Magyar bel- és pártpolitika 2008-ban

Két fontos esemény határozta meg 2008-ban a belpolitikai történéseket: a március 9-én lebonyolított szociális népszavazás, valamint a világgazdasági válság, amelyik a rendszerváltás óta nem tapasztalt vészhelyzetet idézett elő a hazai pénzügyi szektorban. Figyelemre méltó, hogy míg az előbbi romba döntötte a modern kori magyar történelem legnagyobb társadalmi ellenszenvet kiváltó reformhullámát, addig az utóbbi kényszerpályára terelte az országot, megkerülhetetlenné téve a nagy állami ellátórendszerek átszervezésével kapcsolatos tervek napirendre tűzését. A két balliberális párt, az MSZP és az SZDSZ kapcsolatában is paradox helyzet alakult ki. Amíg a márciusi referendumon elszenvedett vereség szétbomlasztotta a kilencvenes évek eleje óta fennálló együttműködést, addig az államcsődtől való félelem újra egymás karjaiba terelte őket, aminek a 2009-es büdzsé megszavazása lett az eredménye. Az összeborulás persze nem véletlen. Maga Gyurcsány Ferenc is nyíltan elismerte a nyár folyamán, hogy a költségvetési törvény és az adótörvények bukása esetén le kell mondania a kormányfői tisztségről. Nem kétséges, hogy az MSZP belső erőviszonyainak ismeretében ez előre hozott választásokat eredményezett volna. Miután ezt egyik fél sem akarta, végül kompromisszumot kötöttek, így jelentősen megnőtt a valószínűsége annak, hogy a következő parlamenti megméretésre csupán 2010-ben kerül majd sor.
Az MSZP hatalmon maradt, de…
Akármilyen kedvező trendeket sugallnak a közvélemény-kutató intézetek felmérései, egy pillanatra sem szabad elfeledni, hogy a Fidesz számára nehéz lesz az országgyűlési választások megnyerése. Hasonló kihívásnak ígérkezik, hogy a remélt győzelmet egy nyugodt és kiegyensúlyozott kormányzással jellemezhető ciklus kövesse. A hitelválság miatt padlóra került a reálszféra, amit talán még 2010-re sem sikerül olyan állapotba hozni, hogy legalább egy szerény, egy-két százalékos növekedést tudjon majd produkálni. Ezer sebből vérzik az államháztartás is, amin az sem szépít, hogy az idei évre tervezett költségvetési deficit minden bizonnyal alacsonyabb lesz a vártnál. A magyar gazdaság lendületbe hozatalához jelentős mértékben csökkenteni kellene az adó- és járulékszintet, valamint kiszélesíteni azok körét, akik hozzájárulnak a közterhekhez. A végletekig nem tartható fenn a helyzet, hogy a munkaképes lakosság egy része állami és önkormányzati segélyekből rendezze be az életét. Nem kétséges tehát, hogy több területen is drasztikus változtatásokra van szükség. Hiába fogadkoznak azonban az illetékes miniszterek a teátrális keretek között lebonyolított sajtótájékoztatókon, a terveik megvalósításához szükséges támogatottság éppúgy hiányzik, mint a szavahihetőség és a bátorság. Jellemző a kormány „kreativitására”, hogy a világszerte alkalmazott gazdaságélénkítő eszközök helyett a költségvetés egyes fejezeteit és a messiásként várt európai uniós pénzeket próbálta fejlesztési programmá átcímkézni, egyensúlyjavító lépésként pedig újabb megszorításokat vezetett be, a nyugdíjasok járandóságát és a közszférában dolgozók bérét lefaragva.
Az MSZP hatalmon maradásának következményeit évekig fogja nyögni az ország. Ha a következő választások után hivatalba lépő, remélhetőleg jobbközép kormány hozzá akar kezdeni a rendcsináláshoz, akkor olyan népszerűtlen intézkedéseket is kell majd vállalnia, amelyek kedvezőtlen esetben néhány hónap alatt semmissé tehetik az addigi bizalmi tőkét. A Fidesznek arra kell tehát összpontosítania, hogy tovább szélesítse a társadalmi és gazdasági érdekcsoportokkal történő együttműködést. A végcél egyértelmű: ki kell vezetni az országot az adósságcsapdából, amibe a Medgyessy- és Gyurcsány-kormányok hajszolták bele, és az IMF gyámkodásától megszabadulva önerőből kell kiépíteni egy olyan biztonságot nyújtó államot, amelyik a világgazdaság legerősebb viharaival is képes dacolni.
A Zuschlag János nevével fémjelzett bűnszövetkezet
Legalább ekkora feladat lesz a politikai elitbe vetett bizalom viszszaállítása. A Zuschlag János nevével fémjelzett szocialista bűnszövetkezet vagy a budapesti ingatlanpiac fölött köröző, szabad demokrata kötődésű héják csupán egy-egy stációját jelentik a morális válságnak, aminek következtében a rendszerváltás óta nem látott mélységekbe zuhant a politikusok megítélése. Szétfeszítené jelen cikk kereteit, ha ennek a lehangoló folyamatnak valamennyi állomását számba vennénk. Nem maradhat azonban el néhány kérdés feltétele. Milyen ország az, ahol álküldöttek hamis szavazataival meg lehet szerezni egy kormánypárt elnöki tisztségét? Miféle közállapotok uralkodhatnak ott, ahol máig kiderítetlen módon lehet kábítószer-fogyasztás gyanújába keverni azokat az újságírókat, akiknek tényfeltáró riportjai számtalan kellemetlenséget okoztak a pénzügyminiszternek? Valóban rács mögé kerülne a fél kormány a küldetéstudattal átitatott milliárdossal, „Ferivel” egyetemben, ha Zuschlag János és vádlott-társai fölfednék a teljes igazságot? Belefér-e a demokrácia kereteibe, ha a polgári titkosszolgálatok egy szűk kormányzati érdekcsoport aktuálpolitikai érdekeinek kiszolgálójává süllyednek, terrorfenyegetésekkel és kideríthetetlen forrásokból származó, manipulált hangfelvételekkel gerjesztve a feszültséget? Lehet-e bízni a közpénzek kezelőiben, ha az Állami Számvevőszék vizsgálatai és az ellenzéki sajtó leleplező cikksorozatai egyöntetűen azt igazolják vissza, hogy a baloldali kormány megalomániás beruházásai; a soha meg nem épülő négyes metró, a lankás domboldalak közé épített völgyhíd vagy a néhány méter magas löszfalba fúrt alagút miatt tízmilliárdok úsztak (és fognak elúszni még jó ideig) a semmibe? A baloldali kormány sorozatos kudarcait látva nem könnyű megválaszolni, hogy a rendszerváltás óta eltelt időszak leggyengébb teljesítményt nyújtó kormánya miként maradhatott a helyén. Ráadásul úgy, hogy május elsejétől hivatalosan már parlamenti többség sem volt mögötte. A bevezetőben említett gazdasági válság csupán novemberre teremtett olyan helyzetet, hogy az SZDSZ presztízsveszteség nélkül visszatolathatott a korábbi koalíciós partner mellé. A közbülső fél évnek azonban elvileg elegendőnek kellett volna lennie a kormány megbuktatására vagy egy olyan helyzet előidézésére, aminek eredményeként maguk a szocialisták mozdítják el helyéről a miniszterelnököt. A nemzetközi pénzügyi válság következményeitől való félelem nem elegendő magyarázat arra, miért nem állt össze egy Gyurcsány-buktató egységfront.
Csak matematikai esély volt a kormánybuktatásra
Mivel sem az SZDSZ, sem pedig az ellenzékiségét csupán alkalmanként demonstráló MDF nem volt érdekelt a két nagy párt közötti hatalmi viszonyok felrúgásában, ezért a Fidesznek csupán matematikai esélye maradt a kormánybuktató többség összehozására. Két évvel azután, hogy Ambrus Zoltán dezertálása miatt sikerült a szocialistáknak megszerezniük a Heves Megyei Közgyűlésben a többséget, újabb renegátok akadtak – ezúttal az Országgyűlés padsoraiban –, akik átálltak a kormánypárti oldalra. Közülük Császár Antal esetében már nem is lehetett kérdés, hogy milyen áron segítette ki a szocialistákat. A Fideszből mondvacsinált okokból távozó honatya miniszterelnöki megbízotti kinevezése félreérthetetlenül jelezte, hogy Gyurcsány a hatalmi pozíciók stabilizálása érdekében semmitől sem riad vissza. Azt még nem tudni, hogy az ilyen-olyan ígéretekkel összetákolt új parlamenti többség hová fogja vezetni az országot. A Tisztelt Ház jelenlegi erőviszonyait leképező Heves megye lakói erről többet tudnának mesélni. Különösen arról az országos visszhangot kiváltó, nem egy esetben fizikai atrocitásokba fajuló küzdelemről, amelyet az egri kórházvédők vívtak meg a Markhot Ferenc Megyei Kórház működtetését magánkezekbe adó baloldali többségű közgyűléssel.
A Fidesz hiába körözte le a népszerűségi mutatók terén a szocialistákat, ha az összetartást és az egységet nézzük, akkor még mindig elmarad a nagy riválistól. A kisebbségi kormány megalakulása óta egyetlen országosan ismert baloldali pártpolitikus vagy polgármester sem fordult nyíltan Gyurcsány ellen. Bármi történt a kulisszák mögött, a szocialista párt kifelé mindig egységet mutatott, ami nem kis mértékben hozzájárult ahhoz, hogy a jövő évi költségvetést és az adótörvényeket is sikerült tető alá hozni. Szintén az MSZP harci morálját javította, hogy az értelmiség SZDSZ-es kötődésű része nyíltan a kormányfőt támogatta és támogatja. A Magyar Demokratikus Charta vagy a Tarka Magyar elnevezéssel megszervezett Gyurcsány-mentő mozgalmak nem vonultattak fel ugyan említésre méltó tömeget a rendezvényeiken, és a hatalmas médiakampány kíséretében felfújt antirasszista kiáltványok is a semmibe hullottak, egy dologban mégis eredményesnek bizonyultak. Sikeresen demonstrálták, hogy a kormányoldalon szent tehénként tisztelt balliberális szellemi elit igencsak befolyásos prominensei változatlanul elkötelezett hívei a miniszterelnöknek. Mindez nagymértékben hozzájárult az inkább csak verbálisan keménykedő szabad demokraták folyamatos puhulásához. A költségvetési csatát tehát megnyerte a kormány, ám ez a győzelem könnyen pirruszivá válhat. A mindjobban felduzzadó munkanélküliség a költségvetés sarokszámait, a december elejétől futótűzszerűen terjedő sztrájkok pedig az MSZP amúgy sem acélos támogatottságát boríthatják fel. Eközben a szocialisták hatalmi arroganciája miatt az alkotmányos alapintézmények fölött is gyülekeznek a viharfelhők. Hónapok óta betöltetlen két alkotmánybírói szék. A Legfelsőbb Bíróság élére többszöri nekifutás után sem sikerült új elnököt választani, márpedig az igazságügyi reform késlekedésének beláthatatlan következményei lehetnek. A saját útját járni kívánó köztársasági elnök és a kormány kapcsolata szintén tovább romlott.
A két kis parlamenti párt megosztottsága kifejezetten kedvezett a szocialistáknak. A nagyobb kutyaszorítóba Dávid Ibolya pártja került, melynek frakciójából a legsötétebb posztszovjet utódállamokat idéző titkosszolgálati manőverek segítségével zárták ki Almássy Kornélt, akinek egyetlen „bűne” az volt, hogy szeretett volna pártelnök lenni. Miután Almássy eltávolítása után a Tisztelet Társasága váratlanul felbontotta a fórummal 2006-ban kötött megállapodást, a megszűnés határára került a legkisebb parlamenti képviselőcsoport. A jelenleg is büntetőeljárás alatt álló Lengyel Zoltán csatlakozása mellett a Szili Katalin vezette házbizottság jóindulata kellett ahhoz, hogy végül működőképes maradjon a „legnormálisabb” ellenzéki frakció. Nem is maradt el a hála. A Gyurcsány szervezte Nemzeti csúcs leghatásosabb monológját Dávid Ibolya adta elő, amikor ellenzéki képviselőtől szokatlan módon durva megszorító intézkedések bevezetését javasolta. Hasonlóan ékes példája volt az úgynevezett konstruktív ellenzékiségnek az adótörvényekről szóló parlamenti végszavazás, amikor az MDF képviselőcsoportjának több tagja is együtt szavazott a kormánynyal. Tegyük hozzá, hogy az elnök asszony – pályafutása során nem először – éppen akkor utazott huzamosabb ideig külföldre, amikor a hazai porondon kellett volna színt vallania.
Az SZDSZ kormánypárt maradt
Viharos éven van túl az SZDSZ is, amelyikről kijelenthető, hogy a márciusi népszavazás legnagyobb vesztesévé vált. Nincs rá jobb kifejezés, az addig következetesen politizáló liberálisok az egészségügyi reform bukása után szabályosan megkergültek. A Fodor Gábor és Kóka János között kibontakozó küzdelem a legkevésbé sem az SZDSZ jövőjéről szólt, hanem két tehetségtelen politikusnak a hatalmi koncért folytatott marakodásaként volt jellemezhető. Bárhogyan alakultak azonban a kettejük közötti erőviszonyok, egyikük mindig odasasszézott Gyurcsány közelébe. Amikor pedig a kormány működése került veszélybe (például a parlament önfeloszlatásáról történő szavazás idején), akkor mindkettő tudta, hol van a helye: Gyurcsány Ferenc mellényzsebében. Eközben botrányok sora került a sajtóban napvilágra, élen az erzsébetvárosi ingatlanpanamával. Ezek ismeretében lassan kezd már világossá válni, mire gondolhatott Medgyessy Péter 2004-ben, amikor arról beszélt, hogy „az SZDSZ tele van korrupciós ügyekkel”. A pártvezetés minden esetben mély hallgatással reagált a vádakra, ami végképp nem segített a tisztánlátásban. Bár hatékony kampánygépezetük miatt nem tanácsos a szabad demokratákat véglegesen leírni, a tekintélyét egyre inkább elveszítő Fodor Gáborral az élen történelmi vereséget szenvedhetnek az európai parlamenti választásokon. 1990 óta nem volt olyan megméretés, ahol a folyamatosan fogyatkozó, ámde fegyelmezett liberális szavazótábor ne segítette volna át őket a küszöbön. Jövőre mindez bekövetkezhet.
Végezetül arról a jelenségről essék néhány szó, ami talán a leginkább fenyegeti a demokratikus államrendet. A 2006 őszén előtörő vad indulatok és a belőlük fakadó fizikai erőszak tartóssá válásáról van szó. Csak néhány riasztó példa. A nyár folyamán súlyos utcai zavargásokba torkollott a budapesti „melegfelvonulás”. Dunaszerdahelyen szlovák rohamrendőrök verték minden ok nélkül véresre az odasereglő magyar futballszurkolókat. Molotov-koktélok egész sora repült pártirodákra vagy romák lakóházaira, miközben a cigány kisebbség soraiból kikerülő elkövetők is hajmeresztő bűncselekményeket produkáltak. Lassan már megszokottá válik, hogy nemzeti ünnepeken a totális diktatúrákra emlékeztető rendőri készültség tapasztalható az utcákon, a kormány pedig mind aggasztóbb terveket szövöget a személyi és politikai szabadságjogok korlátozására. Elérte az erőszakhullám az iskolákat is. A felsorolt esetek rendre riadalmat okoztak a közhangulatban.
Felerősödhetnek az indulatok
Mindez nem jött rosszul a Gyurcsány-kormánynak, amely a legvisszataszítóbb stílustól és eszköztől sem riadt vissza, ha némi politikai haszon mutatkozott a láthatáron. Aggodalomra ad okot, hogy minél közelebb kerül az ország a következő parlamenti választásokhoz, a nehezen kontrollálható indulatok annál inkább felerősödhetnek, olyan polgárháborús pszichózist váltva ki, ami után roppant nehéz lesz visszaállítani a rendet. Már csak emiatt is fontos lenne, ha minél előbb új kormány állna Magyarország élére. Minden valószínűség szerint véget érne a társadalom megosztottsága, és az ország ugyanolyan konszolidáltan működő, nyugodt és élhető hellyé válna, amilyen 2002 előtt volt.