Maci mesevilága

Illés Sándornak Maci volt a beceneve a Magyar Nemzetnél a tovatűnt időkben. Becézni azokat szoktuk, akiket szeretünk. Ez a név – túl a szereteten – valahogy bensőséges, megnyugtató, otthonos melegséget hordoz, és jóindulatot áraszt, a mesék hangulatát. A Maci mézet és málnát eszik, kedvesen, kicsit mókásan brummog, és barátja a gyermekeknek. Nem hebrencs, mozgásában nincs semmi sietség, alkatából hiányzik a szikárság, egész lénye puhán befogadó. Valójában nem komoly, legalábbis ritkán, bár esetében harsogó vidámságról sem beszélhetünk. Inkább csendes derűt áraszt, és lényében van valami gyermeki.
Illés Sándor gyönyörű kis leányunokájával sok-sok napfényes délutánt töltött a Városligetben, komoly – bölcs öreg medvékhez illő – hangon manókról és tündérekről mesélt neki. Manók népesítették be az árnyas ligeteket, ők csónakáztak a tavon, ők kandikáltak ki a bárányfelhők mögül, s bukfenceztek a szökőkút sugarában. A kislány is komolyan hallgatta; ezek voltak gyermekkorának legszebb percei.
Maci nekünk is mesélt, és játszott velünk. Legkomolyabb játéka a magyar nyelv volt, ezernyi variációt tudott rá. A Délvidékről származott, ahol mindig is a nyelv volt az emberi létezés alapeleme, a haza záloga. Ezért mesélő-regélő szájából mindig édesen és tisztán áradt a szó.
Szép, szigorú, hűséges házasságban élt, mondhatni tartós boldogságban, ezt a boldogságot törte meg egyetlen fia halála. Attól kezdve szomorúbbak és fájdalmasabbak lettek a mesék.
Most én régebbi időkről beszélek: a Magyar Nemzet egyik fénykoráról, a hatvanas–hetvenes évekről, amikor Illés Sándor ereje teljében volt, s Ruffy, Baróti, Mátrai Betegh mellett ő volt a lap egyik ékessége. Elárulok egy titkot: nem vette igazán komolyan az újságírói szakmát a Kádár-korszakban, amikor is a tények a zsurnalisztikában valóban nem játszottak lényeges szerepet. Bölcsesség s talán szarkazmus volt abban, ahogy az akkori valósághoz viszonyult, mivel nyilvánvalóan felismerte annak álságos voltát. Így aztán nem került bele a hülyén hozsannázók, lelkesedők és készséggel szolgálók táborába; most már világosan érzem és tudom, hogy fittyet hányt az egészre, miközben lelke mélyén mindig csak mesélt és álmodott. Ezért történhetett meg sok alkalommal, hogy ha gyors és látványos munkára volt szükség, a szerkesztők automatikusan hozzá fordultak. Kitűnően ismerte annak a kornak kód- és jelrendszerét. Fütyült rá, de birtokolta. Egyszer – mintegy bravúrként – tizenhét perc alatt megírt egy tökéletes vezércikket arról, miként szolgálja a nép érdekeit a Hazafias Népfront a „maga sajátos eszközeivel”. Bármiről villámgyorsan tudott írni. Ez nem jelenti azt, hogy felelőtlen, sokkal inkább azt, hogy profi volt az újságírásban, de intellektusát csakis a költészethez közel álló, a létezés titkát kutató, a nemzet sorsáért aggódó irodalom foglalkoztatta. Éppen a mese és a játék nem volt játék soha számára.
Valaha egyszer, abban a korban, amikor még a kő is lágy volt, s ötvenhatot ellenforradalomnak, a rabságot pedig felszabadulásnak nevezték, a Magyar Nemzet régi számaiban lapoztam, s egy 1956. november eleji számban találtam egy Illés Sándor-riportot. Mint hírlapíró kiment a barikádra, s ott feküdt az ellenállásra készülődő forradalmárok között, amikor megindultak feléjük a szovjet tankok. A riport utolsó mondata így hangzott: „Nyúlok a fegyverért…” „Te Maci – mondtam neki akkor –, ezt a pártközpont most nem helyeselné…” Elmosolyodott, és azt felelte: „Nyúltam utána, de arról szó sincs itt, hogy megfogtam volna…” Remek humora volt. De komoly dolgait: meséit, regényeit, tárcáit az érzelmek uralták, és sorait mintha mindig nosztalgia lengte volna be, legszebb írásait olvasva úgy érezzük, mintha a Délvidéken, gyermekkorában hagyta volna a lelkét.
Olyan hosszú ideig élt, hogy sorsának teljes ívét csak történelmi mércével lehet mérni. Államok, ideológiák, rendszerek változtak körülötte, ő pedig az maradt, aki volt, s igazi önmagát – furcsamód – az időskor teljesítette ki.
Rég nyugdíjban volt, s rég betöltötte már hetvenedik életévét, amikor Magyarország a lusta zsarnokságból átlábalt az izgékony demokráciába. Ez a pillanat új élettér feltárulását s új alkotókorszak kezdetét jelentette számára. Ekkor rögvest kiderült, hogy az a mozdulat, amellyel 1956-ban a „fegyverért nyúlt”, akár a valóság, akár a képzelet terméke volt, lényegét tekintve igaz. Pontosan tudta, hol a helye: a konzervatív, nemzeti oldalon. S ettől a pillanattól kezdve életigazsága is fényleni kezdett, hazaszeretete, érzelmei, vágyódásai, emlékei közkinccsé váltak; izgalmas, szép regényeket írt, s a Magyar Nemzetben az elmúlt évek során közölt tárcáival sok ezer olvasó szívéhez férkőzött közel. Ritka eset ez: rég túl volt már élete delén, amikor tehetsége és írói teljesítménye a zenitre ért.
De menjünk vissza még egy kicsit a múltba, a tovatűnt játékok közé. Egy legenda szerint a téeszesítés idején a főszerkesztő arra kérte, hogy írjon egy parasztemberről, egy gazdáról, aki a termelőszövetkezetben úgymond jobb sorsra lelt. Maci autóba ült, s nekivágott a nagy magyar alföldnek. Az útszélen egy (volt) középparasztnak látszó egyén baktatott kaszával a vállán. (A kombájn csak később jött divatba.) Maci szólt a sofőrnek, hogy álljon meg, aztán letekerte a Pobeda ablakát. „Téesztag kend?” – kérdezte. „Az bizony” – felelte az ember. Hősünk kiszállt a kocsiból, kezet nyújtott, és megkérdezte: „Hogy hívják magát?” „Kovács István” – felelte az. Maci gondosan felírta a nevet egy gyufaskatulya hátuljára. „Jó a téeszben?” – tette fel az újabb kérdést. Az ember egy pillanatra meghökkent, de tudta, mit illik mondani egy újságírónak. „Jó” – felelte hát. Maci elköszönt, visszaült a Pobedába, és félkolumnás riportban számolt be arról, hogy Kovács Pista volt középparasztnak mennyire jó a téeszben. Ezt az írást később korifeusok az „életszerűség” példájaként idézték, s Kovács sem emelt kifogást.
Egyébként mindenki tudta, miként van ez.
Ezt a példát jómagam vígan követtem, amikor egyszer a Nemzeti Színház művészei a Tartuffe-öt játszották a Csiliben munkásközönség előtt. Az előadást ugyan nem láttam, de pontosan tudtam, mit érez egy munkásember, ha kultúrsokk éri. Csak arra nem számítottam, hogy az ominózus előadás során a Csiliben rövidzárlat miatt kialszik a villany, s a színészek jó darabig sötétben játszanak tovább. Ezt a „szenzációt” szerencsére egy másnap délelőtti telefonbeszélgetés révén sikerült „helyszíni” riportomba illesztenem. Mesélni persze tudni kell.
Ha Macira gondolok, mindig a „gyermek” szó jut eszembe, a legjobb értelemben, ami ártatlanságot, életigenlést, egy kedves, mesés világ iránti vonzalmat jelent, s még valamit: abszolút uralkodik benne a szeretet. Itt kell kijelentenem: Maci soha, de soha nem hazudott, mindig csak mesélt. Senkinek sem kívánt, senkivel sem tett rosszat, ártatlan maradt egy olyan korban is, amikor sok-sok ember „elaljasult”.
Ő volt az utolsó a Magyar Nemzet „nagy öregjei” közül, ő maradt legtovább közöttünk, mindvégig tisztán, mindvégig hűségesen.
Búcsúznunk nem kell tőle. Meséi velünk maradnak.
Kristóf Attila