Aki csak kicsit is érdeklődik az Európa és Oroszország közötti kapcsolatok alakulása iránt, az az elmúlt egy-két évben különös jelenségeket tapasztal. Európai egység ide, szolidaritás oda, Németország külön alkut kötött Oroszországgal a Kelet-Európát drága pénzen elkerülő Északi Áramlat gázvezeték építéséről. Az európai Nabucco vállalkozás helyett az orosz Déli Áramlatot támogató olasz–osztrák manőverek délről fogják harapófogóba az energiaszempontból kiszolgáltatott és kényszerhelyzetbe vitt új tagállamokat. Elgondolkodtató a tavaly nyári Grúzia elleni orosz agresszióra adott vérszegény európai válasz. Elgondolkodtató az is, hogy a függetlenségében alapvetően veszélyeztetett ország, valamint az ugyancsak az orosz befolyás ellen küzdő Ukrajna NATO- és európai uniós tagsága Németország és Franciaország ellenkezése miatt napirendre sem került.
Úgy tűnik, mintha Európa nyugati része az épp húsz éve felszabadult keleti részt nem venné komolyan, illetve mintha valamilyen cserealapnak tekintené az Oroszországgal folyó sok évtizedes alkudozásban. Hogyan jutottunk el idáig? Alapvetően erre a kérdésre találhatjuk meg a választ Vlagyimir Bukovszkij A moszkvai per című könyvében. A szerző a kilencvenes évek elején írta művét, amelyben elsősorban a Szovjetunió és a Nyugat kapcsolatáról szól a hatvanas, hetvenes és nyolcvanas években. Bukovszkij jó tíz éve írott elemzésének hitelességét és pontosságát jelzi, hogy könyve nemcsak a múltat tárja fel, hanem a mai, bonyolultnak tűnő viszonyok között is eligazít. Ezért különös, szinte prófétai mű A moszkvai per.
A szerzőt a világ 1976-ban ismerte meg, amikor a Szovjetunió a Chilei Kommunista Párt hazájában bebörtönzött főtitkárával, Luis Corvalánnal kicserélte az akkor már több mint egy évtizede raboskodó szovjet polgárjogi harcost. A csere ténye a szocialista országokban, így Magyarországon is titok volt, az akkori média és a pártvezetés hivatalosan csak Corvalán kiszabadulásáról beszélt, és az eseményt a „haladó erők” nagy győzelmének állította be.
Abban az időben mi, magyarok Bukovszkijról csak a Szabad Európa Rádióból hallhattunk. A kommunizmus bukása óta azonban többször megfordult nálunk, rendszeresen tart előadásokat többek között a Terror Háza Múzeum rendezvényein.
A monumentális, 700 oldalas mű tekintélyes részét az SZKP KB és más szovjet vezető szervek féltve őrzött dokumentumai teszik ki. Ezek a rendkívüli anyagok – jórészt a KB-ülések jegyzőkönyvei – már önmagukban is izgalmas olvasmánnyá teszik a könyvet. A szerző ezekhez tulajdonképpen „véletlenül” jutott hozzá. 1992 nyarán kezdődött és majdnem egy évig tartott a könyv címéül szolgáló „moszkvai per”, amely azzal foglalkozott, hogy törvényes volt-e az SZKP betiltása az 1991-es puccskísérlet után. Az esemény a kommunizmus nürnbergi perének indult, de bohózat lett belőle. A tárgyalások eredményeképpen az SZKP eltűnt a történelem süllyesztőjében, de semmilyen leleplezésre nem került sor, mivel az alperesek, a felperesek és a bírák is mind a kommunista elit tagjai voltak. Az Angliából hazahívott Bukovszkij tanúként és szakértőként vett részt a perben, és szereplése fejében betekintést kért a párt titkos aktáiba. A Szovjetunió felbomlása idején, a hatalmi vákuum hónapjai alatt, némi kormányzati hátszéllel valóban sok dokumentumot nézhetett át, amelyek közül a legfontosabbakat – másolási engedélye nem lévén – kézi szkennerrel örökített meg, az orosz levéltárosok ámulatára.
A sok dokumentum és lábjegyzet ellenére a könyv nem klasszikus értelemben vett tudományos monográfia, inkább történelmi esszé, amelyben hosszan és részletesen bontakozik ki a szerző gondolatmenete, sajátos látásmódja. A mű stílusát tekintve közelebb áll Szolzsenyicin A Gulag szigetcsoport című művéhez és Francois Furet Egy illúzió múltja című alkotásához, mint az ugyancsak leleplező A kommunizmus fekete könyvéhez.
Röviden fogalmazva: Bukovszkij műve szenvedélyes vádirat az emberi szabadságeszmét eláruló és a szovjet vezetéssel összejátszó Nyugat ellen. Bár a szerző hosszasan foglalkozik a Szovjetunió afganisztáni kalandjával és az 1980–1981-es lengyel eseményekkel, a mű középpontjában az „enyhülés” politikájának kritikája áll. Ezt a politikát Bukovszkij szerint a kormányzó német szociáldemokraták találták ki a hatvanas évek végén, és hamarosan zászlajára tűzte Nyugat-Európa szinte minden szocialista, baloldali pártja.
A közzétett dokumentumokból világosan kiderül, hogy a felajánlkozó, a Szovjetunióval kapcsolatot kereső szocialista politikusok gyorsan az SZKP eszközévé váltak. Nem egy szocialista vezető, így például Kalevi Sorsa finn miniszterelnök, közvetve vagy közvetlenül a KGB-vel is kapcsolatba került. Bukovszkij dokumentumokkal bizonyított leleplezései Nyugaton és Keleten egyaránt kevés sajtónyilvánosságot kaptak, és ha megjelent is valamilyen, egyes nyugati vezetők számára „kínos” dokumentum – hosszú csend volt rá a válasz.
A szerző könyvében többször is rezignáltan megjegyzi, hogy az „Ostpolitik” és a „Detante” egykori nyugati szószólói ma hősként ünneplik magukat, mondván, politikájukkal ők „lazították fel” a szovjet rendszereket, így döntően hozzájárultak a Szovjetunió bukásához. Valójában nem volt fontos számukra Kelet-Európa sorsa, és az emberi jogok helyzetét sem viselték szívükön. A nyugati politikusok előnyösnek tűnő gazdasági kapcsolatokért és a fegyverzetcsökkentési tárgyalások látszateredményeiért könnyen feladták azokat a nemes értékeket, amelyek megvédése érdekében elődeik vállalták a harcot a nemzetiszocialista Németországgal szemben.
A nyugati politikusok talán még a szovjet vezetőknél is jobban hittek a kommunista rendszer tartósságában és a Szovjetunió erejében. Nem is küzdeni akartak ellene, hanem megbékéltetésére törekedtek. Az „enyhülés” politikusait nem érdekelték a Nyugat-Európa és a Szovjetunió között elhelyezkedő szocialista országok. Ezt bizonyítja az SZKP KB egyik, Bukovszkij által közölt dokumentuma is, amelyből kiderül, hogy csupán hónapokkal a prágai tavasz eltiprása után már informális kapcsolatfelvételre került sor a német szociáldemokraták és a szovjet vezetés között. 1981-ben a lengyel Szolidaritás szakszervezet betiltása és a nyílt katonai diktatúra bevezetése sem változtatott alapvetően a zömmel szocialisták által vezetett nyugat-európai országok és a Szovjetunió közötti kapcsolaton. A nyugati vezetők is elfogadták azt az – akkoriban mindenhol hangoztatott – állítást, hogy Jaruzelski tábornok lépése a szovjet beavatkozástól mentette meg Lengyelországot. Bukovszkij több dokumentummal is bizonyítja, hogy a szovjet vezetés nem vállalta az invázió kockázatát, csapatok küldése tehát nem volt tervbe véve.
Bukovszkij részletesen és dokumentumokkal alátámasztva, meggyőzően fejti ki, hogy a kemény antikommunista politika hatvanas évek végi feladása Nyugaton előnyös helyzetbe hozta a Szovjetuniót. Miközben Nyugaton a békéről, az emberi jogokról és a kommunizmus és a kapitalizmus lehetséges összenövéséről beszéltek, addig a Szovjetunió gyors tempóban fegyverkezett, és hatalmát kiterjesztette a harmadik világ jelentős részére. A Szovjetunió a világ minden pontján támogatta az Amerika-ellenes „felszabadítási” mozgalmakat, a kommunista birodalmon belül azonban – az 1975-ben a helsinki konferencián vállalt kötelezettségek ellenére – elnyomták, bebörtönözték és elmegyógyintézetbe zárták a polgárjogi mozgalom aktivistáit. Bukovszkij szerint az „enyhülés” legalább tíz évvel növelte meg a Szovjetunió fennállását.
Mindennek az 1979-es afganisztáni szovjet bevonulás vetett véget. A kalandorpolitika következtében a Szovjetunió tekintélye hirtelen és jelentősen csökkent. A lehűlő nemzetközi légkört ügyesen fordította a Nyugat javára a Reagan-adminisztráció: olyan fegyverkezési versenyre kényszerítette a „gonosz birodalmát”, amelybe az beleroppant. A Szovjetunió gazdasági és politikai válságát Bukovszkij szerint már Andropov főtitkár is jól látta, de a rendszer szanálásának feladata Gorbacsovra maradt. Az új főtitkár peresztrojkáról és glasznosztyról beszélt, de Gorbacsov nem volt újító. Nyugaton elhitette magáról, hogy az SZKP keményvonalas politikusaival szemben álló bátor reformátor, de hazájában ugyanúgy üldözte a másként gondolkozókat, mint elődei, és a nyíltság politikájának meghirdetése ellenére nemcsak saját népét, hanem a szomszédos országokat sem tájékoztatta a csernobili atomkatasztrófáról.
Mi volt a Szovjetunió szerepe az 1989-es kelet-európai forradalmakban? – teszi fel a kérdést könyve utolsó fejezetében Bukovszkij. A hatalomváltást mindenhol Moszkva kezdeményezte, annak érdekében, hogy liberális, de Moszkvától függő kommunista rendszerek jöjjenek létre. A berlini fal megnyitása és a német egyesítés is szerepelt a szovjet tervekben. Csakhogy a Moszkvában megírt forgatókönyvet a valóság átírta. A szabad választások következtében a régi elit kiesett a hatalomból vagy osztozkodni kényszerül, és a német „egyesítés” a gyakorlatban az NDK felszámolását jelentette.
Gorbacsov olyan közös Európa-házról ábrándozott, ahol a szocialista, szociáldemokrata kormányok alapvetően Moszkva irányelvei alapján szabják meg a kontinensen élő népek sorsát. Ez a terv akkor nem valósult meg, de – mint Bukovszkij könyvéből egyértelműen kiderül – az orosz befolyás kiterjesztésére vonatkozó cél ma is érvényes.
Nagy intellektuális bátorság kell e következtetés kimondására, de a Gulagot megjárt szerző nem fél sem az orosz részről indított lejáratási kampányoktól, sem a Nyugaton megtapasztalt szellemi karanténtől. Úgy tűnik, a zömmel liberális baloldali nyugati értelmiség nem mer szembenézni Bukovszkij vádjaival, ezért könyvét köreikben hallgatás övezi. Nem véletlen, hogy eddig csupán franciául jelent meg A moszkvai per rövidített változata. A XX. Század Intézet erőfeszítéseinek köszönhetően a magyar olvasók kivételes helyzetben érezhetik magukat, mert a nyugati olvasók túlnyomó többségénél előbb vehetik kézbe a művet, ráadásul a teljeset, mert a kitűnő fordítás az 1996-os orosz kiadás alapján készült.
(Vlagyimir Bukovszkij: A moszkvai per. XX. Század Intézet, Budapest, 2009. Ára: 4700 forint)
gyermekklinika
Ablakon menekült a sorozóbizottság elől + videó
