Futballtörténetek

k ö n y v e s h á z

A futballhoz minden férfi ért. És egyre több nő is. Ezért igen merész vállalkozás a Borsi-Kálmán Béláé, akinek futballkönyvét – Az Aranycsapat és a kapitánya – a könyvhéten vásároltam meg. Némileg lemaradtam a karácsonyi premier eseménye mögött, de nem csak én – a könyvet még most is újdonságként kapkodták el a Kortárs Kiadó pavilonjában.
Mindenki, aki végiglapozza e tekintélyes külsejű könyv fotóit, és elmerül egy-két órára Borsi-Kálmán Béla meséjében, véleményt fog alkotni, mégpedig szakértőit. S ha tudja (ha nem), megnyüstöli a szerzőt, ahogy az illik egy pohár bor mellett vagy a futballöltözőben Magyarországon. Mert nemcsak hogy értünk a focihoz, de okosabbak is vagyunk a másiknál.
A szerző ezzel nyilván tisztában volt, és méltón eddigi munkáinak igényességéhez, magasra tette magának a lécet. Borsi-Kálmán Béla a mentalitás és a politika áthatásainak avatott elemzője, aki mindig erdőnyi hivatkozás és személyes értesülés között kanyarog biztosan. Hogy a szöveget fontosnak tartja ő is és a kiadó is, kiderül a könyv látványtervéből: a képek, bár igen érdekesek, nem uralkodnak az oldalakon. (A két elem egyenrangúan illeszkedik egymáshoz.)
Persze ez most közönségkönyv, izgalmas és gazdag. A krónikás és az elemző találóbb témát aligha választhatott volna látleletül az ötvenes–hatvanas évek magyar társadalmáról. Mert kétségtelenül ez a könyv egyik remek vonulata, korrajz a mentalitásról. Magyarország akkor a futballban és általában a sportban élt, és még az 1956-os forradalom legendáriumában is fontos fejezet volt a fociválogatott és a vízipóló-válogatott külön-külön drámája. S aki be tud pillantani a futball-legendárium történetei és villanásai mögé, az közelebb visz bennünket a kor lelkületéhez, és egy nagy játék művészetének és lélektanának megértéséhez. Szerzőnknek ez a képesség is megadatott, az elemzőkészségen túl pedig írói kvalitások. És a belső átélés lehetősége is: Borsi-Kálmán harmatsúlyú, bölcsészlelkű focistaként forgott pár évig a magyar labdarúgó-elsőosztály világában. Nevezetesen nem másutt, mint a Fradi-birodalomban a hatvanas évek végén, az Albert-korszakban.
Nekem van sors adta előnyöm is Borsi-Kálmán Bélával szemben a futballtémában – azonban ő kétségkívül diadallá változtatja hátrányát a könyv végére a mi képzeletbeli meccsünkben. Az előnyöm annyi, hogy jó hat évvel vagyok idősebb nála, és az Aranycsapat egész magyar korszakát Budapest futballpályáin szurkoltam végig. Egy fejezetet, amelyet ő javarészt másoktól ismert meg, én megtapasztaltam a sejtjeimben. Ő a könyv tanúsága szerint Szatmárból költözött Budapestre 1962-ben, és a nagy spanyolos triót – Puskást, Kocsist és Czibort – személyesen sosem látta játszani.



Jó néhány feledhetetlen pillanatot éltem át Budapest stadionjaiban. Most is látom, amikor Kocsis Sándor egy ködös-nyirkos vasárnap délelőttön a tizenhatoson kicsit belül, háttal a kapunak állva hirtelen hanyatt dobja magát, és ollózva a léc alá tüzeli a labdát a megdöbbent védősereg között. Ezzel a góllal nyert a Honvéd 3:2-re a Vörös Lobogó, vagyis Hidegkutiék szintén válogatottnak illő csapata ellen 1956 tavaszán. Ott voltam az angol–magyar 7:1-es visszavágóján 1954 májusában a napban fürdő Népstadionban, népünnepélyi hangulatban, amelynek fényét és melegét átjárta a Nagy Imre-korszak bizakodása is. Ott álltam apámmal az Üllői úti öreg fatribün aljában, nem messze a B középtől az ötvenes évek legelején, amikor Puskás a nadrágját letolva az ülepét mutogatta az ellene tüntető ferencvárosi közönségnek.
Ezek az élmények is tették, hogy én Kocsis-rajongó voltam, és Puskást nem szerettem. Szerettem, csodáltam a Kocsis-zsenialitást (és később a Varga Zoltánét), amely két-három váratlan passzal, góllal el tudta dönteni, s oly sokszor eldöntötte a meccsek sorsát. Nemcsak a nevezetes, pokolian erős és helyezett fejesekkel, de leheletfinom átemelésekkel, sarkalásokkal, elhúzós cselekkel is. Talán a későbbi lírai költő is megmutatkozott ebben a rajongásomban – mert a verset úgy röppenti fel egyetlen bevillanó sor, mint egy felfoghatatlan Kocsis-nyesés. Ha bejön a nyesés, ha bevillan az a sor. Puskás inkább a regényírók kedvence, esetleg az esszéistáké. Nem mintha nem lettek volna bámulatosak a szemre nem mutatós mozgású, rövid lábain ördöngös sebesen „csoszogó” Puskás trükkjei – de Puskás nekem a figyelem és a rendszeresség zsenije volt, nem a látványos csúcsoké. A krakélerség tette őt csillogóvá. Legendás hosszú passzait megszoktam, mintha természetes jelenségek volnának – holott nem voltak azok.
És egy fontos mozzanat, amelyet átéltünk annyian pesti meccsre járók 1948 és 1956 között: a hétköznapi Puskás akkor a mi szemünkben az „őrnagy” volt, az eredeti honvédos, a békeharcos. (Ki emlékszik erre a ragyogó sztálini szóalkotásra?) Az ő és Bozsik zászlaja alá verbuválták össze a csoda-Honvédot, Budai, Czibor, Kocsis és más kiválóságok nagypolitikai átirányításával. „A Fradit szétverték, a Honvédot öszszelopták”: így tartotta ezt, és meglehetősen pontosan, az utca és a lelátók legendáriuma. S a fradis hármas mindvégig ottmaradt a régi Fradi-drukkerek szívében. Kocsis Sándor és Czibor Zoltán századosok katonai kényszerszolgálatra berendelt igazak voltak a szemükben, akik lázongásaikkal és csínyjeikkel borsot törtek a hatalom orra alá, belülről bomlasztottak. Puskásnál jobban tiszteltük és szerettük az Üllői úton ÉDOSZ, majd Kinizsi néven focizó Fradi-maradékot. Az „öregeket”, Kispétert, Rudast, Mészárost. A csikókat, Dalnokit, Oroszt, Mátrait, Fenyvesit, Ombódit, Dékányt.
Ezt a nézetét a dolgoknak persze már akkor átszínezte egy másik, mutatva, hogyan élnek bennünk a tudatban egymás mellett a látszólag ellentétes erők. Ezen a másik síkon, amely egyre gazdagodott az évekkel, a misztériumdráma főszereplői mind ugyanazon az oldalon játszottak: a valaha volt legjobb nemzeti tizenegyben, az Aranycsapatban. A pökhendi vagány Puskás, a rugalmas, de belül hajthatatlan Kocsis, az agyafúrt, karakán Czibor egyaránt. Ha magukra húzták a meggypiros mezt, ők mind Magyarországért, a meghurcolt és elnémított magyarok becsületéért rúgták-fejelték a gólokat. Magyarországért ontotta a gólokat a higgadt Hidegkuti, érte vetődött el a fekete párduc Grosics, érte játszotta be a pályát az elegáns és okos Bozsik. Érte futott csínbe és bukfencezett össze büntetőket Sándor Csikar. Érte, értünk éltek-haltak a pályán ezek a félistenek a nemzeti tizenegyben.
Amit mi így éltünk át a tribünökön és a rádiók mellett, azt ők ugyanígy élték át a pályán. Éreztük, sejtettük ezt, de csak később, 1990 után bizonyosodott be kétségen kívül, amikor az egykori csapattagok már szabadon beszélhettek. Mert mindez egy nagy cinkosság része volt: Buzánszky vagy Grosics aligha beszélhetett volna minderről nyíltan akkor. Még az öltözőkben sem, hiszen pártkorifeus és belügyi tiszt sportvezetők vették körül őket.
2003 novemberében, „az évszázad mérkőzése”, a londoni 6:3 ötvenedik évfordulójának estéjén kerekasztal-beszélgetés folyt a Duna Televízióban. Buzánszky Jenő, Grosics Gyula és a legendás rádióriporter, Szepesi György ült az asztal körül, meg egy elfogódott fiatalember, a műsorvezető. Hadd álljon itt néhány mondatuk. Buzánszky: „mi életben tartottuk a magyarságtudatot, nemcsak a határokon belül. (…) Amikor kiléptem a pályára, azt mondtam magamnak: No, magyarok Istene – mert én legalábbis ezt mondtam –, most segíts meg minket!”
A műsorvezető láthatólag zavarba jön ettől a felütéstől, és egy közhellyel más irányba igyekszik terelni a beszélgetést: „Micsoda klasszisok játszottak ebben a csapatban!” Grosics nem ellenkezik, látszólag engedi, hogy a labda másfelé guruljon. De olyan ő, mint a macska: mintha oda sem figyelne, majd hirtelen elvetődik, s övé lesz az egér. „Ez a csapat több volt, mint egy futballcsapat. Nem csak a családias összetartozás miatt. Mi tudtuk, hogy amit csinálunk, az nem csak futball. Hogy mit jelentett akkor a mi négyéves veretlenségünk. (…) Amikor mi felhúztuk a válogatottmezt, és kifutottunk a pályára, tudtuk, hogy az egész Magyarországért játszunk, és örömet kell adnunk az embereknek.”
A műsorvezető Szepesi felé tereli a labdát, akiről köztudott, hogy rajongója volt a focinak és az Aranycsapatnak, de mindig vonalas. Most azonban Szepesi is Grosicséknak kontráz: „Micsoda érzés volt az egész nemzetért játszani, (…) ma is így kellene kifusson a pályára minden válogatott játékos!”
Szerencsémnek tekintem, hogy 1987–1989 nagy forrongásában Grosics Gyulát is megismerhettem személyesen, a közszereplőt, akinek gesztusaiban ez az elkötelezettség és a klasszikusan elegáns stílus mindig egyszerre szólalt meg.



A könyv középpontjában Puskás áll, és a csapatkapitány e kétféle nézetéhez, a szűken traktált honvédoshoz meg a bőven tárgyalt nemzetihez Borsi-Kálmán Béla egy harmadikat tesz hozzá, a személyiség-lélektanét. Ez az ő egyik többlete, gondolom, a kiváló sporttörténészi könyvekhez képest, a másik pedig az említett mentalitástörténeti szál.
Puskás személyiségét fokozatosan építi fel Borsi-Kálmán, miközben nagy és élvezetes cikcakkokkal halad az időben, érzékletes anekdotákon át. A személyiségkép a spanyol évek tárgyalásánál áll össze egésszé: az 1956–57-es megpróbáltatásokban és a nyugati profivilág kemény vizsgáiban fegyelmezett sztárrá érett Puskás lesz a kulcs a korábbi szemtelen vagányhoz, a nyegle és trágár csapatkapitányhoz, akinek itthon ismertük. Itt Borsi-Kálmán az, aki új dolgokra nyitja rá a szemünket. Nemcsak azért lehet kiváló kalauz, mert végigolvasta a kései évekről szóló Puskás-irodalmat, mert beszélgetett a spanyol évek tanúival, hanem mert diplomataévei és tanulmányútjai alatt belülről ismerte meg az egész nyugat-európai mentalitást, egészen az amatőr focisták öltözőjének világáig.
Borsi-Kálmán azt sugallja – bár ezt szó szerint nem mondja ki –, hogy Puskás vezetőtípus volt, a hatalom művészetének, a hierarchiákban való mozgásnak legalább olyan művésze, mint a futball-labdának. Hallatlan ösztönös intelligenciája rugalmassággal, a változás, újrakezdés képességével párosult. És humorérzékkel. Pontosan felmérte a közeget, amelyben mozgott – és felismerte, hogy az ötvenes évek Rákosi-féle Magyarországán a szemtelenül követelőző prolifiú figurája az, amellyel célt lehet érni a csapat érdekében egy olyan rinocérosznál, amilyen a mozgalmi hátterű moszkovita, Farkas Mihály honvédelmi miniszter volt. Borsi-Kálmán láttatja, hogy bármennyire testreszabott volt is ez a szerep a kispesti vagány számára, csak úgy tudta végigcsinálni, hogy intelligenciája és erkölcsi érzéke látványos bosszút állt a futball politikai vezetőin csínyjeivel, amelyek közül a legnevezetesebbek a Rákosi Mátyás rovására gyártott – és rezzenéstelen arccal kimagyarázott – kiszólások voltak.
Puskás mindig pontosan felfogja a vezéregyéniségek mozgatórugóit, érti stílusukat, és ahol nem ő a főnök, ott kiválóan alkalmazkodik anélkül, hogy büszkeségét feladná. Ezért lesz kiváló a viszonya Sebes Gusztávval éppúgy, mint a Real elnökével, Santiago Bernabeuval, személyes menedzserével és baráti pártfogójával, Östreicher Emillel vagy a Real Madrid csapatkapitányával, a szintén zseniális Alfredo Di Stefanóval, akit teljesen meghódít.
Puskásból Spanyolországban „hidalgó” lesz, Don Pancho – ezt követeli meg a Real Madrid mentalitása, de Di Stefano és a többiek imázsa is. Ez az átalakulás egybeesik Puskás emberi érésével is – ekkor, harmincegy évesen lép be az igazi férfikorba, és felesége is bámulattal figyeli, micsoda változáson mennek át viselkedésének külső jegyei. Puskás második fénykorának, amely kései harmincas éveiig tart, éppen ez az átalakulás volt a mély alapja a személyiségben. Ahogy mondani szokták, újra kitalálta önmagát – de összhangban alkatának mélyszerkezetével. Borsi-Kálmán megmutatja azt is, hogy ez a spanyol úriemberimázs hogyan rímelt a letűnő magyar „úriemberség”, a tartás és stílus pozitív vonásaival, vagyis hogy Puskás átalakulása ilyenformán nemzeti hagyományból is táplálkozott.
Éppen Puskásnak ez az érzékenysége a stílusra és az emberi kvalitásra az, ami Borsi-Kálmán néhány elemzését kétségbe vonja. Megírja például az alig ismert történetet, amikor 1956 júniusában Puskás – Kocsis és mások társaságában – Estorilban meglátogatja Horthy Miklóst, valamilyen ürüggyel elszakadva a válogatott meccs után a tengerhez kiruccanó csapattól. A bejelentetlen, sokórás beszélgetés jó hangulatban folyik le, s a látogatás tanulságait Borsi-Kálmán így foglalja össze: „Puskásnak mindegy volt: Farkas, Rákosi, Horthy – majd Franco és Otto von Habsburg.” És ennek az volna az oka, írja Borsi-Kálmán egy korábbi mondatban, hogy Puskás tudta, ő vagy „Gento és Czibor százmilliószor jobb játékos volt Francónál és Farkasnál”.
Nos, nyilvánvaló, hogy Puskás nem futballistaként tartotta számon a hatalom és hírnév ilyen alakjait, hanem, éppen intelligenciája folytán, a hatalom és a vezetés ilyen-olyan mestereiként, akik szenvedélyesen érdekelték. És az sem lehet kétséges, hogy Horthyt és Farkas Mihályt ő sosem említette volna együtt. Mert Farkas Mihállyal ő veszélyes függelmi viszonyban volt – a karrierje, a pénze és az élete is függött a rákosista altábornagytól. Horthynak azonban semmi hatalma nem volt a magyar futballzsenik látogatásakor, és egy ilyen kíváncsian tisztelgő látogatás nagy bajt hozhatott itthon egy magyar állampolgárra.
Puskás tehát szemlátomást pontosan teszi helyére Horthy vagy Farkas Mihály alakját és minőségét – míg Borsi-Kálmán némi zavarral kezeli könyvében az egész Horthy-esetet, mintha az egykori magyar államfő szimpatikus felidézéséért még ma is bocsánatot kellene kérnie a történésznek. Pedig érdemes lett volna két mondat erejéig elidőznie azon, hogy a „szálfatermetű”, az úszásból hazatérő, a látogatóknak örvendező Horthy alig több mint fél évvel később ágynak esik, és pár hét alatt meghal, holott tünete nincs. Az ok nyilvánvaló: odalett a magyar forradalom, odalett a remény. (Nincs tudomásunk arról, hogy Farkas Mihály így szenvedte volna meg a nemzeti tragédiát.) Mintha Puskás konstellációjának része lett volna, hogy ilyen történetek közelségébe került, hogy megsejtette az ilyen személyes történelmi erőterek titkait. Csak ebben az értelemben lehetett neki egyformán érdekes egy Rákosi Mátyás és egy Habsburg Ottó.
Kárpótol azonban ezekért a fals labdákért Borsi-Kálmán számtalan telitalálata a gazdag könyvben. Például bravúros elemzése arról a fotóról, amelyen a realos hős Puskás Ferenc Franco tábornokkal, a spanyol diktátor-államfővel paroláz egy fogadáson. Puskás a fejét lehajtja, feszült és fegyelmezett arckifejezéssel – de nyaka és gerince egyenes marad. Megadni a császárnak, ami a császáré – valóban ezt sugallja a kép.
Borsi-Kálmán azt is bemutatja, hogy Puskásban a felszín alatt ott élt tovább a régi perszóna – a magyar nyelv és a magyar futballközeg elő-előhívta belőle később is az érdes kényúrt. Például 1965-ben Bilbaóban, amikor a Fradi-öltözőbe látogatva így mutatkozik be a fényes tehetségű Albert Flóriánnak: „Azt hittem, jobb játékos vagy.”



Puskás nagyságához hozzátartozott az a szerencse is, hogy vonzotta az életrajzírókat. És a dolgok rendje szerint így lett egyre mitikusabbá alakja. Most Borsi-Kálmán Bélában talált hűséges, de éles szemű rajongóra.
Pedig ő nem a legnagyobb volt, csak az első a legnagyobbak közt. Hasonló könyveket lehetne írni Czibor, Kocsis, Grosics vagy Bozsik életpályájáról, személyiségéről is. Persze akkor egészen más hangsúlyokkal – akkor a büszke komédiás vagy az introvertált művész, a tartás és a mérték embere vagy a szolgáló zseni volna a lélektani téma. Éppen az a csodálatos, hogy ezek a művészek, az Aranycsapat tagjai az alkotó egyéniség minden típusát megszemélyesítették. Ezért tudták kiegészíteni egymást és a rivalizálások ellenére is tisztelni egymás tehetségét.
Elgondolkodtató, hogy az elkötelezettségnek, az ambíciónak és tudásnak az a kombinációja, amely ezeket a legendás embereket oly naggyá tette – micsoda ellentmondás! – a Rákosi-korszakban, miért lett lassan anakronisztikussá a hatvanas években. Miért lett mércévé Puskás egy régen elejtett klasszikus mondása – „kis pénz, kis foci”? Miért van az, hogy ez az inercia húsz évvel a rendszerváltozás után is meghatározza a magyar klubfocit – és annyi minden mást körülöttünk? Miért oly elnyúló a kádári alibizés végső rohadása?
Borsi-Kálmán Béla könyvében ezekre a kérdésekre is találunk igényes választ. Ha nem is a végsőt, de elegendő késztetést a továbbgondolásra.