Szabad-e uborkát lopni?

A Magyar Nemzet teszi a dolgát: tudósít a bel- és külföld történéseiről, és a véleményét sem titkolja el. Például azt, hogy mint vélekedik a tolvajlásról és a tolvajokról. Mint emlékezetes, június legvégén Kesznyétenen, egy Isten háta mögötti Borsod-Abaúj-Zemplén megyei faluban hárman lopni mentek. Nem a valahol mulató, talán éppen agarászó gróf földjére, akit ha meg is lopnak, lesz azért leánya (értsd: luxusprostituáltja), pénze, bora. Gróf híján Sz. Barnabás 68 éves kisnyugdíjas ház körüli veteményesét szándékoztak megdézsmálni. Nem először történt volna meg. A faluban sem. A dolog meglehetős rendszerességgel fordul elő ugyanis.
Sz. Barnabás azonban ráunt arra, hogy keze munkája hiábavaló legyen. Áramot vezetett a paradicsomágyások közé – és nem házának kerítésébe, amelyhez bárki rossz szándék nélküli arrajáró is hozzáérhet, és ahogy az első dezinformáló ferdítések szóltak. Este bekapcsolta, reggel kikapcsolta. És terjesztette a faluban, hogy tudjon róla, akit illet. Hogy elrettenjenek a tolvajok. Sz. Barnabás a hidegháború időszakából vette a példát, amikor a két szuperhatalom, az Egyesült Államok és a Szovjetunió nem azért atomfegyverkezett, hogy atomfegyvereit a győzelem érdekében bevesse, hanem azért, hogy a másikban tudatosítsa: képes visszaütni. Egy atomháborúnak nem lenne győztese. A dolog végül is jól működött, elrettentették egymást a gombok megnyomásától.
A kesznyéteni tolvajok azonban nem rettentek el. Tudtak róla, mégis lopni mentek. Egyikük meghalt, másikuk súlyosan megsérült (azóta felépült), az őrálló harmadiknak haja szála sem görbült. A rendőrség Sz. Barnabást őrizetbe vette, és több emberen elkövetett emberölés bűntettének kísérlete címen eljárást indított ellene. A történtek kapcsán a jogászok olyasmiket mondanak, hogy tulajdona védelmében senki nem alkalmazhat olyan eszközt, ami nagyobb veszélyt idéz elő, mint amilyen maga a védett érdek. Mert az aránytalan. Amit szabad Jupiternek, az tilos a kisökörnek: a tolvajok elrettentése. Akkor járt volna el jogszerűen, ha kisnyugdíját magasabb kerítés építésére, kamerák és riasztók felszerelésére, biztonsági őr alkalmazására költi. Sz. Barnabás azonban nem grófi sarj, nem tízezer holdak ura.
Lapunk újságírója, Velkei Tamás nem titkolta, hogy szimpátiája nem az uborkatolvajoké, hanem az uborkáját megvédeni akaró öregemberé. Véleményében a szerkesztőség egy emberként osztozik. És úgy gondoljuk, hogy a jognak az utóbbi mellé kellene állnia. Mert most nem ott áll.
T. G. Miklós nevű szellemi jelenség legutóbbi cikkében (Az ellenforradalom lelki szegényei, Élet és Irodalom, augusztus 15.) mindezt úgy kommentálta, hogy munkatársunk és lapunk kevésbé súlyos bűnnek tartja a gyilkosságot, mint a lopást. „Ez csak akkor lehetséges – fűzi tovább –, ha valaki komoly értékkülönbséget tételez fel két etnikum között, s ennek következtében az egyik uborkája többet ér, mint a másik élete.”
Csúsztatás. Ebben a történetben nem került elő, lévén abszolút lényegtelen, hogy az uborkatolvajok romák voltak. Ez csupán sajnálatos és szociológiailag elemezhető tény. A történet arról szól, hogy a kisemberek uborkáját rendszeresen ellopják, és lassan olyan méretékben, hogy inkább felhagynak az uborkatermesztéssel. Inkább segélyért állnak sorba. Ahogy Dárfúrban. E szudáni tartomány lakosságát a fegyveres bandák elkergették otthonukból. A menekülttáborok környékén a maguk ellátására földet műveltek, vetettek és arattak, ami után menetrendszerűen megjelentek a fegyveres bandák, és elrabolták a termést. Aki ellenállt, megölték. A következtetés végtére is logikus: biztonságukat leginkább az szolgálja, ha meg sem kísérlik önmaguk ellátását. Ha nincs termés, nincs rablás. Azóta nemzetközi segélyszervezetek adományaiból élnek. Magyarország jelentős vidéki területei dárfurizálódnak. És ezt a folyamatot meg kellene állítani.
Ami a történetből előkerült, hogy jogérzékünk szerint Sz. Barnabás nem gyilkolt. Nemcsak mi gondoljuk így, hanem T. G. Miklóson és maroknyi eszmetársán kívül ebben az országban mindenki. Ezért nem következett be az, amit T. G. Miklós remélt, hogy cikkünk után „fölrobban a magyar sajtó, tiltakozások százai látnak napvilágot”.
A közelmúltban nem csak itt került elő a kesznyéteni uborkalopás-história. Ugyanazokon a hasábokon, ahol T. G. Miklós által jól le lettünk pogrom- és lincsújságírásozva, interjú jelent meg Bíró András roma polgárjogi aktivistával, aki alternatív Nobel-díjas, s akit szintén szükségét látott párszor gyomorszájon öklözni hősünk, de őt megvédeni most nem tárgyunk. A riporter uborkaügyben kiérlelt hipotézissel érkezik. Kérdésében a szegényről és a még szegényebbről értekezik, akik közül az előbbi „úgy érzi, hogy csak villanyárammal képes megvédeni uborkáját, és a másik, a még szegényebb, akinek még akkora földje sincs, hogy uborkát termeljen rajta, de uborkát akar enni, ebbe belehal…” (Élet és Irodalom, július 18.). Egy uborkatolvaj miért is lopna másért, mint szegénysége (nincs talpalattnyi földje, ahol megtermelje) és korgó gyomra miatt. A dolog azonban nem stimmel, mert a faluban aznap volt segélyosztás, ezért – legalábbis akkor – biztos nem az éhség volt az ok. Másrészt Kesznyétén van föld. Nem csak Sz. Barnabás háza körül. A romák háza körül is. És biztos vagyok benne, ha az uborkatermesztés fortélyára volnának kíváncsiak, a polgármestertől a falusiakon át a helyi cigány önkormányzatig mindenki készségesen állna rendelkezésükre.
Ám most Bíró András válasza az érdekes. Visszakérdez: miért nincs földje a romáknak? Mert hajdan kimaradtak a földosztásból, s így a kárpótlásból is – hangzik a riporter ideologikus, a romák sorsát szenvedéstörténetként értelmező panelválasza. Mire Bíró András a valódi helyett az igazit mondja: „a mezőgazdasági termelés nem roma tradíció”, ezért nem volt és nincs föld utáni vágyuk. Kivétel persze van. Például Uszka, az ukrán határ közeli, zömében cigányok lakta falu, ahová bő emberöltővel ezelőtt egy adventista lelkipásztort vetett a jó sors, aki közösséggé szervezte a cigányokat, és keresztülvitte őket egy kulturális forradalmon, bár ezt maguk nem így neveznék. Most „minden roma porta kertjében csöpögtetőrendszerrel termesztik az uborkát”. Lám csak, így is lehet.
Ha Uszkán lopják a romák uborkáját, s ha a romák úgy érzik, hogy másképp, mint árammal megvédeni nem tudják a termést, s ha az áram agyoncsapja a tolvajt, s ha a tettest börtönbe viszik – akkor lapunk az uborkatermelő romákkal lesz szolidáris. Ha a tolvaj magyar – akkor is. Sőt akkor igazán. És különös kíváncsisággal lessük, vajon T. G. Miklós leírja-e, hogy álláspontunk kialakításában a két etnikum komoly értékkülönbsége játszott szerepet, mert mi másért is tarthatnák többre egyik uborkáját a másik életénél?