Cháveznek nyilván az volt a szándéka, hogy ha már Londonban tanácskoztak a globális pénzügyi rendszer megrendülése nyomában járó világválság megoldásáról – itt az új gazdasági világrend létrehozásáról is tárgyaltak –, szembesíti az elnököt a ténnyel, hogyan fosztotta ki a földrészt például Nagy-Britannia a XIX. század elejétől fogva, aztán az Egyesült Államok.
A szerző már a bevezetésben elemzi a földrész két legégetőbb problémájának összefüggéseit: nő a szegénység és Latin-Amerika népessége minden külső és belső korlátozó kísérlet ellenére is. Az Egyesült Államok ugyanis mindennél jobban félt a latin-amerikai népszaporulat növekedésétől – meg a forradalomtól is –, amely akár a szuperhatalom lakosainak életszínvonalát is ronthatja. Az észak-amerikai ország vezető szerepének megtartásáról készített tanulmányok levonták az egyik következtetést: az egész világon hirdetni kell a népességszabályozást, akár az olyan néptelen területeken is, mint a ma is öregek országának nevezett Uruguayban.
A Világbank feltétele
Robert McNamara, a Világbank akkori elnöke azt állította, hogy „Latin-Amerika fejlődése előtt a demográfiai robbanás a legfőbb akadály, ezért bejelentette, hogy a kölcsönök folyósításakor elsőbbséget biztosít azoknak az országoknak, amelyek születésszabályozási terveket alkalmaznak”. Galeano ennek alapján le is vonta vitriolos célzatú következtetését: Latin-Amerikában higiénikusabb és hatásosabb a partizánokat már az anyaméhben megölni, mint a hegyek között vagy az utcán. Valahonnan ismerős az említett javaslatok kommunikációja is: „a születés korlátozását javasolja a néptelen földeken, és segítségnek nevezi a kölcsönök deformáló ortopédiáját és a nemzeti kincsek lecsapolását”. A könyv címe egyébként onnan ered, hogy felfedezésétől napjainkig minden a távoli hatalmak központjaiban halmozódott fel és külföldi tőke lett: a föld és terményei, az ásványok, az emberek és munkaerejük. Ennek a helyzetnek csak egy megoldása van: a latin-amerikaiak úgy lesznek uraik saját sorsuknak, ha visszaszerzik természeti kincseiket.
Az első rész a spanyol és portugál gyarmati korszakot dolgozza fel, és különösen beszédes az egyik alfejezet címe: Spanyolországé volt a tehén, mégis más itta meg a tejet. A fejezet arról szól, hogyan került a spanyol anyaországba szállított arany és ezüst olyan országokba, amelyek hitelezőinek eladósodott a spanyol királyság. Amíg kitartott a mexikói és bolíviai ezüst meg a perui arany, addig a spanyol királyság hadseregének sikerein múlt, hogy egyben tudja-e tartani a spanyol gyarmatbirodalmat. Amint meggyengült a hadsereg, a hitelezők benyújtották a számlát, mégpedig a latin-amerikai kereskedelmi koncessziókért. A XIX. századi függetlenségi mozgalmak tehát nem érték felkészületlenül a francia, angol és holland kereskedőket, és tovább fejhették az újonnan alakult államokat. Két legyet ütöttek egy csapásra, mert a már tehetetlen spanyol királyságot is megszerezték, hiszen a függetlenségi háborúkban mindkét hadviselő fél eladósodott…
Ugyanígy járt Portugália is. Anglia kihasználta, hogy Portugália a spanyolokhoz hasonlóan eltékozolta a gyarmatokról származó és elsősorban Angliába kerülő brazil aranyat. A kisebbik félszigetország miniszterelnöke, Pombal márki pedig 1755-ben keserűen jöhetett rá a turpisságra: hazája tehetetlen, és nem tud megszabadulni az angolok gyámságától, hogy protekcionista politikájával valahogy felvegye a versenyt a kor többi felvilágosult abszolutista országával. Mert az erőfölényével hol finoman, hol agresszíven élő brit kormány már tetszése szerint irányította a teljesen ügynökei kezébe került portugál kereskedelmet.
Ez a rész tehát főleg azt taglalja, mi is Latin-Amerika tragédiájának lényege: Amerika felfedezése óta az amerikai földrész indiánjai saját földjük gazdagságának áldozatai. És igazából sosem szakadt meg a felfedezés óta tartó indiánmészárlás láncolata: a mai napig előfordul – ékes példa rá az amazóniai esőerdők fakitermelése –, hogy amint olyan kincset kap föl a világpiac szeszélyesen változó divatja, amely őslakos indián területen található, azonnal beindul az irtó, vagy az őket a kiszemelt területről elüldöző kifinomult gépezet, hogy minél zavartalanabbul lehessen megszerezni és/vagy kitermelni.
Itt kell szót ejteni a monokultúrás nagybirtokrendszerről, mert például a cukornádültetvények rablógazdálkodása, az extenzív művelés teljesen kimerítette Brazília északkeleti, valamikor termékeny, esőerdők borította részét. Jobban mondva egyszerűen feláldozták a növénytakarót és az állatvilágot a monokultúra oltárán. A spanyoloktól és a portugáloktól függetlenedett új latin-amerikai államok nagy része az elmúlt száz évben kapta azóta is jellemző mezőgazdasági termékeit: Kuba a cukornádat, Kolumbia a kávét, Venezuela a kakaót, a közép-amerikai országok – és a dél-amerikai Ecuador – pedig a banánt. Mivel Galeano könyve az április közepén tartott Amerikák csúcstalálkozóján került Obama kezébe, válaszszuk ki mindjárt Kubát, hogy lássuk, miként is működött az a pénzszivattyú.
Függőség Washingtontól
Már José Martí, a kubai szabadsághős, költő és gondolkodó is felfigyelt az Egyesült Államoktól való függőségre: „Az a nép, amely vásárol, parancsol is, az a nép, amely elad, szolgál is; egyensúlyba kell hozni a kereskedelmet, hogy biztosítsuk a szabadságot; az a nép, amelyik meg akar halni, egyetlen népnek ad el, amelyik azonban üdvözülni akar, az többnek is” írta. Mert Kuba adómentességet kapott ugyan a kubai cukornak az északi szomszédtól, de cserébe az onnan érkező termékek kaptak hasonló előjogokat, vagyis beállt a tartósított egyenlőtlenség függőségi viszonya. Az 1920-as évek kubai cukorválsága végén annyira lezuhant a cukor ára, hogy Kuba kénytelen volt hitelt fölvenni, ennek kíséretében pedig megérkezett Crowder tábornok az Egyesült Államokból azzal az ürüggyel, hogy ellenőrzi a hitel felhasználását. Aztán gyakorlatilag ő kormányozta a szigetet.
Nemzetbiztonsági kérdés
Külön alfejezetek tárgyalják azt a témát, hogy miért nemzetbiztonsági kérdés a nagyhatalom gazdaságának és hadiiparának ásványkincsekkel való ellátása: azért, mert az Egyesült Államok területén csak az ehhez szükséges ásványkincsek egy része található meg, a többit importálnia kell. Mintegy száz éve tartották a svéd fővárosban a nemzetközi geológiai konferenciát, amelyen először jelentek meg üzletemberek az Egyesült Államokból, hogy az itt kapott adatok segítségével felmérjék, mennyi kincs rejlik egy-egy ország felszíne alatt. Brazília látszott ebből a szempontból a legígéretesebbnek, itt néhány évtizeddel később létre is hozták az úgynevezett ásványügyi attasé tisztségét. Az ötvenes évek végétől zajló olajárháború alakulásáról napjainkban is igen érdekes összehasonlításokat lehet tenni. Akkoriban megfordult a piactörvény: a nagyon alacsony (kitermelési) olajárhoz képest nőtt a kereslet, mivel gombamód szaporodtak az autógyárak és az erőművek. Az is érdekes jelenség, hogy bár az olaj ára egyre csökkent, közben egyre drágább lett a fogyasztóknak eladott üzemanyag. Tehát például Kuba nem csak a cukornád és a dohány miatt, s mostanában ígéretes olajkészletéért értékes a betörésben reménykedő külföldi befektetőknek: az itteni nagy mennyiségű nikkel- és mangánérclelőhelyekre is fáj a foguk.
A második rész elsősorban arról szól, a fejlődés nevében hogyan nem sikerült biztosítaniuk függetlenségüket az új államoknak, miután megszabadultak a spanyol gyarmati uralomtól. Az egyik legékesebb példa erre a csaknem a század végéig kitartó Paraguay. Ennek az államnak azért kellett megsemmisülnie, mert 1870-ig nem tudta megfertőzni a külföldi tőke, de még a külső adósság sem. Sőt a külső nyomásnak sikeresen ellenállva megszervezett egy olyan önellátó államot, ahol nem voltak koldusok és tolvajok, ismeretlen volt az írástudatlanság, és önálló iparágakkal, vasútvonalakkal, ütőképes, korszerűen felszerelt erős hadsereggel rendelkezett. A szabad kereskedelmet exportáló brit birodalmat azonban zavarta a függetlenség eme példája, hiszen más latin-amerikai államok is átvehették volna. Ezért két szomszédja, Brazília és Argentína tönkreverte Paraguayt egy harmadik ország, Uruguay segítségével az úgynevezett Hármas Szövetség háborújában. Paraguay megtört – a mai napig nem heverte ki ezt a csapást –, és Nagy-Britannia megszabadult textiliparának egyetlen térségbeli vetélytársától, így megkönnyebbülten ajánlhatta föl neki az újjáépítésre az első egymillió fontos kölcsönt.
Elárverezett sorsok
Amikor a volt spanyol gyarmatok 1830-ig mind elnyerték függetlenségüket, a franciák megvetően mondták róluk, hogy tulajdonképpen angol gyarmatok lettek, mert az új államok már adósságokban úszva jöttek létre: a függetlenségi háborúk viseléséhez külföldről kaptak nagyvonalú kölcsönöket. A britek addigra megkaparintották a közszolgáltatásokat is, sőt létrehozták azokat a bankokat, amelyek megszervezték az új államok értékeinek kiaknázásához, megszerzéséhez és megtartásához szükséges tartós rendszert. Galeano következtetése szerint az adósságcsapda tehát nem észak-amerikai találmány: „a szabad kereskedelem a behozatal (…), megnövekedésével járt (…), a kormányok kölcsönöket vettek fel, ezek az országok előre elárverezték sorsukat, elidegenítették gazdasági szabadságukat. Lékeket vágtak, hogy lékeket tömjenek be.” Galeano a szabad országok gúzsba kötési eszközének tekinti a tőzsdei spekulációs műveleteket is, főleg a XIX. századi vasúthálózat kiépítsenek rendszere miatt, mert nem a belső piacok létrejöttét és fejlődését segítették elő, hanem a brit befektetők érdekeinek védelmét. Galeano felelősnek tekinti az új országok polgárságát is, amely zokszó nélkül engedett akár az első külső nyomásnak, ezért mehetett végbe könnyedén az elnemzetietlenítés folyamata Latin-Amerikában. Ehhez óriási segítséget kapott a napjainkra már főleg az Egyesült Államokhoz kötődő mindenható multinacionális cégeknek az egész világra kiterjedő hálózatától. Nem minden alap nélkül mondta 2006 őszén Richard Fuld, a Lehman Brothers holding vezérigazgatója – igaz, a baszkokról feltett kérdésre válaszolt egy spanyol újságnak –: a tőke szabad mozgása véget vet a nacionalizmusnak. (Csak emlékeztetőül: a cég a piszkos hitelek válságának első áldozataként ment csődbe 2008 őszén.)
Erősödő összefogás
Hét évvel Galeano könyvének első kiadása után az újabb változat előszavában már azt írta, hogy a helyzet nemhogy nem javult, csak roszszabbodott. Milton Friedman 1973-ra dolgozta ki a már hazánkban is alkalmazott elméletet, a neoliberális gazdasági modellt, amit először éppen Chilében próbáltak ki. Azóta eltelt több mint harminc esztendő, és az Amerikák csúcstalálkozójára már érdemi változások történtek. A dél-amerikai országok összefogása már odáig jutott, hogy integrációja egyre láthatóbb formát ölt, és már szembe tud szegülni az Egyesült Államok által szorgalmazott és az ő vezető szerepét biztosítani hivatott szabad kereskedelmi törekvéssel.
origo.hu
Szánthó Miklós levelet írt David Pressman távozó nagykövet-aktivistának
