisztudását. Idézhetnénk a régi műdalt: „Minden elmúlik egyszer, minden a végére ér…” Mondhatnánk, ez az élet rendje, semmi sem tart örökké. A nagyságot már-már fájdalomdíjként őrzi meg az emlékezet. Az a tény, hogy Federer a leghosszabb ideig volt egyfolytában világelső minden idők teniszezői közül, most, hogy véget ért, örvendetes és fájdalmas is, mivel továbblépés, reinkarnálódás nincs, a folyamat véglegesen megszakadt.
Azért gondolom, hogy érdemes erről beszélnem, mivel Roger Federer a világ egyik legismertebb embere. Rajongóinak száma minden bizonnyal több száz millió. Hozzá hasonlóan nagy érdeklődés és szeretet talán a világ egyetlen politikusát, tudósát, művészét sem övezi. S itt jegyzem meg: csakis a maga erejéből lett „király”, s a királyok között is etalon. Nem nevezték ki, nem választották meg tévedésből, mint némelyeket.
A hosszú világelsőség elvesztéséért a párosban elnyert olimpiai győzelem nem kárpótolta. Bár sokmilliónyian örültünk volna, ha egyéniben is elnyerte volna „korona” helyett a babérkoszorút. De akárhogy történik is, mindenképpen az marad, aki volt: a maga szférájában a legnagyobb.
Hogy van-e okunk búcsúzni tőle, én nem tudom…