Főhajtásnyi időre emelkedjünk ki a majkássá, rókarékássá züllött napi politika szennyes habjaiból!
Július huszonkettedikét írjuk. 2011-ben döntött úgy az Országgyűlés, hogy a törökök felett aratott nándorfehérvári diadal (1456) napja kiemelten szerepeljen nemzetünk kalendáriumában. Régi adósságot törlesztett a határozat. A Hunyadi és vitéztársai előtti tisztelgés azt a hazug szemléletet kívánta átírni, amely szerint a Duna partján kivívott diadal rajtunk kívül senki mást nem érdekel. Aljas rágalom volt ez; Hunyadi győzelme létében érintette Európát, az egész kereszténységet – diadalunk nyomán a kontinens évtizedekre megszabadult a török veszélytől. (Vitézeink titkát évszázaddal később Dobó István egri várkapitány fogalmazza majd meg: „A falak ereje nem a kőben vagyon, hanem a védők lelkében.”)
Nem kell történésznek lenni ahhoz, hogy kimondjuk, Magyarország az eltelt évszázadok során egymaga többet tett a keresztény Európa védelméért, mint a kontinens összes országa együtt. Magyar végvárak vitézei védték Európát, benne a szabadidejüket területrablással, gyarmatosítással töltő, gazdag Nyugatot. Hogy mit kaptunk vérünkért cserébe? Üres szavakon kívül nem sokat. Egy korabeli krónikás így összegezte a magyarság szolgálatait: „Magyarország mindenét föláldozta Európáért: önmagát, jövőjét, jólétét és normális fejlődését, de mindezen áldozatért alig kapott valami ellenszolgáltatást. Európa súlyosan adós maradt Magyarországgal szemben.” Máig adós.
Hunyadi János legfrissebb győzelmét nemrég a képernyőn aratta. A Bán Mór sikerkönyveire épülő Hunyadi-sorozat – Kisfaludy Károllyal szólva – újra megmutatta: „él magyar, áll Buda még”!
