Csak a pénzrontáshoz értenek

A súlyos gazdasági és pénzügyi válság körülményei között az inflációs cél elérése érthetően háttérbe szorult. A fő cél most a tényleges államcsőd és egy valutaválság elkerülése. De bármi is legyen a végeredmény, az árszínvonal növekedési üteme, még ha kisebb értéket is mutat, mint a megelőző évben, akkor is csak egy átmeneti állapotot fog tükrözni, ami semmiképpen sem jelez valóságos antiinflációs folyamatot feltehetően 2010-ben sem.
A kormánynak az egyensúly helyreállítása érdekében az egyik legkisebb kockázattal alkalmazható eszköze az infláció, mert az „sunyi” módon újraosztja a jövedelmeket a költségvetés, a (nagy)vállalkozások és a lakosság között, mindig ez utóbbiak rovására. Az antiinflációs politika tehát elsősorban a kisemberek védelmét jelentené, s mint ilyen, hagyományos baloldali érték lenne. Ugyanakkor a baloldal előszeretettel használja az inflációt mint az egyensúly helyreállításának eszközét. (Bokros Lajos hírhedt kijelentése: „Nincs az a nyugdíj, amit ne tudnék elinflálni.”)
Az inflációs gazdaságpolitika ugyanis összességében átmenetileg növeli, az antiinfláció pedig csökkenti a kormány mozgásterét. Innen nézve érthető, hogy az euró bevezetésének céldátuma a válságot megelőző 6-7 évben egyre inkább kitolódott, hiszen ha a kormány vállalta volna a négy kritérium teljesítését, akkor egyetlen célja, a hatalom megtartása súlyos veszélybe került volna (őszödi beszéd). Ez egyben válasz arra is, hogy kinek állt érdekében az euró bevezetésének halogatása.
Magyarországon a dezinflációs folyamat kétszer is megakadt, először 1995-ben a Bokros–Surányi-, másodszor a Gyurcsány-csomag következtében, a 2006–2008-as években. E két év alatt csak a pénzügyi intézkedések hatására több mint nyolc százalékponttal nőtt az árszínvonal. A Horn-kormány saját gazdaságpolitikai hibáinak (megelőző 45 évi baloldali regnálás és az 1994. évi ismételt hatalomra kerülés után a rémálommal felérő intézkedései) kiigazítása hatására az árszínvonal növekedési üteme az 1994. évi 18,8 százalékról 1995-re 28,2 százalékra gyorsult.
1994 novemberében elképesztő költekezés következett. Mai áron mintegy 500 milliárd forintot osztottak ki a nem létező tartalékból. (MÁV, Ózd, integrációból kimaradt bányák megsegítése, külföldi kölcsönből rendkívüli nyugdíjemelés: csupa feneketlen zsák. Mindez kísértetiesen hasonlított a Medgyessy–Gyurcsány-kormányok későbbi osztogatására.) A kiigazításra választott út, a Bokros– Surányi-csomag nagy ötlete lényegében nem állt másból, mint a forint egyszeri nagyarányú leértékeléséből, magas, havi 1,9 százalékos mértékű csúszó leértékelésből, illetve a vámpótlék bevezetéséből, a jövedéki adó felemeléséből. (Az egyéb jövedelemcsökkentő intézkedéseik nagy része ugyanis alkotmányellenesnek bizonyult.)
Mivel ekkor már a családi ezüst kiárusítása előtt nem volt akadály, Bokros Lajos és Surányi György „uralkodása” idején került sor az energetikai szektor ma már (a hosszú távú áramvásárlási szerződések miatt) Brüsszel által is kifogásolt – tegyük hozzá, megalázó feltételekkel történt – külföldi kézre adására. Ezek a szerződések olyan magas, évi 8 százalékos eszközarányos profitot garantáltak, gyenge hatékonysági követelmények mellett (hiszen a profit rendre még a 8 százalékos mértéket is meghaladta), amely így nyugodtan volt nevezhető közérdekellenesnek. Az eladás kapcsán pedig olyan hibás energiaár-képletet fogadtak el, amely az infláció évi 1 százalékos többletnövekedését eredményezte. Ez évi (mai áron) kb. 140 milliárd forint többletkiadást jelentett a lakosságnak. (Az árképletet később ki kellett igazítani.)
A 2002 után hatalomra került Medgyessy– Gyurcsány-kormány minden elképzeltnél nagyobb költekezésbe, osztogatásba kezdett, amely összességében mintegy 2000 milliárd forinttal terhelte meg az államháztartást. A hiány a GDP-hez viszonyítva 2009-re 73 százalékra szökött. Az egyensúly helyreállítására választott út „eredménye”: a gazdasági növekedés megállt, felgyorsult a munkanélküliség növekedése, de az infláció is. A 2006-ban még két százalékra tervezett infláció az év végére 3,9 százalék lett, majd a 2007-es évben 8 százalékra ugrott. Ilyen körülmények között a Magyar Nemzeti Bank (MNB) legfeljebb erőlködhetett egy kicsit a kamatokkal, de érdemben nem tudta befolyásolni az infláció mértékét. Hiába ültetett be a kormány az alacsonyabb kamatok reményében a monetáris tanácsba automata nyomógombnak négy új tagot, segítségükkel még az árfolyamot sem tudta befolyásolni, ahogyan azt 2008 közepén a forinterősödés is mutatta. Az alacsony kamat jól jött volna az államháztartásnak, a gyengébb forint az exportnak, de az MNB fő célja az árstabilitás elérése és megőrzése. Ez a gyenge forinttal és a kormány inflációt növelő intézkedéseivel nem volt összhangba hozható.

Az Első helyen az infláció felgyorsítása áll
A baloldali hatalomgyakorlás inflációt érintő következményeit az alábbi táblázat vázlatosan foglalja össze. Látható, hogy a külső vagy belső okok miatt felmerült gazdaságpolitikai problémákra (kihívásokra) nagyon is egysíkú, rutinszerűen visszatérő a válasz. Első helyen mindig az infláció felgyorsítása áll, majd az ország eladósítása, illetve amikor erre lehetőség nyílt, a múltban megtermelt nemzeti vagyon felélése. De egyszer sem találkozunk olyan komolyan értékelhető törekvéssel, amely a jövő érdekében a jelenben igyekezne a gazdaság élénkítése érdekében áldozatokat hozni azért, hogy az ország úgymond kinője adósságát, illetve tartósan olyan pályára állítsa a magyar gazdaságot, amely biztosítja a fejlett országokhoz való felzárkózást.
A kormány magatartása az infláció és ezen belül a hatósági árak tekintetében
A kormány 2002 óta nem folytat érdemi antiinflációs gazdaságpolitikát, mert annak az ellenkezőjében érdekelt. A gazdaságpolitikáját reprezentáló költségvetési expozék és konvergenciaprogramok inflációt érintő célkitűzései és a tényleges teljesülésük között szakadék tátong. Mindez rányomja a bélyegét a hatósági árak kezelésére is. Magyarországon gyakori az erőfölénnyel vagy monopolhelyzettel való visszaélés, mert a piacnyitás, a liberalizáció, a privatizáció anélkül történt, hogy a megváltozott helyzetben a közérdeket szolgáló szabályozásra sor került volna. A piacnyitás az EU irányelvei szerint is a közérdekű versengés lehetőségeinek megteremtését jelenti. E feltételek megteremtése nélkül az energetikai piac megnyitása a kormány részéről mazochista, öngyilkos lépés volt, egyértelmű, hogy nem magyar érdekeket szolgált.
A villamos energia esetében az egész régióban nincs kapacitásfelesleg, így verseny sincs. Ilyen körülmények között a piac megnyitása azt eredményezte, hogy a nagyfogyasztók (tehát a nem lakossági vásárlók) a felajánlott villamos áramért folyó versengése (licitálása) meredeken felfelé tornászta az árakat. (A KSH szerint 2008 decemberében 2007 decemberéhez képest a villamos energia belföldi értékesítésű termelői árszintje 25,2 százalékkal [!] volt magasabb.) 2009-ben, az említett licit alapján további 15-20 százalékos áremelés következik be az így lekötött villamosenergia-mennyiségre vonatkozóan, egyértelműen a profitot növelve. Azaz két év alatt akár 40 százalékkal nőhet a villamos energia nem lakossági árszintje. Így az említett időszakban a magyar gazdaságból százmilliárd forintos nagyságrendben vonnak ki jövedelmet.
A gázáraknál áttekinthetetlenül bonyolult a helyzet. A kormány ugyanis nem árulja el, hogy a földgáz beszerzési árának csökkenése, a forint árfolyamának gyengülése, az E.ON-nal fennálló elszámolási vitája szaldójaként milyen mértékű gázárcsökkentés lenne valójában indokolt 2009-ben. Csak annyit tudunk, hogy a beszerzési árak csökkenését a kormány nem kívánja a lakosság részére továbbadni, azt részben vagy egészben a támogatások megvonásával szeretné felélni.
Az önkormányzatok (különösen Budapesten) zabolátlanul emelhetik az árakat, miközben az esetenként nem is privatizált, hanem külföldi állami kézbe adott szolgáltatók hatalmas profitot érnek el (vízművek, csatornaművek, kábeltévék), vagy mint az állami tulajdonban levő BKV, amely cég a minden évben az inflációt jelentősen meghaladó díjemelések ellenére is százmilliárdos adósságot halmozott fel. A statisztikai adatok szerint az elmúlt húsz évben az összfogyasztói árszint tizenháromszorosára, ezen belül a vízdíjak – nem tévedés – száztizenhatszorosára (!), a csatornadíjak százkilencvenegyszeresére (!), a helyi közlekedési tarifák harmincnégyszeresére (!), a köztisztasági szolgáltatások harmincháromszorosára (!) emelkedtek. A KSH szerint 1989-ben egy köbméter ivóvíz átlagára 1,20 forint volt, 2009-ben 217 forint. Egy köbméter csatornadíj 1989-ben 0,80 forint volt, 2009-ben 313 forint. Budapesten egy villamosvonaljegy ára 1989-ben öt forint, az autóbuszé hat forint volt, 2009-ben egységesen 290 forint. A számítások szerint csak az elmúlt tíz évben az említett szolgáltatásoknál az infláció feletti díjemelések a lakosság esetében 2009. évi áron 250 milliárd forintnyi kiadási többletet eredményeztek.
Az e cikkben felsorolt gazdaságpolitikai hibák nagyságrendben ezermilliárd forintos kárt okoztak Magyarországnak. Hol van ez az összeg a néhai vizitdíj 10-20 milliárdjához képest, vagy a költségvetés most bejelentett, „történelmi” átrendezésében szereplő 200 milliárd forinthoz viszonyítva?
A tanácsadók (a Bokros Lajosok, Surányi Györgyök, Kopits Györgyök, Békesi Lászlók vagy a régi tervhivatalos „kemény mag”, az a néhány tucat szakértő, aki három évtizede adja a „jó tanácsokat” a baloldali kormányoknak) tevékenysége alatt harmadszor, 1989 és 1995 után 2008-ban került államcsőd közeli állapotba az ország. És soha sehol nem hallottam kifogásolni tőlük azt, hogy a gazdaságpolitikai hibák – a három nagy jövedelemtulajdonos közül – kedvezményezettjei mindig csak a multik voltak. De naponta hallani, miként lehetne újra a polgárok zsebében kotorászni a nyugdíj, családi pótlék, gyes, gyed stb. megcsonkítása révén. Lényegében erről szól a Reformszövetség javaslata is. E cikk írója tisztában van azzal, hogy ezeken a területeken is felmerülhetnek anomáliák, amelyeket orvosolni kell. De a problémák egyoldalú kezelése is kérdéseket vet fel. Ilyen körülmények között ugyanis a kormánynak és tanácsadóinak nincs erkölcsi alapjuk, hogy a társadalom egészétől áldozatokat kérjenek saját hibáik kijavítására.

A szerző közgazdász