Mindent túlélt diktatórikus jelkép

Magyarországon a modern polgári igazságszolgáltatás intézményeinek születésekor, 1871-ben hozták létre az államügyészség szervezetét. Feladata – mindmáig – a büntető felelősségre vonás előkészítése és a büntetés végrehajtásának ellenőrzése. Hatásköre 1953-tól kibővült: az ügyészség alá került a büntetőjogon kívüli jogalkalmazás és a jogalkotás törvényességi felügyelete. A pesti Markó és Nagy Ignác utcák határolta épülettömbben egymás mellett kialakított törvényszéki, ügyészségi és börtönrészleg szolgált mintául a megyei és városi intézmények tervezéséhez és működtetéséhez, a főváros budai oldalán a Víziváros egy jókora telkét jelölték ki egy efféle létesítmény céljára. Még az első világháború előtt megindult a Fő utca 72–80. szám alatt a hatalmas törvényháza építkezése, átadására 1915-ben került sor.
Jellemző az objektum titokzatosságára, hogy még a magyarországi bírósági épületeket ismertető egyetlen friss könyv – Kállai István és Pusztai László munkája – sem tudja eldönteni, hogy a tervezője Aigner Sándor vagy Jablonszky Ferenc, csak annyi biztos, hogy mindkét építész mestere a „Markót” építő Hauszmann Alajos volt.
Nemigen lehet úgy elmenni a hírhedt építmény mellett, hogy ne gyakorolna ránk nyomasztó hatást, az 1950-es évektől itt működött katonai ügyészség és bíróság emléke pedig minden férfiembert megborzongtat, aki 1990 előtt töltötte le a szolgálati idejét. A Fő utcára tekintő komor, sötét tónusú téglahomlokzat pontosan azt sugalmazza, mint a Franz Kafka leírta törvény kapuja, ráadásul a tervező építész szintén úgy fogalmazta meg a maga nyelvén a hármas kapuzatot, hogy nem sok jó olvasható ki belőle. Kétoldalt egy-egy, vasráccsal szigorúan lezárt ajtó, a középső főbejárat pedig – kettős szárnya dacára – olyan szűkre van méretezve a gigászi tömbhöz mérten, mintha soha nem lehetne elhagyni az épületet rajta keresztül. Nem véletlen, hogy a viszkis rabló is inkább az emeleti ablakon át távozott, összecsomózott lepedőcsíkok segítségével, 1999 nyarán egy szép szombat délelőtt.
A brutális homlokzat monotóniáját csak a kapuzat két oldalán látható szoboralakok törik meg. Bal felől fiatal, szúrós tekintetű férfi őrködik a törvény fölött, markában középkori, egyenes pallossal, jobbról Justitia figurája vigyázza az igazságot. Nem a szokásos mérleget, hanem vesszőkkel közrefogott bárdot tart a kezében: a feminin Justitia itt az ókori Róma állami főhivatalnokát, a lictort formázza, a fegyvere nyelét bőrszíjjal körültekert vesszőnyaláb – fasces – meg a szövetséget, az erős összetartozást és összefogást jelképezi. Ugyanezt a lictorbárdot választotta mozgalma emblémájául az első világháború idején Benito Mussolini akkor még szocialista (!) elvtársaival. Harcias ideológiája és a nevében masírozó fekete inges alakulatok neve (Fasci di combattimento) nyomán terjedt el a XX. század legismertebb, legtöbbet használt politikai szitokszava: a fasiszta. Ezzel a veszedelmes jelzővel illették az 1945-ben hatalomra kerül kommunisták a korábbi tisztviselőket, papokat, katonákat, polgárokat, majd a saját korábbi elvtársaikat. A Fő utcai bíróság kőbe faragott fasiszta jelképe azonban túlélte az 1945-ös rendszerváltozás, az úgynevezett népbírósági jog korszakait – az épületben 1958-ban egy ilyen „bírói tanács” küldte akasztófára Nagy Imrét –, végigasszisztálta a szocialista világrendet védelmező néphadsereg ügyészeinek és ítélőmestereinek dicső korát. Jó masszív szerkezetet tervezett a Fő utcai törvényház számára az építésze, akárki is volt az illető.