Kunduzban az Afganisztánba látogató újságírócsapat a rossz idő miatt a földre kényszerült: nem látszott lehetőség arra, hogy légi úton térjünk vissza Kabulba, valami más – de mint kiderült, nem kevés veszélyt rejtő – megoldást kellett találni.
A német vezetés alatt álló kunduzi támaszpont hírszerzése, a G2 szerint még vállalható a kockázat az országúton, ha nem feltűnő és „biztonságos” taxikkal indulunk délre, a mintegy 320 kilométerre fekvő fővárosba, Kabulba. De – figyelmeztettek – az első kétórás szakasz Puli-Humri városig (itt állomásozik a magyar katonák többsége is) a legveszélyesebb, ahol éppen az előző nap hajtottak végre öngyilkos merényletet.
Az ISAF – a Nemzetközi Biztonsági Támogatási Erők – kabuli sajtóirodája viszont nem ajánlotta az utat.
A belga tévériporter és operatőre úgy dönt, ők – korábbi afgán kapcsolataikat felhasználva – maguk gondoskodnak különautóról.
A svéd kolléga habozik.
Alezredes kísérőnk azután dönt: Kabulból két taxit rendel, mivel a hírszerzés szerint az ötvenezres Kunduz városban egyetlen olyan megbízható taxi sincs, amelyről biztosak lehetnének, hogy „nem adja le a drótot” a táliboknak vagy az Al-Kaidának.
A taxisok hajnalra érkeznek a támaszpont bejáratához.
Reggel négyen indulunk Kabulba. Az alezredes NATO-egyenruháját farmerre és trikóra cseréli.
A két kocsi azonban nem délnek, hanem északnak veszi útját – „speciális” kutat keresve. Az átlagos kutaknál kapható benzin ugyanis nem vinné fel az autókat a 3400 méter magasan fekvő Szalang alagúthoz.
A „speciális” töltőállomásnak mind a négy kútja igazi muzeális darab. Mindegyiket más, ősrégi, a kút betonalapzatára szerelt generátor működteti a sokszor kimaradó áramszolgáltatás miatt. Ki akarok ugrani fényképezni, de a sofőr és a végül mégis az út mellett döntő svéd kolléga megkér, ne hívjam fel magamra a figyelmet.
Elindultunk a Hindukust átvágó, legendás, két és fél kilométer hosszú Szalang alagút felé.
A történelmi hágóátjáró 1964-ben, mintegy nyolc év munkával, szovjet segítséggel készült. Akkor a világ legmagasabban fekvő alagútja volt.
Irtózatos emlékek tapadnak hozzá: Afganisztán szovjet megszállása idején az afgán mudzsahedin előszeretettel lőtte ki az Üzbegisztánból Kabul felé tartó, az alagútból kibukkanó konvojokat. A mélyben ma is szétroncsolt tankok százai. Egy alkalommal a szovjetek bosszúból lezárták az alagút mindkét részét. Százhatvan afgán fulladt meg. 1998-ban az Északi Szövetség és a tálibok közötti harcban az alagút bejáratát és a primitív szellőztetőrendszert is elpusztították. Amerikai, orosz és francia segítséggel 2002 januárjában nyitották meg újra.
A véletlen úgy hozta, hogy egy német tiszttel találkoztam, akinek a konvoja az akkori megnyitás után elsőként haladt át az alagúton. Elmondása szerint a hétméteres magasságú alagút négy méterig befagyott. Az átlátszó jégréteg alatt aknák százai voltak. Az amerikai utászok azonban úgy döntöttek, a jégréteg olyan szilárd, hogy a konvoj áthaladhat. Rámpát építettek a két oldalra. A páncélozott járművek és a terepjárók a jég hátán csúszkáltak a sötétben, majd a tálibok által felrobbantott hidak mellett a folyóban keltek át ugyanígy. A német tiszt kocsijába – ő volt az egyetlen, akinek normál személyautója volt – befolyt jéghideg víz egy alkalommal a válláig ért…
A felhőkbe nyúló hágókon most egyszerűbb az átkelés, és az öt–tíz ezer dollárért művészien feldíszített pakisztáni teherautók – ezek szolgálnak számunkra taxiként – lassan kúsznak az ég felé.
A teherautók oldalfalain olykor élénk színekben a Korán egy-egy szúrája elevenedik meg. Az ódon kamionok két sofőrnek és családjuknak is helyet adnak. Ott van a konyha, a fekvőhely és az állatoknak – kecskének, birkának – fenntartott rekesz.
A Szalang alagút bejáratához érünk.
Az alagútban, a dízelgőz keltette félhomályban, szinte csak a hatalmas gödröket és a kétsávos úton kidőlt teherautókat kerülgető járművek sárga vagy fehér fényét látjuk – olykor az alagút tetejéről csöpögő vízen keresztül. Megkönnyebbüléssel vesszük észre a kijáratot és a behavazott, sziklás tájat.
Mindannyiunk szinte repülni szeretne Kabulba, hiszen a másnapi indulás előtt az egész út alatt az egyetlen nem megszervezett, „szabad” esténk lenne.
Késő délután érkezünk kiindulópontunkhoz, Afganisztán egyetlen ötcsillagos szállodájába: valódi kontraszt Mazari-Sarif katonai sátrához és a kunduzi tábor „celláihoz” képest.
Az elegáns, igazi nyugalmat árasztó szállodáiról ismert Serena lánc a pakisztáni Aga Kán (a nizári mozlimok imámjának hagyományos neve) tulajdona.
A több gyűrűben álló géppisztolyosok ellenőrzése után érünk a szálloda utolsó sorompójához és a mintegy tíz méter széles, öt-hat méteres, zsilipszerűen kiépített dupla acélkapuhoz. Korábban csak egyetlen, csúszó acélkapu védte a szállodát, de miután az idén január 14-én öngyilkos tálib merénylők berobbantották, és kegyetlen mészárlást hajtottak végre a szállodában, a biztonságot erősítették. A hat halálos áldozat között volt egy norvég újságíró. A norvég külügyminiszter még idejében elrejtőzött a szálloda pincéjében…
Ezután nem meglepő, hogy a vendégek nem hajthatnak kocsival az udvarra. Mindenkinek ki kell szállnia, majd jön a repülőtéri alapossággal végzett csomagellenőrzés és motozás. Aki az iraki párhuzamra gondol, igaza van, de a helyzet még súlyosabb Afganisztánban.
Kezdve az „emberanyaggal”.
A legjobb egyetemeken tanító professzorok és az egyenes beszédű katonák legjobb ötvözetének tűnő amerikai Robert W. Cone altábornagy, az Ideiglenes Egyesített Biztonsági Parancsnokság feje mondta: „Még nem láttam afgán katonát nyöszörögni vagy sírdogálni. Mindegy, hogy milyen szörnyű sebet kapnak. Határtalan önuralmuk a legszélsőségesebb helyzeteken is átsegíti őket, és életveszélyes helyzetekbe is közönynyel mennek.”
Az emberanyagon kívül az a baj, hogy Afganisztánban a színfalak mögött sok hatalom akarja érvényesíteni érdekeit: a nyugati hatalmakon kívül Pakisztán, India, Kína, Irán, Oroszország.
Pakisztán és sokak szerint Szaúd-Arábia is (e két ország tartott fenn diplomáciai kapcsolatot a tálib rendszerrel) kétszínű játékot folytat: Amerikának a „terror elleni harcban” engedékenyen részt vevő arcot mutat, míg a másikkal a tálibokra mosolyog, nyitott pénztárcát nyújtva feléjük.
Még az afganisztáni útra való felkészülés előtt egy Washingtonnal nem igazán baráti viszonyt fenntartó amerikai forrásból származó mobilszámon telefonálok a RAWA, az Afganisztáni Nők Forradalmi Társaságának földalatti szervezete egyik tagjának, aki megkér, nevezzem Pervin Akinnek.
A RAWA minden bizonnyal a földkerekség egyik legbátrabb szervezete. Egyetemista lányokból álló tagsága és támogatóinak száma mintegy kétezer. Mobilszámaikat folyamatosan változtatják, és lakcímüket se árulják el. Ha az egyetemi folyosón elhaladnak egymás mellett, a kívülálló még a szemük villanásából sem látja, hogy a „földalatti munkából” másfajta, igen szoros kapcsolatban állnak egymással.
Megkérdezem, találkozhatunk-e nála. „Nem – feleli. – Önnek életveszélyes helyen lakom.”
Arra a kérdésre pedig, hogy eljönne-e a Serenába, azt feleli: „Az a környék nekem életveszélyes.”
A RAWA-t 1977-ben alapították Kabulban. A szovjet megszállás után több tagját bebörtönözték. Ekkor tevékenységük súlypontját megkettőzték, és több tagjuk a pakisztáni Pesavar melletti óriási menekülttáborban segített a nőkön és az asszonyokon, miközben jogaikra is oktatták őket.
A tálib rezsim idején is folytatták földalatti munkájukat, a talán még nagyobb életveszély ellenére.
Mindennek tükrében a meglepetés: a RAWA-lányok a NATO-katonák jelenlétét megszállásnak tekintik. Jelenleg is végeznek szociális munkát, de azt legálisan bejegyzett szervezeteikkel, amelyekről se az afgán kormány, se a fundamentalisták nem tudják, hogy a RAWA-hoz kapcsolódnak.
A heroikus munkát vállaló szervezet egyaránt ellenségnek tekinti az afgán földön állomásozó nyugati katonákat, a kormányt és a fundamentalista tálibokat.
Pervin Akin elmondta, 2001 óta – vagyis mióta az ország a RAWA értelmezésében nyugati megszállás alatt áll – „az Afganisztánra erőltetett privatizáció és a szabadpiaci rendszer megnyitja az utat az országban a neoliberalizmus előtt, ami csak újabb rémálmot jelent népünknek. A neoliberalizmus katasztrofális hatással van a szegény emberekre: a nélkülözés Afganisztánban minden képzeletet felülmúl.”
Az afgánok 42 százaléka havi tíz dollárból él.
Mindezt az Afganisztánba látogatók a saját szemükkel is láthatják. A fővárosban az ebben az évszakban víz nélküli Kabul folyó szennytől borított medre mellett gyakorlatilag emberi ürülékben élnek télen-nyáron a családok egyik oldalukra nyitott, még kunyhónak sem mondható tákolmányokban. Tizenöt négyzetméteren olykor nyolcan.
Legtöbbször mozdulatlanul gubbasztanak.
Nyilván közben nem a globalizáció és a neoliberalizmus Afganisztánt érő jótéteményeiről gondolkodnak.
Akin szerint „Washington a fundamentalistákat támogatja”. Hozzáteszi: „Az amerikaiak az Északi Szövetség fundamentalistáira támaszkodnak, hogy egy másik fundamentalista bandát, a tálibokat leverjék. Mindegy, hogy azt mondják, a tálibok és a »terrorizmus« ellen harcolnak. Valójában terrorista fundamentalistákat támogatnak. E tömeggyilkos hadurak a kormányban is ott ülnek. Emberi jogokat sértenek meg, aljas módon bánnak a nőkkel, korruptak, csalók, csempészek – ahogy azt dokumentáltuk is.”
A RAWA szerint az amerikaiaknak nem igazán áll érdekükben a tálibok likvidálása, mert akkor nem tudnák megindokolni jelenlétüket Afganisztánban: „Az amerikaiaknak a tálibok és a terrorizmus csak ürügy. Nem őszinték. Stratégiai okokból vannak itt. Afganisztánból tudják irányítani iráni, orosz és kínai terveik kivitelezését, befolyásolni a pakisztáni kormányt és társadalmat, valamint rátenyerelni a közép-ázsiai köztársaságokra. Ezért akarják fokozni katonai jelenlétüket, és ezért építik ki bázisaikat. Lehet, hogy a NATO szedi a sátorfáját, de az Egyesült Államok maradni fog, hiszen afganisztáni jelenléte arannyal ér fel neki.”
Késő van. Véget ért egy rendkívüli hét.
Felejthetetlen emberekkel találkoztunk. Például azzal a folyamatos életveszélyben élő, napi tizennyolc órát dolgozó bajor pedagógussal, aki levett kalappal rohan szervezettől szervezetig, hogy az „összekoldult” hatvanezer euróból újabb és újabb iskolát nyisson észak-afganisztáni fiataloknak, miközben tudja, milliárdok mennek el fegyverekre.
Halász István főhadnaggyal, aki hangjában némi szomorúsággal mondta: kunduzi táborukba – ahol társával, Kovács György főtörzsőrmesterrel egyedüli magyarok – soha nem látogat el egyetlen magyar politikus sem.
Afganisztán tragédiája talán az is, hogy a sok nagyszerű ember kilátástalan terven dolgozik, amelyről tudják – ahogyan az UNAMA, az ENSZ afganisztáni segélynyújtási missziójának a helyzetet tökéletesen ismerő, sugárzóan okos szóvivője, a harmincas éveinek elején járó Dan McNorton fogalmazott –, csak politikai megoldása lehetséges.
Legbelül tudták ezt azok a vitathatatlanul rokonszenves külföldi katonai parancsnokok is, akikkel akár sajtótájékoztatókon, akár a mazari-sarifi katonai táboron belül berendezett bajor sörkertben találkoztunk és beszélgettünk.
És tudja ezt Afganisztán csodálatos népe, amelynek a világ legalább annyira köszönheti a szovjet birodalom széthullását, mint Reagan elnök állhatatos politikájának és Moszkva ellenében folytatott csillagháborús pókerjátszmájának.
Az indulás napjára médiacsapatunk szétszéledt.
A svéd újságírónak Carl Bildt, a Kabulba látogató svéd külügyminiszter ajánlott fel Moszkván keresztül Stockholmba hazatérő gépén helyet.
Az amerikai Christian Science Monitor újságírónője még egy hétre a gigantikus bagrami amerikai támaszpontra ment, hogy ott a katonák közé „beágyazódva” gyűjtsön további anyagot. Ott van egyébként a CIA börtöne is, ahol hivatalos gyűjtőszóval „lázadókat” tartanak fogva, és – emberjogi szervezetek szerint – kínozzák őket.
A repülőtér felé meg akarunk állni a város legnagyobb piacán, egyik kollégám ugyanis megkért, hozzak neki sáfrányt. A taxis mobilon kapott hívást: azonnal induljon a reptér felé, mert percek múlva lezárják az utakat. A távközlési minisztériumban öngyilkos merénylő robbantott. Öt halott. A piacról láttuk a nem messze fekvő, többemeletes épületből lassan terjedő füstöt.
A füst. Ezzé válnak milliárdok, a legmodernebb haditechnika és ezrek és ezrek, akik ebben a felfordulásban találkoztak végzetükkel: sokan valóban meghalni érkeznek az afgánok földjére.
Hacsak Washington nem ül le tárgyalni azokkal, akiknek ebben az országban – éppen úgy, mint Amerikának – érdekeik vannak. Pakisztánnal, Iránnal, Oroszországgal, Kínával és Indiával. Az amerikaiak által támogatott Karzai elnök már térdre kényszerült: azzal az Omár mollával beszélne feltétel nélkül, akinek fejére Washington tízmillió dolláros vérdíjat tűzött ki.
De mindez nem elég. E mindennapos háború folytatódik. És Obama, az új amerikai elnök a jelenleg szolgáló 240 mellett további magyar katonákat kér majd afganisztáni hadműveleteihez. A magyar politikai pártok engedni fognak kérésének. A német kormány nemcsak nem ad több katonát, de kivonul Afganisztánból.
Önök szerint kinek lesz igaza?
Vége
origo.hu
Magyar Péter mellébeszélt, nem válaszolt arra a kérdésre, ki a Soros-ügynök
