Belterjes elrettentés

Moszkvai csúcstalálkozójukon Barack Obama és Dmitrij Medvegyev, illetve Vlagyimir Putyin megállapodtak arról, hogy továbbmennek a közel két évtizede megkezdett úton, és folytatják az Egyesült Államok és Oroszország stratégiai nukleáris erőinek csökkentését. Míg a decemberben lejáró START–I. szerződés 2200 robbanófejben és 1600 hordozóeszközben határozta meg a limitet, az új cél, hogy a fejrészeket 1500 és 1675, míg hordozóikat 500 és 1100 közé csökkentsék. A megállapodás egyelőre csak szándéknyilatkozat, ezek alapján kell a részleteket kidolgoznia a két fél diplomatáinak és katonáinak. A tervezett szerződés kiegészül egy szigorú ellenőrzési-igazolási rezsimmel is, amely elejét veszi a csalásoknak.
A tárgyalások is alátámasztják, hogy a világ hatalmi kérdései máig nagyban függnek a nagyhatalmak nukleáris elrettentő erőitől. Oroszország különösen sokat köszönhet stratégiai rakétaerőinek, hiszen ha egyetlen okot meg kellene jelölni, amiért a széthullott Szovjetunió legfőbb örököse megőrizhette helyét a világban, akkor az a hadászati nukleáris elrettentés képessége lehetne. A hidegháború idején vért és verítéket nem sajnálva létrehozott erők és ipari-technológiai háttérbázisuk nagy szolgálatot tesz a ma Oroszországának is, amely jelentős forrásokat biztosít azok fenntartására. Ez így volt a vészterhes kilencvenes években, és így van most is, a jobb anyagi lehetőségek szabta keretek között, szemben azzal a cunamiszerű lepusztulással, amelynek egyes kései hullámai még csak most érnek partot az orosz hagyományos erők háza táján. Az elmúlt két évtized válsága persze hagyott nyomot a stratégiai elrettentő erőkön is, főként annak szerkezetére nézve. Bár a szovjet időkben is a szárazföldi telepítésű interkontinentális rakéták voltak túlsúlyban, mára ezek ténylegesen dominánssá váltak az összetettebb és ezért drágább rendszerek fenntartását igénylő tengeralattjáró-fedélzeti rakétákkal és a bombázókról indítható robotrepülőgépekkel szemben, amelyek kis túlzással jelképes szintre degradálódtak. Ezt a tényt igyekszik Moszkva ellensúlyozni azzal, hogy szárazföldi rakétáit nagyobb túlélőképességgel igyekszik felruházni, így mobil indítókra telepíti, vagy fokozza a rakétavédelmi rendszerek kijátszásának lehetőségét. A hidegháború győztese tervszerűen, és nem anyagi kényszer nyomása alatt csökkentette stratégiai erőit, és ez meg is látszik: a szárazföldi és tengeri telepítésű erők aránya kiegyensúlyozott, a bombázók szorultak ki leginkább az elrettentésből. Ugyanakkor tagadhatatlan, hogy az 1991 óta vívott helyi háborúk miatt háttérbe kellett húzódniuk a hagyományos erőkkel szemben, ami nem tett jót a vezetés színvonalának és a morálnak sem. Míg a hidegháborúban a katonai karriermodell bizonyosan nukleáris erőkhöz csábította a fiatal tiszteket, az elmúlt két évtizedben sokan őskövületnek tartották ezeket a rendszereket, amelyeken szolgálva nem lehet látványos pályát befutni. Felszínes lenne egyedül ennek betudni az amerikai nukleáris erőknél kipattant fegyelmi-vezetési botrányokat, mindenesetre nem véletlen, hogy az Obama-kormány felülvizsgálatot folytat a nukleáris erőkkel kapcsolatban, és ez kihatással lehet az orosz–amerikai szerződés végső formájára is, ahogy a rakétavédelem jövőjére is.
Márpedig éppen ez a kérdés – amelyről Moszkvában nem született nyilvános megállapodás – árnyalhatja a folytatást. Nyilvánvaló, hogy az oroszok elzárkóznak minden olyan rakétavédelmi telepítéstől, amely megkérdőjelezheti csökkentett elrettentő képességüket, így hosszú távon annak az arányszámnak az eltalálására kell törekedniük a feleknek, amely kellő biztonságérzetet ad mindkettejüknek. Hogy a többi, jelenlegi és leendő nukleáris hatalom mit lép az eljövendő évtizedben, milyen eredményeket ér el a hordozóeszközök terén, és hozzá milyen politikát folytat a két nagyhatalommal szemben – ez az a kérdéskör, amely könnyedén felboríthatja a hagyományos, ugyanakkor kétségtelenül belterjes orosz– amerikai egyezkedések rendjét.