Ponte Sisto

Nem a legszebb, panorámája sem pazar, nekem mégis Róma legkedvesebb hídja. Helyén az ókorban a pons Aurelius, a középkorban a pons Antoninus állt, utóbbi sokáig dacolt a népvándorlás áradataival, valamikor 770 körül dőlt romba, hogy aztán hét évszázad múlva a családszerető IV. Sixtus pápa támassza fel azóta is tartó új életre. A neve ma ponte Sisto: Sixtus híd. A város két legmeghittebb negyedét, a Trasteverét és a Campo dei Fiori környékét köti össze.
Szeretem a hidakat. A hídról úgy pillantunk körbe, mintha hegycsúcsról, kilátóból, az Idő tornyából tekintenénk alá. Fölényt, rálátást biztosít. A folyón vagyunk, és mégsem. A víz hömpölyög, de mi nem sodródunk az árral. A hídon merengővé, álmodozóvá leszünk. A víz fölött jókedvünk derűvé, rettegésünk aggodalommá csendesül. A híd igéző, már-már szakrális hely, pedig valójában világi építmény: a forgalom és az adásvétel, az áru- és hírcsere lebonyolításának eszköze. Orbán Balázs írja az 1860-as években, hogy a Székelyföld fedeles fahídjai olyasféle találkahelyek a falusi nép számára, mint városon a kávéházak. Élettel teli, pompás hely az ékszerboltokkal zsúfolt firenzei ponte Vecchio is vagy a zenészekkel, festőkkel nyüzsgő prágai Károly híd. Ivo Andric drinai kőhídján a sokvallású és soknemzetiségű boszniai város lakosainak élete zajlik.
Egyszer régen Gelencén dinnyét faltunk, magas partjáról bámultuk a hegyek felől futó patak szélesen kanyargó medrét. Szakadékos martjai közt cipónyi kavicsokon szétterülve, több ágra szakadozva, szigeteket építve csalinkázott a víz. Ültünk a fűben, köpködtük a magot, a nap lassan alászállt, odalent görnyedt anyóka vánszorgott a narancssárga kavicsokon egyik part felől a másik felé, mintha macskaköves utcán botorkálna egyik oldalról a másikra. Hátát zsák húzta, jobbjában göcsörtös botot szorongatott. Segíteni nem tudtunk, szurkoltunk hát neki, az öregasszonynak, aki valaha kislány volt, majd gömbölyű fenekű, feszes mellű menyecske, drukkoltunk neki, és ő sorra átaraszolt a hosszú, keskeny hidakon, a sekélyen szaladó vizek fölé döntött fagerendákon, majd felkapaszkodott a meredélyen, eltűnt az életünkből a túlparton.
Minden híd lenyűgöz, legyen roskatag bürü vagy kontinenseket öszszekötő gigászi építmény. A híd szövetség, a bizalom jele, mint a szivárvány az isteni lény és az ember közt. A híd mindig határon helyezkedik el, idegen világok érintkezési felületén, ahol az ismerkedés és összeütközés folyamata megindul. Ráadásul a híd a határ jeles pontja: kapuja. Átjáró a „mi” világunkból az „ő” világukba. Hogy mi a „mi” és mi az „ők”? Mikor mi. Élők és holtak. Teverén inneniek és túliak. Hunok és antihunok. És hogy mikor mi a híd? Az még egyszerűbb. Híd minden. A buddhisták szerint a halál is az: egyik életünkből ível át a másikba. Kőrösi Csoma írja 1823-ban a Himalájában, a zanszkári hegyláncon átvezető útszakaszról, hogy olyan ágakból és indákból font hidakon kel át az utazó, melyeket senki nem tart karban, „csak az istenek óvnak”. A leírás Thornton Wilder perui hídjára is illik, melyet inka indiánok eszkábáltak vesszőből és venyigéből. Szent Lajos király hídjáról mindenki azt hitte, örökké megmarad, „el se lehetett képzelni, hogy egyszer majd leszakad”. A hidak az öröklét képzetét keltik bennünk. Legyen bármilyen kicsiny és roskatag, egy híd pusztulása megrendít. Akik megélték az elmúlt század háborúit, azt állítják, lerombolt hidat látni majdnem olyan megrendítő, mint emberi holttestet.
A számlák szerint Sixtus pápa a ponte Sisto újraépítési költségeit a római örömlányokra kivetett adóból fedezte. A híd nem is feledi származását, nem szégyelli, hogy kurtizánok verejtékével keverték a habarcsát, ma is szívesen fogadja a peremen tengődőket, csavargókat, nyomorék koldusokat, a Fekete-Afrika mélyéből szakadt árusokat. Léhűtői közt akad néhány jól megtermett, fiatal példány is. Kéregetni sosem restek, amúgy lusták, mint a dög ezek a tetűpásztornak való szép szál legények. Kunyorálnak, szemtelen mosollyal, csibészes grandezzával köszöntik az arra járó nőket, néha füvet árulnak, ha úgy tartja kedvük, muzsikálnak. Velük koslat négy-öt hatalmas kutya, borjúpillantású jószágok, szelídek, akár a gazdáik. Helyesek ezek a semmirekellő, kedélyes aszfaltkoptatók, amikor rájöttek, hogy egy vasat sem kapnak tőlem, emberré lettem a szemükben, be is fogadtak volna maguk közé, ha hagyom. Egy esős, langyos délután majdnem öngyilkos lett az egyik, mert olyan hevesen gesztikulálva magyarázott nekem, hogy leverte a híd mellvédjére állított, félnapos tarhálással összekoldult, frissen vásárolt, nagy üveg bort. Irdatlan csattanással robbant szét a pilléren. Szegény Villon fattyú nem hitt a szemének. Egyszerűen ledermedt. Láttam, soha életében nem érte még ekkora trauma. Kiguvadt a szeme, körülnézett, kicsit mosolygott, látszott, abban reménykedik, kiderül, tréfa az egész, ez csak vicc, mert ilyen nincs, ilyen katasztrófa nem következhet be baljós előjelek, égzengés, villámlás nélkül, hisz még a cunaminak is volt előszele, hírnöke. Amikor látta, hogy ez nem tréfa, ez a borzalmas való, sírva fakadt, zokogott, a fekete karmaival kitépte a mocskos, zsíros, hosszú hajzatának a felét, szétszórta a hídon a járókelők között, aztán leguggolt, hörgött, úgy tűnt, szülni fog, végül felpattant, megtántorodott, rogyadozva lépett kettőt, ráborult a kőmellvédre, könnyeivel bőven locsolta azt, kihajolt, derékban megtörve lógott a hídról – úgy nyújtogatta lefelé, a zúzott palackmaradványok felé kétségbeesetten a kezét, mint egy kisgyermek, akit éppen édesanyjától szakítanak el a gonosz nevelőszülők. A lábával már majdnem az ég felé kalimpált, amikor a haverjára ordítottam – aki annyira elgyengült a tragédiától, hogy magától sem moccanni, sem nyögni vagy átkozódni nem volt ereje, csak elzöldült, és láttam, mindjárt okádni fog –, ráüvöltöttem, ugrottunk, a nadrágszáránál ragadtuk meg az öngyilkost, visszabillentettük a mellvéden belülre, ami nem volt könnyű, mert hadonászott, hörgött, tépdeste a maradék haját, mindenáron utána akarta vetni magát az üvegnek, amikor pedig magához tért, vérben forgó szemmel felém fordult, megpróbált belenyúlni karvalykezével a szemembe, a számba, ott hadonászott az orrom előtt, és nagy nehezen kihámoztam a hadoválásából, hogy látomása van, az a kolosszális ideája, frenetikus mentő ötlete támadt, a Szentlélek is megszállta, aki ugyanazt súgja neki, hogy én helyére billenthetném, visszazökkenthetném a világot, hozhatnék nekik egy újabb üveg bort, mivel úgyis én vagyok a hibás, miattam zuhant le, ért szörnyű véget a palack, amely kedvesebb volt neki, mint a saját édesapja és az édesanyja együtt. Mielőtt újra zokogni kezdett volna, hanyatt-homlok elmenekültem. Nem sokkal odább, a „pesti oldalon”, a Tiberis és a Campo dei Fiori közti – egyébként zsebkendőnyi – terület huszonöt kiismerhetetlen sikátorának egyikében találtam aztán egy helyes kis boltot, ahol tűzvörös banánt lehet kapni meg vagy tizenöt–húszféle olajbogyót: kicsi zöldet, gigant zöldet, töltöttet, pirosat, aszalt feketét, szürkét és mályva színűt, sóban szárítottat és lilát. Az jó volt. Nem vettem semmit, csak borsmentateát, úgy megtetszett a neve: mentha piperita.
Egy óra múlva szemerkélő esőben ballagtam visszafelé a Sistón. A Szent Péter-székesegyház kupolája és a Gianicolo dombja fölött szivárvány tündökölt, a csavargók a mellvédhez kucorodva szunyókáltak a kutyáikkal, csak az afrikai árusok álltak némán és mozdulatlanul, sóvár tekintettel.