Nagyvárosi sámán

M I N D E N Z E N E

Lou Reedet utoljára 2003 júliusában láttam a Margitsziget szabadtéri színpadán. Raven című, Poe verseit feldolgozó és újraértelmező lemezével turnézott, és meglepetésre Budapestet is beiktatta, így Bowie és Iggy Pop mellett meglett nekünk a hetvenes–nyolcvanas évek zenéjét átformáló trió harmadik tagja is. Nyilván volt feltevésem arról, hogy mi vár rám, és ez természetesen az első percben össze is omlott. Nem arra gondoltam, hogy a pályája csúcsán már túl levő művész majd lekeni a műsort, ilyen már nem fordul elő jobb körökben, meg egyébként is, egy Lou Reed-léptékű rock and roll hősnek nincs zenit a pályáján, az egész életmű önmagáért beszél. Csak arra számítottam, hogy egy idős, bölcs embert fogok látni karosszékben, akin tankkal ment át a rock and roll meg a heroin, és ettől egy kicsit elfáradt. Ehelyett A holló délceg sportember képében repült be a színpadra (Rock and roll állat, így az egyik legjobb lemezének címe), tajcsimestere, Ren Guang Yi kíséretében.
A kisugárzás szenzációs volt, a koncert katartikus és rendkívül intelligens. Akkor már vagy huszonöt éve nagyon bírtam Mr. Reedet, de azt álmomban sem gondoltam volna, hogy egyszer pozitív energiákat szívok le belőle. A Berlin és a Transformer költőjéből, a depresszió elektrosokkolt hercegéből, az örök elégedetlenből, a keserűség megszállottjából, a lét elviselhetetlenségének megtestesült manifesztumából. Aztán tessék. Egy borzalmas betegségből lábadozva, halál közeli élményekből éppen csak kikeveredve, szétcsúszott arccal és olyan testtel, amelynek még az ülés is fáj az ellenséges széken, ülök a szigeten, az az ember meg ott a színpadon vidáman tajcsizik, és azt üzeni, mint egy csodadoktor, hogy minden gödörből fel lehet állni, a legdurvább démonokkal is le lehet számolni. Nyilván rájött, hogy az élet szép.
De nagyon hosszú volt az út odáig. Ezt a fényes és sötét ösvényt mutatja be Victor Bockris Transformer című, Lou Reedről szóló vaskos életrajzi könyve. Ez a műfaj elég macerás, ha az ember korrekt és őszinte akar lenni, alázatot kíván, rengeteg időt, és az sem árt, ha a szerző kellő empátiával rendelkezik. És csak utána jön az, hogy az olvasó ne unja magát halálra már a sanyarú gyerekkort taglaló első néhány fejezet olvasása közben. Mert persze az életrajzi könyvek általában ott kezdődnek, az ovinál, az Ödipusz-komplexusnál, a szomszéd kislánynál és a rondán néző tornatanárnál. Bockris kísérlete sikerült, a könyv remek. Van benne tisztelet, de nem nyal be, felkutatott élőt és holtat, akik valaha két szót beszéltek a főhőssel, és arra összpontosít, ami tényleg zseniális, Lou Reedre, a szövegíróra. Mert Reed nem egy Caruso, de ezt nem is várta tőle senki, akárcsak Dylantől. A hangja persze kellemes, csak nem sokat vacakol vele. Ennek ellenére szinte minden műfajt kipróbált, vagy ha a műfaj még nem létezett, hát kitalálta. Mint például Andy Warhol kedvenc zenekarát, a Velvet Undergroundot, amely hatását tekintve csak a Beatleshez, a Stoneshoz és a Doorshoz mérhető.
Már ez is bőven elég lenne a belépéshez a hírességek arcképcsarnokába, de a java csak ezután következett. Miután túlélte a Velvettel járó súlyos pszichikai és fizikai pressziót, 1972-ben szólókarrierbe kezdett, ami eddig húsz albumot eredményezett, ha a koncertlemezeket, válogatásokat és összegzéseket nem számítjuk. Csapongott a trendek között, vagy irányította azokat, és mindent szigorúan a saját művészi elképzeléseihez igazított. Bizton állíthatjuk, hogy a hetvenes években a rock and roll gyakorlatilag minden jelentősebb lépése magán viselte Lou Reed kezének nyomát. És így volt ez a nyolcvanas években is, csak nem olyan feltűnően. Aztán a vége felé megint belehúzott rendesen, megírta a Songs for Drellát (akkor halt meg Warhol, őt hívták Drellának a klán tagjai), és szinte azonnal utána a New Yorkot, az életmű újabb oszlopát. Ekkor már húsz év telt el az első és korszakalkotó Velvet-lemez óta, ami azt jelenti, hogy felnőtt egy újabb generáció, amelynek bizonyos része ismét Reedben találta meg azt a nagyvárosi sámánt, akitől el lehet várni az eligazodási pontokat. És a bizalom megjelent az eladási adatokban is.
A lemez a Rolling Stone magazin egyetemi listáján első helyezett lett, és a Billboardon is berobbant az első ötven közé. Utóbbi azért érdekes, mert Reed soha nem volt néptribun, tinisztár meg végképp nem. „Majdnem három hónapig írtam a szövegeket, és igyekeztem megfelelő zenét kerekíteni köréjük, hogy a mondatok ritmusa jól kijöjjön az ütemek mellett, és hogy az ének árnyalatai is megmaradjanak, de a szöveg is hallható legyen. Ez hajtotta előre a lemezt. Szerintem ilyen kell hogy legyen egy rock and roll lemez. Vagy mondjuk úgy, hogy iskolázott (vagy csak szimplán művelt) felnőtteknek írok, akik elértek bizonyos szintet. A New York nem a tizennégy éveseknek szól” – avat be a mester a műhelytitkokba.
Tehát mi is történik valójában, mi a metódus? Nem az van, hogy elájulunk attól, mekkora gitárosok vagyunk, aztán írunk valami szövegfélét, mert a közönség szereti együtt énekelni a refrént az istennel, hanem közlünk valamit, és azt zenébe ágyazzuk. A rock and roll ettől a pillanattól kezdve lehet művészet, filozófia, életmód és halálnem – egyébként üres frázis. Egy amerikai méltatója szerint ez a lemez tökéletes közeg ahhoz, hogy Reed érzelmektől fűtve felemelje szavát az AIDS által sújtott New York ellen, ahol folyton eltűnnek az ember barátai, a gyerekeket bántalmazzák, a feleségeket verik, és az utcákat gyermekkorú rendőrgyilkosok, bigott tinik, rasszista prédikátorok járják. Hajléktalanok ezrei guberálnak, keresnek ennivalót szemeteskukákban, alszanak az utcákon, kapualjakban. A képmutatás, kapzsiság, csúfság, önzés lecsúszott világa ez. Bob Dylan Desolation Row-ja ehhez képest hétvégi kirándulás. Ismerős? És még csak nyolcvankilencet írunk, de nagyjából így néz ki az amerikai álom, a pénz, a csillogás, a divat bálványozott központja.
A végére jöjjön az elmaradhatatlan közhely: Lou Reed a nagy túlélő. Ez természetesen igaz, akárcsak kitűnő barátjára, Keith Richardsra. Erre céloz a New Musical Express kritikusa, amikor azt írja, hogy ez a személyes túlélés ütközik a közeledő társadalmi-globális összeomlás képével; az AIDS, a környezetszennyezés, az amerikai álom halála csak a lista eleje. Nyolcvankilencben. Nálunk húsz évre rá még mindenki fejlődni meg haladni akar. Hová is?

Victor Bockris: Transformer (Lou Reed története). Cartaphilus Kiadó, 2009.