Guru

Történelemalakító tényező a legfelső állami vezetők egészségi állapota. Egyesek rejtegetni próbálták a tüneteket, míg mások mindent megadtak volna azért, hogy információkhoz jussanak. A fejlett nyugati demokráciákban most e téren a „teljes átláthatóság” dívik. De vajon nem az a cél, hogy a semmitmondó jelentésekkel továbbra is fenntartsák a homályt, így őrizve meg az egyik legfőbb államtitkot?

Államtitok

A hatalmasságok kórháza – így nevezi a Le Monde a Val-de-Grâce egészségügyi intézetet. A 350 ágyas párizsi katonai kórház új szárnya szerényen húzódik meg a régi épületek között. Föld alatti része ötszintes. Korántsem kell Franciaország első számú kórházának kikiáltani, ám tény, hogy itt a legkorszerűbbek a vizsgálati eszközök. Ami biztos, hogy kamerával tilos a belépés, így kíváncsiskodók aligha láthatták belülről. Most is, amíg Sarkozy a kórházban tartózkodott, az újságírók hada csupán kívül várakozhatott.
A bent dolgozókat kettős eskü köti: egyrészt az orvosi, másrészt – mivel kivétel nélkül mind katonák – az államvédelmi fogadalom. Akik idekerülnek, biztosak lehetnek benne, hogy a kórház dolgozói részéről nem szivárog ki, milyen bajjal feküdtek az intézetben, illetve milyen kezelést kaptak. Rengeteg „fontos” betegük volt és van: az évek folyamán a francia állami vezetőkön túl megfordult itt a nemzetközi politikai élet színe-java, de még a művészvilágból is jó páran, és a gazdasági elit képviselői is mindent megtesznek, hogy a Val-de-Grâce-ba kerüljenek be kezelésre, ha bajuk van. Párizsban rengeteg jó egészségügyi intézet van, sőt bizonyos szakterületeken ennél jobbak is akadnak, ám a beteg csak itt kaphatja meg a titokvédelmet. „Nem kell azt gondolni, hogy ez valamiféle ötcsillagos szálloda – jelentette ki a kórház igazgatója. – Az étkezés alig jobb, mint egy átlagintézményben, és nincs VIP-részlegünk.” Ennek azért ellentmondanak a sajtóértesülések. Van egy kétszobás lakosztályuk, ide azokat a külföldi vezetőket fektetik, akik ragaszkodnak hozzá, hogy a családjuk a közelükben legyen. De semmi több.
A következő eset az utca túloldalán fekvő, az állami bürokrácia vezetőit ugyancsak vonzó Cochin kórházban esett meg, de rávilágít a kor gondolkodására. 1964-ben ebben az intézetben műtötték meg Charles de Gaulle prosztatáját, évekkel az elnök halála után kapott lábra ez az anekdota. Az államfőt különösen lenyűgözte a szonda, amellyel felderítették a betegség pontos helyét, és még a kórházban arra kérte az őt operáló Aboulker professzort, hogy szervezzen neki találkozót a szonda kifejlesztőivel. „Az bajos lesz – emlékezett vissza válaszára a doktor –, ugyanis amerikaiak.” „Mit mond?! – hördült fel haraggal a tábornok. – Amerikai szondát helyeztek belém?!” A professzornak eszébe jutott egy mentő ötlet: „De az egészet Franciaországban szerelték össze.” „Az nem elég! – dörögte De Gaulle. – Nem akarom, hogy erről bárki bármit megtudjon. Ez államtitok!”

Képzeljük el, ha a waterlooi csata előtt Napóleont nem kínozzák napok óta gyomorpanaszai, talán felismeri a csapdát, amelyet Wellington állított neki. Vagy ha Jaltában Roosevelt nem szenved betegségétől, vajon rábólintott volna-e Európa Sztálinnak kedvező felosztására? És ha a kubai rakétaválság ereje teljében találja az egyébként fiatal Kennedyt, aki gerincbetegségére túlontúl erős fájdalomcsillapítókat szedett?
Még jó, hogy a történelemben nincs „ha”, így nem lehet számtalan módon újrajátszani egy eseményt. Ám az előbbi példákból is láthatjuk, milyen nagy szerepet játszik sorsunk alakulásában vezetőink egészségügyi állapota. Bizonyos fokig fel lehet készülni erre: a fiatal, de tapasztalt, életerős ember nyilvánvalóan jobban ellenáll a kivételes megpróbáltatásoknak, mint az öregkori szenilitás határára érő. Ám még ebben sem lehetünk biztosak. Attól tartok, első látásra sokan elhiszik, hogy a legfőbb tisztségekre „szuperembereket” választottunk meg, akiknek nem lehet bajuk, őket nem kínozhatja hascsikarás. Pedig ők is megfáznak, örökletes betegségekben szenvedhetnek, elkapnak vírusokat, sőt még rákosok is lehetnek.
Egy héttel azután, hogy Nicolas Sarkozy kocogás közben rosszul lett, hasonló gondolatok foglalkoztatják a francia közvéleményt. Túl sok eltitkolt betegségről, műtétről hallottak utólag az 1958 óta fennálló V. köztársaság történelmében. Csupán Valéry Giscard d’Estaing-ről, a hetvenes évek második felében államfői tisztséget betöltő politikusról nem tudunk semmit sem, ő ugyanis a mai napig őrzi egészségügyi „kartonját”. Azonban a hat elnök közül ötről kiderült, hogy elszenvedett valamilyen orvosi beavatkozást, amelynek szándékaik szerint nem kellett volna kiderülnie.
Gyakorlatilag az utóbbi évtizedekben minden államfővé vált francia politikus kampányában bejelentette, hogy ő, ha megválasztják, akkor rendszeresen nyilvánosságra hozza orvosi jelentését, hiszen a közvéleménynek tudnia kell a legfőbb hatalmat gyakorló vezető egészségi állapotáról. Még Giscard d’Estaing is ezzel kampányolt, aztán magánéleti okokra hivatkozva sohasem közölt egyetlen jelentést sem. François Mitterrand viszont rendszeresen megjelentette egészségügyi vizsgálatának leleteit. Mármint a hamisítványokat. Ő kényszerítette rá orvosát, hogy ne a valós adatokat közölje. Többek között így sikerült eltitkolnia prosztatarákját a széles közvélemény előtt 11 éven át. A Mitterrand-botrány hatására persze Jacques Chirac is megígérte egészségügyi leleteinek nyilvánosságra hozását; már elnöksége első napján közölték az államfőről szóló jelentést. Egyszer. Hiába volt a franciák érdeklődése, sohasem olvashatták újra a „rendszeres” tájékoztatót.
Most minden más lesz – ígérte Nicolas Sarkozy is megválasztása előtt. A politikai szakítás részeként közölte, ő évente kétszer a közvélemény tudomására hozza orvosi vizsgálatainak eredményét. Öt nappal elnöki beiktatása után a franciák valóban az újságokban olvashatták, hogy jól választottak, az államfő alkalmas feladatai ellátására. Aztán a következő évben, 2008-ban semmi, hiába keresték volna az elnök egészségügyi jelentését. Ám az elnöki hivatal nagy szerencséjére épp egy hónapja tették közzé Sarkozy egészségügyi beszámolóját, különben a francia sajtó a vasárnapi rosszullét után leszedte volna a keresztvizet az olyannyira ígérgető államfőről. Természetesen az egy hónapja készült vizsgálatok sem tártak fel semmi rendelleneset. Az egy héttel ezelőtti rosszullétnek sem volt szervi alapja. Az Élysée-palota által kiadott közlemény a hőséget és a kimerültséget hozta fel okként. Az egynapos kivizsgálás, amelyet a párizsi Val-de-Grâce katonai kórházban végeztek el, érintette az elnök vérkeringését, agyi működését is, és az orvosok nem tapasztaltak semmi rendkívülit. Legalábbis ez áll a közleményben. Pihenést írtak elő az államfőnek, amit Sarkozy nem tartott be: e héten elvégezte feladatát, aztán úgyis kezdődik a nyári vakáció.
A francia sajtóban megszólaltatott orvosok egybehangzóan azt állították, hogy ilyen rosszullét vagy ájulás (ugyanis még ezt is tagadták a hivatalos jelentésben, holott a versailles-i kastély parkjában sétáló egyik látogatótól néhány méterre esett össze a testőröktől kísért Sarkozy) mindenkivel előfordulhat. Ha keringési zavar következtében állt volna elő, az is gyógyítható – mondják a szívspecialisták. Az előfordulása sokkal gyakoribb, ha hőségben végzünk kimerítő fizikai munkát. Még a kocogástól is óv a szakirodalom, amikor a nap delelőre hág. A Le Parisien napilap által megszólaltatott kardiológus véleménye szerint azonban nem ártanának hoszszabb, alaposabb vizsgálatok, hiszen bármilyen múló rosszullétnek van oka. Egyesek a „nőt” gyanítják minden mögött, ugyanis felesége, Carla Bruni unszolására az elnök erős diétázásba fogott. Kombinálva az erőteljes fizikai igénybevétellel ez már önmagában is eszméletvesztéssel járhat.
A tévécsatornákon a köznép szinte egybehangzóan úgy nyilatkozott, hogy Sarkozy túlhajszolja magát. Rengeteg nemzetközi tanácskozáson vesz részt, és itthon is ő dolgozik minden minisztere helyett – mondta az egyik megszólaló. Az igaz, hogy a múlt héten épp New Yorkban járt: Carla Madame Sarkozyként első alkalommal lépett fel egy Nelson Mandela tiszteletére szervezett koncerten, amelyen férje is megjelent. Az elnökhöz közel állók arról számoltak be, hogy az államfő igen fáradtan tért vissza rövid magánútjáról.
Különben érthető a franciák elnökük egészségügyi állapota miatt érzett aggodalma, hiszen párszor – finoman szólva – nem az igazat közölték velük. 1964 áprilisában két hétre eltűnt a nyilvánosság elől Charles de Gaulle, akin prosztataműtétet végeztek el; szerencsére nem járt komplikációkkal. Utódja, Georges Pompidou esetében 1972-ben állapították meg a vérrák különleges formáját, a Waldenström-betegséget. A végletekig kimerült és lefogyott elnök – állapotát igazolandó – „ismétlődő megfázásáról” tettek közzé jelentést. Valószínű, hogy az 1974-ben bekövetkezett halála előtti évben már ő sem tudta ellátni elnöki teendőit. Felesége nyolc évvel Pompidou elhunyta után jelentette be az államfő halálának valódi okát. Mint fentebb említettük, a 48 éves korában hatalomra került Giscard d’Estaing elnöksége alatti egészségéről semmilyen részletet nem tudunk. Talán az megnyugtató, hogy ma is él és aktív, a 80-as éveit tapossa.
Az igazi tragédia François Mitterrand-é: kevesebb mint fél évvel a baloldal 1981-es győzelme után, amelyre maga is évtizedeket várt, prosztatarákot diagnosztizáltak nála. Az orvosok három–öt évre tették azt az időt, amelyet még megélhet, ha azonnal megműtik. „Szó sem lehet róla” – hangzott a magánorvosa szerint Mitterrand hideg válasza, ugyanis tudta, ebben az esetben le kell mondania elnökségéről. Így Claude Gubler doktort rávette, hogy hamisítsa meg a róla kiadott orvosi jelentéseket. Ugyan Párizsban 1981 végén lábra kaptak olyan híresztelések, amelyek szerint az elnök súlyos beteg, de az idő múlásával, s látva Mitterrand formáját, ezek elhaltak. Csak 1992-es műtétje után, tehát 11 évvel a betegség felderítését követően álltak elő a valósággal, a prosztatarákkal. A nagyobb tragédia az, hogy Gubler doktor megítélése szerint 1994-et követően Mitterrand már képtelen volt ellátni elnöki feladatait.
Jacques Chiracnál 2005. szeptember 2-án látási zavarok léptek fel. A legnagyobb óvatosság közepette, egyszerű személygépkocsival, kísérők nélkül beszállították a Val-de-Grâce kórházba, ahol agyvérzést állapítottak meg nála. Igaz, a később kiadott hivatalos közleményben már csak „kisebb látászavar” és „enyhe agyvérzés” szerepelt. A gond csak az volt, hogy a miniszterelnököt, Dominique de Villepint a rosszullét után egy nappal értesítették az esetről. Ő ezt követően tájékoztatta a belügyminisztert, Nicolas Sarkozyt, aki Villepinnel együtt szintén vidéken vett részt egy nyári egyetemen. Sarkozy őrjöngött, hogy miért a pártján belüli legnagyobb vetélytársától, a kormányfőtől kell értesülnie ilyen rendkívüli eseményről.
A bejelentett „átláthatóság” terén a jelenlegi elnöknek is van mit behoznia. Ugyanis a volt feleségéről, Céciliáról szóló könyvben, amely tavaly év elején jelent meg, az írók tudósítanak egy torokműtétről, amelyet pár hónappal a könyv kiadása előtt végeztek el Sarkozyn. A kórházban csak gurunak hívták, nehogy valaki kiejtse a nevét. Ezt valahogy elfelejtette közölni a közvéleménnyel.