Mi az, Lajoska, megszomjaztál? – rikkantja el magát a jeges utcán csúszkáló idős asszony, mire a Lajoskának szólított férfi ijedtében majdnem belefordul a patakba, amelynek lékjén éppen vizet merít madzagra kötött műanyag vödörrel. Mínusz húsz fok van, a kéményekből függőlegesen száll a füst, az asszony nevetése és a férfi mormogása belefagy a levegőbe. A vasárnap hajnali Torockó máskülönben kihalt, szürke és időtlen, mintha hoszszú éjszakai utazás után szabadtéri múzeumban ébredne az ember: polgári ízléssel díszített, egységes homlokzatok keretezik a főteret és a középen magasodó erődített templomot, a hólepte utakat szekérnyomok szabdalják, amelyek a kétfelől magasodó sziklafal oldalában vesznek el. Századfordulós téli képeslapban sétálunk, végtelen nyugalmat és otthonosságot érzünk, valóságos vizuális jóllakottságot – ábrándozásunkból piros sísapkás gazda zökkent ki, aki tehenét kíséri az itatóhoz, és barátságosan érdeklődik kilétünkről.
– Elég szilárd-e a hitünk? Nem pislákoló? Ha az embernek meginog a hite, az élete is meginog – hirdeti az igét az unitárius templom szószékéről Torockó lelkésze. A hatalmas, puritán épületben alig kéttucatnyi asszony szipog, köhécsel a hátsó padsorokban. Belváros–Lipótváros feliratú millenniumi magyar zászló alatt Ferencz Gábor arról szól az esztendő első istentiszteletén, hogy ha gyöngék vagyunk, mindennap rettegni fogunk valamitől, és hogy lám, a leningrádi blokád sok ezer életet követelt a második világháborúban, azok az emberek mégsem veszítették el a hitüket. Ennél a példázatnál fagy be végérvényesen jegyzetelő tollunk – öt–tíz fokkal lehet hidegebb bent, mint odakint.
Bár a torockóiak is afféle nemzetiségi és demográfiai blokád alatt élnek az Erdélyi-érchegység lábánál, a Mócvidék vonzáskörzetében, mostanában sem kell őket különösebben lelkierőre buzdítani. Miért is kellene, amikor a település történelmét több évszázados függetlenségi harcok és e csatározások leverésének körforgása adja. Ez a turisztikai paradicsom, az Erdélyt járó Magyarország kitüntetett célpontja nem csupán szerencsés természeti környezetével, tekintélyes építészeti örökségével vonzza magához nyári „befektetőit”. Aki makacsságból, kitartásból és hajthatatlanságból szeretne leckét venni, annak el kell látogatnia ide, bejárva minden utcát és sikátort – aki pedig megmaradástanból, annak még inkább.
Felső piacsor
Hogy mi mindent égettek el Torockó főterén, annak lajstromából minden további nélkül összeállítható a község krónikája. Égetett itt tatár, akit kézdi székelyek vertek vissza, cserében elnyerve a falu fölött magasodó Székely-kő várát és a betelepedés jogát. Perzselt Dózsa parasztfelkelője, rombolt, akasztatott labanc, gyújtogatott Horea móc martalóca – ám a legfontosabb autodafékat a lelkük legmélyéig kuruc helybéliek tartották. Az 1848-as forradalom hevében Werbőczy Hármaskönyve hamvadt el néhány utcával lejjebb, 1870-ben tűzvész pusztította el a piacteret, hogy a romokon a régi Magyarország egyik legegységesebb küllemű települése épüljön újjá; majd a következő nagyobb forrongáskor Ceausescu arcképe kapott lángra. Úgy tetszik, a Felső piacsor nemcsak a legvagyonosabb polgároknak ad otthont, hanem a rendszerváltások szimbolikus színtere is. Sőt Torockó szép „fogsora” mindannak rejtekhelye, ami a község és a közösség fennmaradásának biztosítéka.
Pedig a legutóbbi rendszerváltás időszakában a község egyike volt az elfeledett, haldokló erdélyi falvaknak: bár az átlagosnál több francia, holland és magyar turistacsoport tévedt be főterére, és álmélkodott el az omladozásukban is megejtő házakon, azért a lélekszám rohamosan fogyott. A fiatalok iparvárosokba költöztek, aki maradt, sziklás talajon kínlódott a földműveléssel, az öregek meg jó torockóiakhoz híven rendben tartották környezetüket, de a ceausescui falurombolás árnyékában nemigen tervezhettek hosszú távra. Akik ebben az időszakban látták a Felső piacsort, hosszúra nyúlt, alattomosan pusztító tatárjárás nyomairól számolhattak be. Lemálló stukkókról, a szivárvány színeiben pompázó ódon udvarházakról.
– Elment az eszed? Idegent engedsz a házadban aludni? Odaadod a lányod paplanját? Én ugyan nem lennék a cselédje senkinek – idézi Lakatos Zsuzsa a falubeliek elképedését, amikor a nyolcvanas évek derekán huszárvágással megalapította Torockó intézményes turizmusát. – Azóta ki tudja, én hányszor cseréltem le a paplanokat újakra, ők meg még mindig ugyanazt gyűrögetik.
A középkorú asszony első „üzletszerű” szállóvendége egy amerikai biciklista volt, akinek Zsuzsa hokedlin szolgálta fel a reggelit a Torockó főterét elcsúfító blokkház emeleti lakásában. A biciklista előtti vendégei pedig olyan kolozsvári, marosvásárhelyi, székelyföldi és vállalkozó kedvű magyarországi utazók voltak, néprajzosok, biológusok, geológusok, történészek, akik egyszerűen bekéredzkedtek éjszakára a házakhoz, és jó szóval vagy rúd szalámival hálálták meg a vendégszeretetet. Lavórban fürödtek, ugyanazt a hátsó budit használták, mint a helyiek, matracokon aludtak. A talpraesett asszony eleinte annak is örült, ha megtérült a főzéskor felhasznált gázpalack ára; aztán hamar ráébredt, hogy két-három napi szállásadással többet keres, mint üzletvezetőként egy hónap alatt. Így kapcsolatrendszerét felizzítva, a Ferencz Gábor unitárius lelkész által odairányított idegeneket istápolva, az idegenrendészeti hatóságokkal fogócskázva formált a semmiből falusi turizmust, amely ma már több tucat szállásadó és vendéglátó hálózatává épült ki, s elég erős és fejlett ahhoz, hogy kiemelje Torockót a haldokló erdélyi szórványvilágból. Ehhez persze még sok összetevőre volt szükség.
– Nagy bomlás történt a rendszerváltáskor, minden csődbe ment, mindenki egymaga akart boldogulni – fűzi hozzá Tulit Levente, Zsuzsa marosvásárhelyi születésű, de torockóivá lett veje, aki feleségével fejleszti tovább a családi vendéglátóipart. Most is az ő kicsiny, ám annál otthonosabb panziójukban, a Felső piacsor egyik legszebb tornácos házában üldögélünk, illatos szilvapálinka és a békeidők süteménykultúráját idéző piskóták társaságában. – Torockó mindig híres volt néprajzi adottságairól, afféle zarándokhely az épületei, viselete, varrottasai és vasfeldolgozása miatt. Aztán meg itt van a Székely-kő: valaki leves, mi meg a hegy megmászása nélkül nem tudunk meglenni, és így van ezzel sok vendégünk is – magyarázza a fiatalember.
Nem kétséges, hogy Torockónak nincs szüksége reklámra, és az sem, hogy a találékonyság és az elszántság a felmenő generációk legfőbb hagyatéka. Lakatos Zsuzsáék mindemellett a ma már panziónak berendezett házat is örökölték, de ehhez szükség volt egy „nem székely gatyás, hanem pantallós” amerikás rokonra. (Aki nemcsak vagyont hozott szülőfalujába, hanem mellesleg meghonosította az esernyőt is. Felesége sokáig csak pár lépés távolságból követte sétáikon, olyannyira szégyellte a furcsa szerkezetet. Míg egyszer eleredt az eső, akkor azonban hiába rimánkodott, nem engedték be az ernyő alá.) Mindenesetre csaknem száz évnek kellett eltelnie, és a szemléletmódnak forradalmian megváltoznia, hogy az amerikás régi házából ne búbánatos romvilág, hanem a közösségi önfenntartás eszköze legyen.
Felső utca
Fojtóvas, hornya, lőtetés, péreg, bandi, bányatű, fabudu – ezek a mára kiveszett szakkifejezések másfél évszázada még magától értetődő használatban voltak azok között, akik a főtér északnyugati szegletéből nyíló utcán kaptattak fel reggelente a Hegyorra vagy a Tilalmas alatt nyíló vasércbányákhoz. Ezekben a tárnákban rejlett Torockó társadalmi biztonságtudatának, polgári önérzetének titka, mert innen csákányozták ki azt, ami a falut várossá – Erdély vasművességének központjává – avatta. A neve is a vassalakból, azaz a tarackból ered; és még Bécsben is számon tartották a torockói nyersvasat, a vaskenyeret, amely nem csupán jólétet adott a bányász- és kovácsfalunak, de kitűnő lehetőséget is arra, hogy minden szabadságmozgalom úrellenes hadjárataihoz fegyvert verjenek belőle az urakkal szüntelenül harcban álló mesteremberek. Végül a vaskenyér lett a városka veszte is.
A Felső utca másik nevezetessége, hogy a főtéri torkolatánál álló unitárius parókián vendégelte meg a település Jókai Mórt, aki személyesen kocsikázott Torockóra, amikor Egy az Isten című regényének írására készült.
– Csak néhány órát töltött itt, majd a szomszédos Torockószentgyörgy várában dorbézolt, cigányoztatott hajnalig Thoroczkay báróval, végül Tordára hajtatott – avat be Jókai műhelytitkaiba a parókia mai lakója, Ferencz Gábor unitárius lelkész. Ülünk a konyhában, a háttérben szól a Hír Tv, miközben Torockó papja arról beszél, hogyan lett a 850-ből 500, a néhány tucatnyiból pedig száznál is több. Meg hogy a torockói világvége általában egybeesik a torockói genezissel.
– Az itteniek 1849-ig városlakók voltak, világlátott emberek, akik messze földre elvitték terményeiket – magyarázza a tatáros arcú férfi. – Ám Trianon után ez a völgy magára maradt, magyar szigetté vált a román tengerben, magába zárkózott, igyekezett önellátó lenni. A módosabbak román napszámosokat fogadtak a föld művelésére; és maga az unitárius egyház szorgalmazta, hogy ezt a 8-10 családot telepítsék le itt. Nemsokára jöttek az igénnyel a románok, hogy kellene nekik egy kicsi templom, a község levágott hát egy Székely-kő alatti erdőt, s a pénzből a főtéren templomot építtetett a görög katolikusoknak 1938-ban.
Ha lehet mondani, a torockóiak házhoz mentek a pofonért, és buzgóságuknak köszönhető, hogy az egységes főteret – fizikai és szellemi értelemben egyaránt – megtöri a ma már ortodox templom, amelyet nemrég felújítottak és kibővítettek, jókorát kiharapva a főtér területéből is. Ferencz Gábor 1975-ben került ide lelkésznek, akkor még 850 unitárius hívő pásztoraként. Mint mondja, ma már csak ötszázan vannak, a románság pedig száz főre duzzadt. Ebben az is közrejátszott, hogy a bécsi döntést követően a Tordai-hasadék volt a határ Románia és Magyarország között, Torockó a túlsó zónában maradt, ezért a fiatalok közül több százan átköltöztek a kérészéletű erdélyi magyar világba.
– Itt nem ugrálnak a románok, magyarul beszélnek, magyarul köszönnek – vonja meg a vállát Ferencz Gábor. – Aki pedig más felekezetű magyar ide kerül, az hamarosan unitárius lesz. A „hagymakupolás honfoglalás” más eszközökkel zajlik: nemrég apácazárdát építettek Torockó határában, amelynek anyagi háttere nagyon sötét. Koldulásból, adományokból nem lehetne fenntartani. Jönnek Erdélyen túlról is fekete miséztetni hozzájuk (a fekete mágia eszközeivel élő ortodox liturgia – M. G.), de persze a torockóiak nem adnak szállást ezeknek a vendégeknek.
A magyarságnál éppen ellenkező irányú a folyamat: amint a lelkész hangsúlyozza, a régi rendszerben szívesen gyűltek templomba, mert ott érezték a közösségi szellemet, a bátorítást, a reményt. A demokráciában azonban már soha nem telt meg a hatszáz főnek menedéket adó istenháza. A turizmus sem használt a hitéletnek: a vendégek miatt nehezebben jutnak el a szertartásokra a helybéliek is.
– Én szorgalmaztam Lakatos Zsuzsáéknál, hogy vágjanak bele a vendéglátásba, én szereztem nekik az első vendégeket is – mondja Ferencz Gábor –; de el kell ismernem, az anyagi jólét mellett ma már megmutatkoznak a negatív következmények is: kezdünk odajutni, mint a Balaton környékiek, eluralkodott az irigység a faluban, még a rokonok is marakodnak a turistákon, a vendégtarhálás megosztja a közösséget. Aztán meg Magyarországról is sokféle ember jön: olyan is, aki úgy gondolja, a pénzéért megkapta egész Torockót, és szabadon duhajkodhat éjszaka a főtéren. Vagy drága dzsipjeikkel dölyfösködnek, magukkal hozzák pesti trágárságukat, nagyvárosi csibészségüket.
A Felső piacsoriak még keményebben fogalmaznak: Lakatos Zsuzsanna lánya, a biológia–kémia tanári végzettségű, több nyelven beszélő Tulit Zsuzsa szerint csak akkor van szerepe a turizmusnak Torockó fennmaradásában, ha az ember az értékek megőrzésére fordítja bevételeit, például jó könyveket vásárol gyermekeinek, és nem hagyja, hogy rájuk ragadjon a pesti szleng. Bár Magyarországról többnyire válogatottabb csapat utazik ide, volt időszak – az átkos emlékű népszavazás előtt és után néhány évig –, amikor mindenki jött, s ez olyan károkat okozott a falunak, hogy Tuliték már a bezárást fontolgatták.
– Az egyik leghíresebb nemzeti park dolgozói például azt kérdezték tőlem vacsoránál: mondja, kedves, hol tanult meg magácska ilyen jól magyarul – panaszolja a fiatalasszony. – Az újabb kutatások szerint én az anyám hasában, de önökről ezt nem merném állítani, feleltem. Torkukon akadt a falat. A szavazás után az erdélyiek hangulatát megörökítő verset nyomtam a vendégeim kezébe, amelyre egy paksi mérnök azt mondta: ez már durva. Mire én: a nagymamám az édesanyám nővérét Pesthidegkúton szülte meg a háború alatt, a nagytatám magyar honvédként harcolt, minden felmenőm magyar, és akkor megszabja nekem valaki, aki talán nem is magyar, bár Magyarországon él, hogy én magyar vagyok vagy sem?! Na, látja, ez a durva, zártam le a vitát – meséli a haragtól most is kipirulva Tulit Zsuzsa.
A paksi mérnök köszönés nélkül távozott, az aszszony pedig levonta a következtetést: csak az számít, ki milyen lelki töltettel jön ide, és hogyan tekint a torockóiakra. Aki meg ennyire hülye, azt nem volna szabad beengedni Erdélybe.
Kis piactér
Síruhás román család toporog az egyik szépen felújított főtéri ház előtt, tudni szeretnék, tetszik-e nekünk Torockó. Szép, vágjuk rá, erősen szép. Odacsoszog hozzájuk egy kucsmás bácsika, jó hangosan, betűzve, mintha gyengeelméjűekhez beszélne, tanítani kezdi őket: jó napot!, jó-na-pot! Junabut, dadogják engedelmesen a románok.
Ez Torockó.
De hogy magunk is illően tekintsünk a torockóiakra, ahhoz fel kell másznunk a keleti sziklafalon. Megfagyott vízfolyáson, kőgörgetegen vezet fel az út, négykézláb, hason csúszva, kisebesedő ujjakkal kapaszkodunk a sziklavályúban – közben hátunk mögött kitárul a falu, amelynek innen fentről olyan a formája a főtérből kinyúló utcákkal, mint egy lenyúzott állatbőr. A Székely-kő nyergében összefirkált kőkereszt, a csúcson két piros-fehér-zöldre festett kő jelöli ki a határokat. Ideföntről már értelmezhetővé válnak az etnikai rejtélyek is: a magyarság, ez az önfejű és öntörvényű vaspolgárság egyszerűen megszorult a Székely-kő és az Ordas-kő mészkősatujában.
A hegylábnál, a Kis piactéren pedig a torockói múlt kis darabja rekedt meg: itt áll az utolsó vízimalom, korábban olvasztókohó, amely 1752-től látta el vaskenyérrel a patak mentén sorakozó verőket, vagyis hámorokat. Utóbbiakban készültek a szőlő-, bánya-, hagyma-, tordai, győri, dési, kolozsvári, oláh, szebeni kapák, konyhaeszközök, ekevasak, az itt-ott még ma is látható gyönyörű zárszerkezetek, lándzsák és puskák, még toronyórák is a környékbeli templomokra.
Margit néni, ez a csupa szív, aprócska öregaszszony szegről szegre megmutatja, hogyan őröltek a malommal még tíz éve is. Ő szabályozta, „darabosra vagy lágyra” készüljön-e az őrlemény, a férje meg csengettyűs lóval járta végig a falut, hogy beszedje a gabonát, majd kiszállítsa a lisztet a monogrammal ellátott zsákokban. Az embere igazi torockói ezermester volt: bognárként kezdte az ipart, majd kőműveskedett, aztán Margit nénivel koporsókészítésbe fogtak, 18 évig faragták a sárkányos mintákat a fedelekre. Majd beköszöntött Torockó második fénykora, amelyet a férfi már nem érhetett meg – Magyarországról megérkeztek az első turistacsoportok.
– Nyaranta annyi nézője van a vízimalomnak, hogy vasárnapom sincsen. Ami bevételünk kerül, meg amit az Europa Nostra miatt kapunk az V. kerülettől, azt mind a malom javítgatására fordítjuk – dicsekszik Margit néni, s ezen csodálkozunk, mert egy banit sem fogad el tőlünk.
– És mennyit kapnak műemlékvédelemre?
– Évente 300 lejt (mintegy 21 ezer forintot – M. G.).
Ez ám a torockói lelemény.
Puskás utca
A molnárasszonyhoz – és minden falubeli magyarhoz – hasonlóan dédelgeti a múltat Vígh Ida a hajdani fegyverkovácsok utcájában, akinek éles emlékei vannak Torda 1944-es ostromáról, az eget elsötétítő repülőgépekről és a város bevételét hátráltató szovjet részegségről is. Meg a Torockót mindössze hat napig tartó magyar honvédekről. Ida néni nagyapja suszterműhelyét alakította át saját erejéből gyönyörű népművészeti magánmúzeummá – itt készültek az utolsó híres torockói piros csizmák –, s a régi bútorok negyvenévi kallódását, majd a román hatóságok börtönnel fenyegetőzését követően, 1994-től fogad látogatókat. A falu felújítási hulláma természetesen elérte a Puskás utcát is.
Bár ma már felcsapnak az indulatok Torockón, ha szóba kerül a műemlékvédelem kérdése, az biztosan állítható, hogy ha a kilencvenes évek derekán nem karolja fel az omladozó, magába fordult települést egy kolozsvári mérnökcsoport, mostanság annyira volna érdekfeszítő építészetileg és néprajzilag, mint a szomszédos Torockószentgyörgy: semennyire. Torockó tanmeséje ugyanis arról szól, hogy ha nincs műemlékvédelem, nincs turizmus sem, és ha nincs turizmus, feltehetően megmaradás sincs. Ez az amerikai esernyő dilemmája. De annak dilemmája is, hogy van-e bölcs egyensúly hétköznapi lét és történelmiérték-védelem között – avagy lehetséges-e skanzenben normális életet élni.
Vannak torockóiak, akik szerint egyre nehezebben.
Természetesen cáfolhatatlan az a vélekedés, hogy a község a csődjeivel nyert igazán: a XIX. századi tűzvésznek köszönhetően egységesen épült újjá a főtér és környéke; a vasművesség ősi formáihoz való ragaszkodásuk miatt pedig az itteniek elveszítették a versenyfutást az iparosodási hajszában, jólétük hanyatlott – tehát többé nem állt módjukban a frissebb divatok szerint „csinosítani” udvarházaikat. Minden maradt a régiben. A Ceausescu-időszakot követő csőd szélén, 1993-ban kérte fel – a 2005-ben elhunyt – Román András építész a kolozsvári műemlékvédőket, készítsenek tanulmányt néhány erdélyi faluról, köztük Torockóról és a székelyföldi Énlakáról. Karsai Károly fideszes polgármester indítványára 1996-ban az V. kerületi önkormányzat, Belváros–Lipótváros úgymond örökbe fogadta e két veszélyeztetett épített örökségű, magyarán roskadozó települést, és a kolozsvári Transylvania Trust Alapítvány technikai kontrolljával támogatási rendszert épített fel. A programra vállalkozó torockói háztulajdonosok évente nagyjából egyhavi fizetésnyi juttatásért cserébe vállalták, hogy épületeiket karbantartják, az értékes építészeti, utcaképi elemeket nem változtatják meg (vagy ha korábban megtették, helyreállítják), és minden változtatási ötletükkel az alapítvány szakembereihez fordulnak. Így jött létre a Torockó Értékvédő Program, amely legalább annyit hozott a konyhára, mint amennyi rossz vért szült.
– Eleinte évi tízezer forintot, majd nagyjából száz eurót kaptunk a pesti önkormányzattól – emlékezik Tulit Levente panziótulajdonos –, ez nem sok mindenre volt elég, de így is minden évben bővítgettük a házunkat. Aztán úgy maradtunk le a műemlékvédelmi támogatásról, hogy eldöntöttük: nem tartjuk meg a régi, rozoga nyílászárókat, hiszen a vendéglátásnak is vannak alapfeltételei. Például hogy télen is meleg legyen a szobákban, ne süvítsen be a szél az ablakokon. Hiába hagytuk meg a külső tokokat, azt, ami az utcáról látható, és cseréltük le a belsőt korszerű, de stílusukban nem elütő ablakokra, sőt ezelőtt hiába kértünk segítséget az eredeti nyílászárók helyreállítására – magunkra maradtunk. A műemlékvédők csak azt felejtik el, hogy lakni is kell ám ezekben az épületekben, nem kegyeletteljesen hagyni szétrohadni őket!
A fiatal szállásadó szerint a falu egy része kiábrándult a kolozsvári mérnökökből, hiszen van, aki ragaszkodna háza megszépítéséhez, de nem kap támogatást, más meg akár műanyag kereteket is képes berakni a sokszázados homlokzatba, amelyet rikító színűre fest. Igazságot tenni nem lehet, de azt el kell ismernie, hogy a csaknem 140 ház, amely fölött a Transylvania Trust pásztorkodik, megmenekült, és ez jót tett Torockó látképének, turizmusának. A vendégforgalom azóta évente száz százalékkal emelkedik, és ezen csak lendített az Europa Nostra-díj elnyerése 1999-ben.
„Százharmincnyolc hagyományos házból álló, egyedi népi építészeti együttes kiváló helyreállításáért, mely szakmai körök kezdeményezésére, a legmagasabb műemlékvédelmi követelmények betartásával, határokon átnyúló támogatással és helyi elkötelezettség eredményeként valósult meg” – szól az indoklás, amely Románia első nemzetközi műemlékvédelmi elismerése volt egyben. Mint Ferencz Gábor lelkésztől megtudjuk, arra azért ügyeltek a román hatóságok, hogy a díjat átadni kívánó dán királyi párt biztonsági kockázatra hivatkozva távol tartsák Torockótól, és az ünnepségre végül Bukarestben kerüljön sor. A felújított házak hófehér homlokzatára mindenesetre bronzplakett került, és 2000-ben megkezdődött a falu lelki újjászületése is.
– Tagadhatatlanul megéri ápolni műemlékeinket – mondja Tulit Levente –, és az emberek is pozitív irányban fejlődtek: az Europa Nostra önállóságra buzdít. Az irigységből pedig felzárkózási vágy lett. Ugyanakkor meg kellett tanulnunk nemet mondani a folyamatosan jelentkező turistáknak, hogy megőrizhessük a minőséget, és ne fulladjunk tömegturizmusba. A versenyhelyzet fejlesztésekre kényszeríti a torockóiakat, aminek az a következménye, hogy tavasszal meg ősszel az egész falu építkezési lázban ég: mindenki befekteti nyári bevételeit. Ha van megélhetési lehetőség, megéri a faluban maradni, gyereket vállalni, s így Torockó önfenntartó módon maradhat meg magyarnak a turizmus révén. És mi más volna ez, mint fejlődés?!
Vajor
Nincs abban semmi csodálatos, hogy Torockón a pópa nem szívesen találkozik magyar férfiakkal: úgy tartják, ha román papot látsz, fogd meg a herezacskódat, hogy szerencséd legyen. Ám túl ezen a pópa nem igazán közkedvelt személyiség a torockói közösségben, aminek okai nagy ünnepek idején gyorsan megmutatkoznak.
– Nézd már, a mi vizünket szenteli! – hallatszik az egyik főtéri ház ablakából. A főtér kitüntetett pontján, a vajornak nevezett itatómedencék előtt kisebb csoportosulás zászlókkal, ikonokkal, középkorú asszonyok és férfiak veszik körbe a kis asztal előtt álló papjukat. Az asztalon viaszosvászon terítő, vízzel töltött kólás- meg gyümölcsleves műanyag palackok – a hosszú szakállú, haját varkocsban viselő pópa éppen Jézusról és a Jordán folyóról olvas fel éneklő hangon. Majd híveit – valamint a mi objektívünket is – marokra fogott feszülettel és műanyag vödörbe mártogatott kisseprűvel szenteli meg.
Ortodox vízkereszt Torockón.
A maroknyi románság aztán papját kísérve, az asztalt cipelve átballag a főtér másik oldalán magasodó templomához, közben a pópa meghinti az úton lefékező gépkocsikat és sofőrjeiket is a vajor vizével.
– Lehet, hogy maguknak ez az újdonság erejével hat, de minket, torockóiakat rettenetesen bosszant – állít meg a szertartás után egy idősebb, fekete fejkendős asszony éppen a pópa román zászlóval fellobogózott háza előtt. Vajda Sárából árad a panasz: a románok régen nem a főtéren tartották vízkereszti liturgiájukat, de a pópa most már demonstrál vele, provokálja a helyi magyarokat, és ehhez híveinek igazodniuk kell, igaz, nem jó szívvel teszik. – A múltkor megkérdeztem a pópától, miért ragaszkodnak ahhoz, hogy itt legyen a szertartásuk, mire azt felelte: ez a víz román földből folyik – csóválja a fejét Vajda Sára. – Egy tavalyi temetésen pedig olyan nacionalista beszédet tartott a halott felett, hogy már maguk a hívei mondták, ilyet többé ne tegyen. A falu megosztására törekszik, mindig előbbre és előbbre nyomulva. Például igyekszik elhallgattatni a vasárnap fél tizenegyes unitárius harangozást, mondván, akkor éppen az ortodox csilingelésnek van itt az ideje. Ez egyelőre nem sikerült, de az idő őt szolgálja: korábban harangoztak román halottért is az unitárius templomban, de ő ezt is megtiltotta.
Az asszony is hangsúlyozza, hogy a helybéli román kisebbség mindenben igyekszik alkalmazkodni a többséghez: magyarul beszél, magyarul főz, megtartja a magyarok húsvétját is – csakhogy a pópa bujtogatja őket. Tavaly bennégett egy házban három román kisgyerek, hiába ment az egész falu oltani. Nos, a pópa megtiltotta a románságnak, hogy harangoztasson értük, amikor hazahozták őket a kórbonctanról.
– Márpedig torockói hit szerint elveri a jég a határt, ha harangozás nélkül hoznak halottat a faluba – szorítja össze a száját Vajda Sára.
Járjuk e makacs falu temetőjét, tereit és utcáit, ezeket a különös logika szerint megépített és néhány éve szépen helyrepofozott zugokat, ahol az Új utca rejti a Kárpát-medence legrégebbi jobbágyházát, és ahol még ma is él a magyarság egyik legkurucosabb népe, amelynek legfőbb lételve a mégis-morál. Bár a román nyelv és szokásvilág ugyanezeken az utcákon szivárog Torockó szívébe – amíg Magyarország, akár csak szezonálisan is, jó értelemben megszállja a települést, addig él a remény és a példamutató erő.
Amikor lefele jövünk a falut évszázadokig védő Székely-kő oldalában, megszólal az unitáriusok harangja, hosszan, újra- és újrakezdve. Döbbent arcú öregasszonyok lépnek ki a kertkapun egymást faggatva: Ki halt meg? Kiért harangoznak?
Futótűzként terjed a kérdés. Ez Torockó legégetőbb kérdése.
origo.hu
Orbán Viktor: Megjelent az erőszak a magyar politikában
