– Gyere! – üvölti torkaszakadtából. Épp csak beért a célba, tíz kilométert küzdött le a Szajnában, az ellenfeleket és a folyó sodrását is legyőzte, még talán fel sem fogta, hogy olimpiai bajnok , máris megfordul és a „kisgyereket” keresi a vízben. Rasovszky Kristóf ordít neki, hogy jöjjön, ő pedig jön. Az olasz rivális egy pillanatra megtorpan az utolsó métereken, a kisgyerek habozás nélkül kitör mellette balra, és mágnesként húzza őt a cél felé Rasovszky kiáltása. Amikor Betlehem Dávid is beér a harmadik helyen, a két olimpiai dobogós magyar úszó összeölelkezve dől a Szajna vizébe, rájuk figyel az egész világ, különösképpen egy kis ország Európa szívében.
Nem sokkal később a folyó felett átívelő Pont Alexandre-III túlpartján újabb üvöltés hallatszik. Egy édesanya ugrik talpra a lelátón, átvág a tömegen, miközben Dávid nevét sikítja, az emberek szétrebbennek előle, mint a galambok. Átellenben egy zöld melegítős fiú közelít felé. Nem is szabadna ott lennie, de mint mindig, most is felszökik a szüleihez a versenye után. Ebben még a párizsi olimpia gépfegyveres őrei sem akadályozhatják meg.
Anya és fia szorosan átölelik egymást. Erről nem készülnek fotók, nem mutatja a kamera, csak ők vannak és a könnyeik. Betlehem Dávid olimpiai érme maga a csoda, és ezt az édesanyjánál jobban senki sem tudhatja.
Zalában járunk, az alig 1200 lelket számláló Bagodon, ahol Betlehem Ibolya fogad minket az otthonában. A községet átszelő forgalmas főúttól néhány lépésnyire a nyugalom szigete tárul elénk: virágpompás kert tele bokrokkal és fákkal, kis tavacska, amiben pontyok és aranyhalak élnek. Ahogy belépünk a kapun, megjelenik Mázli, a színekben fürdő udvar ura, a tizennégy éves bullterrier. Barátságosan szaglászik, csak a liliomok vannak veszélyben. Elképzelni sem tudjuk, hogy ezen a mesebeli helyen, ahol sünök, madarak és méhek lelnek menedékre, kétségbeejtő dolgok is megtörténhetnek.
Betlehem Dávid és az ötvenegy kiló
Akkor kezdődött Betlehem Dávid kálváriája, amikor a koronavírus-járvány rárúgta az ajtót a világra. 2020 márciusában egy jól sikerült thaiföldi edzőtáborból tért haza, ereje teljében volt, addigra már junior vb-bronzérmesnek és váltóban korosztályos Európa-bajnoknak vallhatta magát, reményteli karrier előtt állt. Aztán kezdődtek a váratlan rosszullétek. Nem bírta az autózást, gyakran émelygett, nem tudott enni.
Egy-két hónap alatt ledobott több mint tíz kilót, csakhamar mindössze 51-et mutatott a mérleg, és nem tudták, mi a baj. Az édesanyja, Ibolya szeme sarkába még most is könny szökik, amikor felidézi a kilátástalannak tűnő időszakot, de ma már tud beszélni róla, ami óriási dolog.
– Már nem fáj annyira – árulja el, miközben leülünk a kertben. – Amikor már egyre többet tudunk beszélni róla, az azt jelenti, hogy nekiálltunk feldolgozni.
Orvostól orvosig jártak tanácstalanul, Dávid hónapok óta szenvedett, amikor 2020 nyarán a fájdalmai ellenére elindult a Balaton-átúszáson, amelyen így is második lett a győztes Rasovszky mögött. Az volt hosszú ideig az utolsó versenye, mert mint kiderült, már a Balatont is gyomorfekéllyel úszta át. Mire a Covid-korlátozások miatt csak hosszadalmasan lett pontos diagnózis, a betegsége már gyógyulófélben volt – a panaszai mégis megmaradtak.
A rémálom folytatódott, és egyre lidércesebb lett.
„Anya ezt is megoldja” – de anya tanácstalan volt
Pszichés problémákra gyanakodtak az orvosok, antidepresszánst írtak fel, aminek a beszedése után egy meleg nyári estén jött el a mélypont, néhány méterre onnan, ahol most beszélgetünk: Dávid egyszer csak nem bírt felállni a székből a kertben.
– Borzalmas pánikroham tört rá, úgy szorította a karfát, hogy elfehéredett a keze, patakzott róla a víz, mintha kifacsarták volna – meséli Ibolya. – Teljesen kétségbeestünk. Amikor kicsit enyhült a pánik, gyorsan felrohantunk vele az emeletre, lefektettük a kanapéra, ott újabb roham jött, majd négy napig mozdulni sem bírt. Rettegtünk, hogy elveszítjük. Közben csak az járt a fejemben, hogy ezt nem hagyhatom.
Dávid hosszabb időre a kanapé fogságába esett, az édesanyja pedig szinte egy pillanatra sem mozdult mellőle. Egyedül az ő közelsége nyugtatta meg.
– Kapaszkodott belém, anya majd ezt is megoldja, de közben meg tanácstalan voltam, már ott tartottam lelkileg, hogy kiabáltam az orvosokkal. Iszonyat volt, lógott rajta a legkisebb ruhája is – csuklik el Ibolya hangja. – Egyszer csak fölült, egyetlen pillanatra, és már el is dőlt. Nem volt semmi ereje. Táncoltam örömömben, hogy a tizenhét éves fiam fölült egy pillanatra, mert akkor ehhez is fantasztikus akarat kellett tőle. Nem adta fel, szép lassan újra lábra tudott állni. Nagyon nehéz volt, de éreztem, hogy fel fog épülni, és azt is tudtam, hogy ehhez erősnek kell maradnom.
„Egy nő akkor tud erős lenni, ha lefoglalja a kezét”
Bemegyünk a házba, ahol egyből szemet szúr a falra akasztott foltvarrás. A közepén egy fa áll, amit épületek vesznek körbe; házak, templom és egy világítótorony. Ibolya készítette, mindig az autóban varrta abban az időszakban, amikor hosszú hónapokon át hetente vitték Dávidot Budapestre terápiára.
– A fiam előtt nem akartam sírni, de ha az autóban hosszú ideig nem csináltam volna semmit, és csak a gondolataim pörögnek, akkor biztos, hogy rendre elbőgtem volna magam – vallja be Ibolya. – Muszáj volt, hogy erős legyek, és egy nő akkor tud erős lenni, ha lefoglalja a kezét. Nagyon szeretek varrni, úgyhogy megterveztem az életfánkat. Van egy hasonló medálom, mindig azzal imádkoztam, amikor a gyerekekkel, Dáviddal vagy a nővérével, Dorkával fontos dolog történt.
Megérte hetente megtenni az oda-vissza mintegy 480 kilométeres Bagod–Budapest utat, mert a kezelések segítettek. Bár az előírt heti 70 dekás súlygyarapodást nem sikerült tartani, Dávid lépésről lépésre jobban lett. Újra úszni akart, de nem az addigi egyesületében, Zalaegerszegen, mert úgy érezte, teljes környezetváltozásra van szüksége.
Egy újrakezdésre. Egy új életre. Megnyomta hát a reset gombot.
Így került Veszprémbe 2021-ben, ahol jó barátja, Kalmár Ákos és Rasovszky Kristóf mellett úszhatott Szokolai László irányításával. Még fél éve sem volt köztük, amikor egészen hihetetlen dolog történt. Májusban, mindössze kilenc hónappal azután, hogy a bagodi kanapé fogságába esett és mozdulni sem bírt, főnixként feltámadva Eb-bronzérmet szerzett a nyíltvízi magyar váltó tagjaként a Lupa-tavon.
És még abban az évben egyéniben ifjúsági Európa-bajnok is lett a klasszikus távon, tíz kilométeren – persze hogy Párizsban.
Betlehem Ibolya: Ha velünk marad, nem gyógyul meg
Dávid bagodi gyerekszobájának a falait beterítik az érmek, a legfontosabbak egy vitrinben kapnak helyet. Mindegyiknek megvan a maga története és jelentősége. A Párizsban szerzett olimpiai bronz aranyként csillog. Azt üzeni, hogy legyen bármilyen sötét az éjszaka, a nappal újra lehet fényes.
Egy anya szeme persze mást is lát itt, a szíve másként dobban. Ibolyának nem a párizsi olimpiai bronz jelenti a legtöbbet, hanem a két, ránézésre is egyszerűbb érem, amelyek külön lógnak a vitrin ajtaján a világversenyeken szerzett relikviák előtt.
– Ezek voltak az első érmei a betegség utáni újrakezdést követően egy kis hazai versenyen. Ez a két érem az alap, és mindig az alapra építkezünk – fogalmaz Ibolya. – Azok után, amin keresztülmentünk, a versenyeken mindig csak őt nézem, a mozdulatait figyelem, nekem csak az a fontos, hogy jól legyen. Az érem neki kell, nekem meg az kell, hogy a lelke rendben legyen.
Ezért engedte el Dávidot Veszprémbe is, amikor még mindig nem volt teljesen jól.
Addigra megtettük, amit lehetett, a következő lépcsőfokhoz már kevesek voltunk. Tudtam, hogy nem maradhat a szoknyám mellett, mert ha itt ragad, akkor nem gyógyul meg.
Előkerül egy kis könyvecske, benne ismert emberek képeivel és mondásaival. Az első oldalpáron Sylvester Stallone szerepel, és Rocky híres monológja van mellé írva. Tudják, amelyikben az hangzik el, hogy „senki nem tud olyan nagyot ütni, mint az élet, de nem az számít, mekkorát ütsz, hanem hogy mennyi ütést állsz ki, mikor talpon kell maradni…”
Ibolya ezt akkor készítette, amikor a Rocky-rajongó tizenhárom éves Dávid ismerősök nélkül utazott Szentpétervárra egy versenyre. Elrejtette a táskájában, és amikor a honvágytól szenvedő fiú odakint megtalálta a füzetet, az idézetek nyugtatták meg.
– Megtanultuk, hogy el kell tudni engedni a gyereket, és akkor a lába mindig hazavezeti – jegyzi meg.
Mi van akkor, ha a minden nem elég?
Betlehem Dávid történetét nem Hollywoodban írták, ő hús-vér főhős, aki valóban megjárta a poklot, ahonnan rekordgyorsasággal és kiolthatatlan hittel tért vissza az úszásba, a dobogóra, s leginkább: az életbe.
De ebben a filmben fontos szerepet játszik egy édesanya is, aki éveken át hajnali négykor kelt, hogy Dávid 5.50-kor már az edzésen tempózzon. Aki kihúzta őt a vízből a partra, amikor már csontsoványan, huszonöt méter után pánikroham tört rá. Aki erős maradt akkor is, amikor más talán összetört volna.
Fredrik Backman írta: „Mi kell ahhoz, hogy jó szülők legyünk? Nem sok. Csak a minden.”
Búcsúzóul még egyszer Ibolyához fordulunk, miközben Mázli kísér minket a kapuhoz.
– Mi van akkor, ha a minden nem elég?
– Ha mindent odaadsz a gyerekednek, amit csak tudsz, akkor nincs mit megkérdőjelezni. Ha az kevés is volt, de odaadtad a szíved is, akkor elég.
Betlehem Dávid és Rasovszky Kristóf sikere a párizsi olimpián képekben és videón:
