Megvertük az olimpiai bajnokot, ez óriási eredmény, és a románok számára még értékesebbé teszi, hogy a magyarokat győzték le, de én tudom, hogy ehhez nemcsak nekünk kellett így játszani, hanem nekik is. A realitás helyett elsősorban a szerencse alakította a mérkőzést, ha mi ötvenből egyszer nyerünk, azt én jó aránynak tartom – kezdte a tőle megszokott tárgyszerűséggel Kovács István.
– Annál többet profitálhat e győzelemből, hiszen ennél hitelesebb visszaigazolás elképzelhetetlen, nagyon megerősítheti még a legnehezebben megszelídíthető román játékosnak is a magyar kapitányba és a számára abnormális mennyiségű munkába vetett hitét.
– Ez igaz. Úgy indult az itteni pályafutásom, hogy belevágtunk a Világligába, és az első mérkőzésen mindjárt kikaptunk 10-2-re. Akkor elkezdtem rendet csinálni. A hangadókat kitettem a keretből, köztük olyan bálványokat is, akikhez addig hozzá se mertek nyúlni. Ez mindenki számára hatásos figyelmeztetés volt. Emlékszem, megérkeztünk Olaszországba, és a reptérről egyenesen az uszodába buszoztunk edzésre, mire zúgolódást hallottam hátulról, és amikor megkérdeztem, mi a baj, a játékosok azt felelték, ők ilyenkor a szállodába szoktak menni. Én meg azt mondtam, mostantól ez megváltozik. Előfordult, hogy 23.30-ra hirdettem meg a takarodót, de fél tizenkettőkor ott ültem a szálloda halljában, és aki késve ért vissza, annak komoly pénzbüntetést szabtam ki, pedig túl sokat ezek a játékosok nem keresnek. Aztán egyszer csak megvertük az amerikaiakat, az olaszokat, most pedig a magyarokat is. Ez az én munkámat is könnyebbé teszi, és megpróbálok minél többet átcsempészni a mi pólósmentalitásunkból az ő agyukba. Mert én természetesen magyar vagyok, az is maradok, de arra az egy órára, amikor szombaton egymás ellen játszottunk, világos, hogy mindent megtettem a románok sikeréért.
– Érződik, hogy nem teljes az asszimilációja, azon is jót derültem, amikor azt mondta, megy a románokért a reptérre. Milyen drasztikus váltást jelentett a világ vízilabdázásának központjából a majdnem perifériára szerződni?
– Nagyot. Kívülről láttam a román pólósokat, ismertem a válogatott keretüket, de nem hittem volna, hogy ilyen rossz fizikai állapotban vannak, hogy ennyire nincs utánpótlás, hogy a klubokban nem folyik érdemi munka. A létesítményhelyzetről annyit, hogy télen a fővárosban egy 33x15 méteres medencében kell rendezni a mérkőzéseket, mert Bukarestben nincs egyetlen normális méretű fedett uszoda sem. Mindennek ellenére érthetetlen a fizikai lemaradás, mert edzést mindenki tudna tartani. Én aztán dolgozom a válogatottal, amennyit csak lehet, de ez még mindig nem elég.
– Mire nem elég? Úgy is kérdezhetném, mire elég? Mondjuk a július második felében rendezendő római világbajnokságon.
– Ezt nem tudom, csak azt, hogy mit szeretnék. Az első nyolc közé kerülni.
– Ebben a szűkös élmezőnyben ez ilyen hátországgal sem lehetetlen, a román válogatott például az 1993-as és a 2006-os Európa-bajnokságon is elődöntőt játszott. Ha a pillanatnyi állapotot és ezt nézzük, tervszerű munkával, célravezető taktikával és fegyelemmel már önmagában ugrásszerű javulás érhető el, nem?
– De, én is ebben bízom, ezért vállaltam el a feladatot.
– Rövidebb távon azonban még csütörtökön, Cegléden, a bizonyára felajzott, visszavágásra készülő magyar válogatottal kellene valahogyan elboldogulni. Milyen eredménnyel egyezne ki előre?
– Háromgólos vereséggel, de úgy, hogy normálisan játsszunk, ne engedjük az ellenfelet lefordulni, könnyű gólokat lőni.
– És a római vb-n hány helyezésnyi különbséget tippel a két csapat között?
– Hetet szeretnék. Persze úgy, hogy mi is bejussunk a legjobb nyolcba.
Gránit Bank
Online váltunk devizát a nyaraláshoz
