Coco Chanel a nők élén

Nők, akik mentek a maguk útján, hányva fittyet, cigánykereket, szitkokat, nők, akik úgy törtek fel a társadalomból, mint vulkánból az izzó láva, nők, akiket megvetett, mert irigyelt a köz, nők, akik kultúrtörténeti személyiségként léptek be a tankönyvekbe, mert ezt a közt végül a maguk képére formálták. Piaf és Chanel.

Nők. Azok a nagy kezdőbetűsek. Ők jutnak eszembe: legendássá lett nevek, amelyek belevezetődtek a történelemkönyvekbe. 2007 és 2009 júniusa, két év, két film: Edit Piaf, s most Coco Chanel. Ugyanarról szólnak, ugyanahhoz szólnak.
A Piaf- és Chanel-film között kísérteties a hasonlóság. Cigarettaködös, izzadtságszagú mulatókból robban ki a tehetség. Férfiak, akár mérföldkövek: állnak ferdén, törötten (törődötten), ritkábban délcegen az életúton, ezek a férfiak legott nem értik, nem látják a lényeget, vagy ha mégis, lezuhannak egy repülőgéppel (Piaf), szörnyethalnak az autójukban (Chanel). Utóbbiakat be lehet állítani az unalmas férj izgalmas ellentétpárjaként, megannyi kaland, szenvedély, tűz…, ha persze nem sújtana le a végzet. Milyen könnyű megoldás: a korán elhalálozott szeretőről sosem tudjuk meg, milyen pokolian unalmas férj lett volna. Kit érdekelnek! A lényeg a lényeg. A Nő, aki több, más(abb), egyedi(bb), mint az öszszes többi (nő), a Nő, aki korának szimbóluma lesz, persze szigorúan utólag, mert a nők azonos időben sosem szerették egymást. Biztos, ami biztos. Ezek a nők (Piaf, Chanel) eleinte nem szépek, de ahogy zajlik életük folyóján a jég, megszépülnek a mi szemünkben, így járt a verébmozgású Marion Cotillard és a rácsodálkozó Audrey Tautou is. Tautou persze, mint Amelie-ikon, örök közkedvenc, és ezzel el is viszi a Chanel-filmet. És ez a Coco hiába bicebóca, hamiskás, olcsó és tudatlan, előre tudjuk, hogy megleckézteti egykoron a környezetét, és egész népét fogja nem iskolás fokon tanítani. Konkrétan: Gabriele, azaz Coco egy árvaházban eszmél – csak úgy szalad az idő, máris egy éjszakai mulatóban találja magát, mint majdnem prostituált, nappal pedig varrónő. Innen csak egy lóugrás a szívesen cicázó báró kastélya. És a párizsi arisztokrácia. Épp csak egy-két röpke évtized, és Cocóból, a csúfnévből világmárka lesz. Az Edmonde Charles-Roux könyvéből készült film elkeni a tényleges Chanel-portré szeplőit, a könnyed filmje kedves mese a kis árváról, aki megmutatta a világnak, hogy nincs lehetetlen. De mennyivel árnyaltabb Oliver Dahan Piafja, a hatalommal, a népszerűséggel bánni nem tudó, néhai senki portréja! Mennyivel többet sejtünk meg a valóságról, ha látjuk, hogy az egykor utcalányként kihasznált árva hogyan bánik el (nem bánik el) a rivaldafénnyel, a vakuvillogással, a vagyonnal. Mennyivel megrendítőbb, ha látjuk és átérezzük, mit is jelent valójában nőből Nővé válni, kinőni a masszából, s vinni elöl a zászlót, ami azért nem is olyan
könnyű, sőt, egészen nehéz, majdnem olyan súlyos, mint egy kereszt.
(Coco Chanel – színes, feliratos, francia életrajzi dráma, 105 perc, 2009. Rendező: Anne Fontaine. Forgalmazza: Fórum Hungary.)