Modern, kosztümös

H A N G - J E G Y

Azok a nagy visszhangot kiváltó, előremutatónak kikiáltott produkciók, amelyek szakítanak a történet hagyományos közegével, és korunkba, vagy a valóságtól elrugaszkodott fantáziavilágba helyezik a cselekményt. A díszletek-jelmezek a minimalista irányzatot követik, vagy polgárpukkasztás a céljuk, esetleg látványos, de a realitástól távol álló vizuális világot közvetítenek. Párhuzamokat állítanak korok, eszmék és történelmi személyiségek között, sokszor megerőszakolva az örök igazságokat, vagy egy konkrét szituációt bemutató szövegkönyvet. Ezzel szemben a hagyományos kosztümös rendezéseket, amelyek nem akarnak mást, mint a szerző elképzeléseit kivetíteni a színpadra, általában idejétmúltnak, porosnak és csak egy bizonyos életkoron túl élvezhetőnek tartják. Nagy általánosságban, persze, de az tény, hogy ez a fajta skatulyázás működik a sznobok és a félműveltek világában, és bizony sokszor komoly feszültségeket szül. Ennek a téves elméletnek a teljes megtorpedózása tehát, amikor az „ultramodern” rendezéseiről híres Kovalik Balázs egy nyolcvanas évekbeli színrevitelhez nyújt segítséget, amely ráadásul kosztümös is, és azt hangoztatja: nem kell rajta változtatni, hiszen ez a rendezés még ma is modernnek hat.
Pedig Békés András rendező nem akart semmi mást, csak szórakoztatni. Nincsenek áthallások, sem pedig olyan kósza ötletek, amelyeket ne lehetne Rossini zenéjéből és a librettóból levezetni. Bőven akad viszont humor, karikatúra, olyan is, amelyben embertípusokat vagy tulajdonságokat állít pellengérre. Operaházban ennyit nevetni ritkán lehet, persze ehhez az kell, hogy Békés és a felújítás instruálója, Kovalik képes legyen a sorok között is olvasni, és így meg tudja fejteni A sevillai borbély rendkívül intellektuális, sokszor pusztán zenei célzásokból kirajzolódó tréfáit. Nem lehet elhallgatni, hogy amíg 1986-ban úttörő jelentőségűnek számítottak a korábban oly divatos hangulatteremtő, jelzésértékű zsánerképek helyett hús-vér emberek számára készített díszletek-jelmezek, ma már sokkal inkább etalonnak mondhatjuk őket, olyannak, amik kiállták az idő próbáját. Székely László díszletei és Wieber Marianne jelmezei szerves egységet alkotnak a Békés-féle elképzeléssel. A jelmezek hol uniformizálják, hol kiemelik a szereplőket, egyfajta karikatúrával élesítve a jellemrajzukat, a díszletek pedig a zene mozgalmasságára rímelve maguk is mozognak, gurulnak, kifejezve az adott szituációból fakadó alá-fölérendeltségi viszonyt, az irányítottságot, a tehetetlenséget. Mindössze egy apróság lóg ki, de az nagyon: a bankkártya-leolvasó, ami a névjegyet helyettesíti.
Miközben a rendezésről minden jót elmondhatunk, sőt még a színészi megformálással sem volt különösebb baj, az előadás zenei szempontból a tűrhető középszer kategóriájába tartozott. Az első szereposztásban igazán kiugró énekesi teljesítményt nem hallottunk, a leghitelesebben Rácz István formálta meg Basilio zenemestert, de elfogadható minőséget hozott a Bartolót alakító Sárkány Kázmér, az Almaviva szerepében beugró Megyesi Zoltán és a rövid bemutatkozási lehetőségét tisztességgel eléneklő Érsek Dóra (Berta) is. Sajnos éppen a legfontosabb szereplők – Szegedi Csaba (Figaro) és Yang Li (Rosina) – énekesi teljesítménye ingadozott a legjobban. Szegedi Csaba többször elcsúszott a zenekarhoz képest, már a belépőjében is, de a zenekar egyébként is sokszor elnyomta őt. A hangszíneken és a hangerő kiegyenlítettségén tehát van még mit dolgoznia Oberfrank Péter karmesternek.
(Giocchino Rossini: A sevillai borbély. Rendező: Békés András (1986), a rendező munkatársa (2009): Kovalik Balázs. Operaház, február 13.)