A krízis gyökerei

Az Európai Parlament harmadik legnagyobb, liberális frakciójában azt lehet becsülni, hogy az európai parlamenti vitákban is azt képviselik, amit választóiknak mondanak, ami a többi nagy frakcióra nemigen jellemző. Emiatt azután – mint a legutóbbi Eurobarométer felmérés tanúsítja, az európai polgárok egyharmada egyáltalán nem bízik politikusaiban. Megdöbbentő volt például, hogy egy legutóbbi vitában a liberálisok kiálltak Le Pen joga mellett, hogy mint korelnök vezethesse az új parlament megnyitó ülését, holott semmi sincs tőlük távolabb, mint Le Pen nézetei. Ezzel szemben például a szocialisták a szólásszabadságot úgy értelmezik, hogy az csak rájuk vonatkozik, aki másképp látja a világot, abba bele kell fojtani a szót.
A liberális frakció nemrég egy konferenciát szervezett, amelyen a jelenlegi pénzügyi krízis gyökereit tárgyalták. Kiderült, már évekkel ezelőtt, az ezredforduló környékén világosan lehetett látni: a pénzügyi folyamatok súlyos válságba torkolhatnak. A Lámfalussy Sándor által vezetett Bölcsek Tanácsa 2001-ben felvetette, hogy bár a likvid és innovatív pénzpiacok hatalmas hatékonysági előnyökkel rendelkezhetnek és így előnyösek lehetnek az európai állampolgárok számára, de a nagyobb hatékonyság nem szükségszerűen jár együtt a nagyobb pénzügyi stabilitással. Az, hogy a figyelmeztetések ellenére sem történt semmilyen intézkedés, annak köszönhető, hogy a „befektetők”, vagyis a spekulánsok pénzéhsége erősebb volt minden biztonsági megfontolásnál.
Charlie McCreevy az ECFIN, a gazdasági és pénzügyi főigazgatóság (vagyis az Európai Unió gazdasági és pénzügyminisztériumának) igazgatója egy XIX. századi közgazdászt, Walter Bagehotot idézte, aki szerint a pénzügyi válságok akkor következnek be, ha túl sok „buta” pénz kerül túl sok ostoba ember kezébe. Arra, hogy miként kerülhetett túl sok „buta” pénz túl sok buta ember kezébe, a tanácskozáson szintén fény derült. Az elmúlt három évtized pénzügyi innovációi vezettek oda, hogy a reálgazdasági befektetések helyett érdemes volt szerencsét próbálni a pénzpiacokon, és mivel a pénzügyi intézmények menedzsmentjét a hozamok függvényében fizették, minden kockázatot érdemes volt vállalni. A kockázatvállalást viszont a dereguláció, vagyis a korábbi szabályzó rendszerek szisztematikus felszámolása tette lehetővé. Most a válság közepén a szakértők többsége újból szabályzásokért kiált, mint Daniel Daianu román közgazdász (volt pénzügyminiszter) megfogalmazta: a szabadpiacoknak nem feltétlenül kell egyben szabályozatlanoknak is lenniük.
Ha megkérdőjelezhető is, a jelenlegi buzgóság meddig tart – hiszen számos példát lehetne felhozni, hogy a közvetlen veszély elmúltával az eredeti szándékok feledésbe merülnek –, az kétségtelen, hogy az Európai Parlament egyes frakciói igyekeznek szembenézni a jelenlegi pénzügyi válsággal.
Csakhogy az uniónak nemcsak a pénzügyi válsággal kell szembenéznie, hanem azzal a nem kisebb válsággal is, ami az unió új tagállamaiban a piacvesztések és a rakétaszerűen növekvő külső eladósodások nyomán várható. Lámfalussyék mintegy hat évvel a pénzügyi válság bekövetkezése előtt jelezték, feltehetőleg most nem kell hat évet várni arra, hogy nyilvánvalóvá váljon: az új tagországok nem a felzárkózás, hanem a végleges leszakadás útján haladnak. Lesz-e európai parlamenti frakció, amely e kérdés megvitatását tűzi egy tudományos konferencia elé?