Most tényleg itt van Amerika, és ránk vár

Az arany diadal, az ezüst szódával elmegy, a bronz csalódás, a negyedik hely kudarc. A férfi vízilabdatorna tegnapi elődöntői előtt így osztályoztuk a lehetőségeket, és mivel csapatunk 11-9-re verte Montenegrót, nagyon nagy baj már nem érheti. Nagyon nagy öröm minket viszont még igen. A győzelem egyik kulcsa a kapuscsere volt, hiszen a megfázással, torokfájással bajlódó Szécsi Zoltán helyére a második negyed közepén, 3-6-nál szállt be Gergely István. Akit nemcsak be, hanem ki is kellett hozni – mármint az olimpiára, és a júliusi malagai Eb után ezen az egyetlen poszton változtatott Kemény Dénes szövetségi kapitány. A második elődöntőben az Egyesült Államok 10-5-re legyőzte Szerbiát, de hogy ezzel a meghökkentő fordulattal a mi csapatunk egyértelműen jobban járt, arra azért ne vegyünk mérget.

Nyolc éve, Sydneyben, ugyancsak az elődöntőben, első számú kapusunk, Kósz Zoltán évi egyetlen gyenge meccse éppen a legrosszabbkor csúszott be. Kemény Dénes akkor félőrült kockázatot vállalva, a legélesebb pillanatban küldte be a helyére a még zöldfülű Szécsi Zoltánt, aki rontást hozott a szerbekre. Tegnap aztán az azóta kétszeres olimpiai bajnokká érett, de betegsége miatt bágyadtan mozgó, a kapujába zuhogó labdákat megtört tekintettel követő Szécsit kellett leváltani, a 2000-esnél is cudarabb helyzetben, 3-6-nál.
Szurkolóink nagyobb része tegnap a kajak-kenura szavazott, így a zöm éppen ekkor esett be az uszodába, és innentől vízen és szárazon is gyökeresen átalakultak az erőviszonyok. Kiss Gergő duplájával
5-6-ra szépített, Molnár 6-6-ra egyenlített, és bár Uskokovics a félidő vége előtt bepréselt egy fórt a rövid alsóba, már nem volt megállás. A harmadik periódusban 3-0-ra taroltak a mieink, és amikor 8-7-re visszavették a vezetést, Porobics kapitány is „levette” a csúnya potyagólt beszedett Scsepanovicsot, de a még jugoszláv színekben Sefik tartalékaként megismert Radics sem váltotta meg a világot. Sőt, Varga Dénes olyan pipát rajzolt neki a hosszú felsőbe, hogy talán ő is csodájára járt. 3-6-ról 9-7, 6-1-es szakaszgyőzelem ide, ettől csak Petar Porobics mester nem esett ámulatba, mert utóbb, érdeklődésemre így magyarázta azt: „Ítéltek ellenünk sorozatban három-négy kontrafaultot, azután nem volt mit tennünk. A magyarok ráadásul hétfő óta pihenhettek, és ez előnyükre vált.”
Annyira azért még nem, hogy Montenegró ne egyenlített volna ki 9-9-re, pedig a két kapott gól között Gergely még megfogta Gojkovics büntetőjét. Ez volt az első olyan magyar mérkőzés, amikor nem tűnt fel az uszodában a „Felvidék” feliratú piros-fehér-zöld zászló, pedig kapusunk tiszteletére most kellett volna a legmagasabban lobognia. Még akkor is, ha ő annyival intézte el a saját teljesítményét: „Nagyon készültem rá, hogy lehetőséget kapjak, és végre nem izgultam túl, amikor eljött az időm. Pont olyan állapotban mentem be, amilyenben kell. De a fordítás nem nekem köszönhető, hanem annak, hogy gyorsan lőttünk három gólt.”
Aztán 9-9 után is kettőt, és a tizedik megér egy külön mesét. Időkérés után született, soha nem látott emberelőnyös variációból, Kásás Tamás légi útja után. Ez három okból is különleges erőt és magabiztosságot sejtető bravúr. Először: nem vetettük be háromgólos hátrányban a titkos fegyvert, tudván, hogy valamikor majd a meccset kell eldönteni vele. Másodszor: az addig rendre bakizó Kásásra hegyezték ki a figurát. Harmadszor: neki eszébe sem jutott alibizni, sőt sorsdöntő találata után pazarul szerelt, majd blokkolt, és mert e két mutatvány között Varga Dániel bevágta a tizenegyediket, a magyar válogatott 11-9-re diadalmaskodott, és sorozatban harmadik olimpiai döntőjébe jutott be.
A pályafutása során már mindent megélt Kásás olyan felhőtlenül mosolygott, mint húszévesen, amikor az ő mesterhármasával alakult ki a sevillai Eb-döntő 3-2-es végeredménye. Felvetettem neki, ettől világklasszis, hogy ilyen előzmények után ilyen hajrát produkált, de nem akart-e inkább menekülni a ziccer elől, mire azt felelte: „Köszönöm szépen, nagyon jólesik az elismerés, és egyáltalán nem akartam menekülni. Csak edzésen gyakoroltuk ezt a fórt, meccsen még senki nem láthatta, úgyhogy garantált volt a meglepetés. A lényeg, hogy olyan magasságba passzolták fel a labdát, ahova csak én tudok felmenni érte, ezért nyilvánvalóan vállalkoznom kellett.”
Eddigre Kemény Dénes is odaért az interjúzónába, és először arra hívta fel a figyelmet: „Csapatunk fizikai állapotáról elég sokat elmond, hogy a játékosok többségét sújtó betegségek ellenére ennyivel jobban bírta az ellenfélnél a mérkőzés második szakaszát”. Majd az olimpiákon rendre kényszeredetten nyilatkozó kapitány végre elővett egyet az őt amúgy általában jellemző sziporkákból: „Igen, ki kellett már játszanunk nyerő kártyákat, de azért tartalékoltunk a döntőre is egyet-kettőt. És nem a tök alsót.”
Helyes, ászok kellenek, dacára annak, hogy az amerikaiak eltakarították az utunkból a szerbeket. Szokásos erényeiket – úszás, lövés, fizikum – a lehetőségek felső határáig kihasználva, páratlan szerencsével és kapusteljesítménnyel ugyanis 10-5-ös diadalt arattak, így vasárnap Magyarország–Egyesült Államok finálé következik. Kapitányuk, Terry Schroeder pedig, mintha figyelmeztetni kívánna minket, azt üzente: „Amit tudunk, azt mindenki ellen, minden körülmények között tudjuk.”
Ezért aztán sóhajtsunk egyet, de nagyon ne örüljünk, mert nem biztos, hogy az „amikat” könnyebb lesz legyőzni. Az ellenben vitathatatlan, hogy velük szemben elveszíteni az aranyat sokkal, feldolgozhatatlanul nehezebb lenne.