Kadarkás szalonna

III. Napóleon aranya. A magyar szőlészeti és borászati felsőoktatás megalapítója, Entz Ferenc 1869-ben jelentést írt az erdélyi borászatról. Ebben így fogalmaz: Erdély fehér folt Európa térképén, de ha a vasutakat megépítik, akkor „szinte elképzelhetetlen, hogy milyen fényes jövő vár az erdélyi borokra”. Magyarországon ugyanis a heves nyarak elégetik a savakat és a zamatanyagokat, ám Erdélyben a sokkal szelídebb nyarak, a kék szemű, szőke, aranyszálnapsugarakból álló őszök darazsasra, mézesre érlelik a bogyókat, és megmarad a zamat, az elegáns savak. 1867-ben a párizsi világkiállításon a csombordi rajnai rizling III. Napóleon külön aranyérmét nyerte el.

Romániában is eltelt húsz év a rendszerváltás óta, bizonyos dolgok mégsem változtak. Ha valaki el akar intézni valamit, a görbe út még mindig rövidebb lehet az egyenesnél. Jól tudta ezt Seprődi Zoltán, a parajdi sóbánya igazgatója, aki egy erdélyi származású budapesti agrármérnökkel, Domokos Istvánnal valami különlegeset akart létrehozni az állami tulajdonban lévő bánya termeiben. A szervezést egészen máshol kezdték: kapcsolataiknak köszönhetően meghívatták egy román szakintézet vezetőjét Budapestre tárgyalásra, és a nem túl lényeges találkozó után a fontos embert elvitték az Andante borpatikába. A bukaresti tótumfaktumnak leesett az álla, otthon ugyanis soha nem látott hasonlót. A jobbnál jobb magyar borok kóstolgatása közben aztán duruzsoltak a fülébe. A román borok is megérdemelnének egy ilyen bemutatóhelyet, mondták, sőt rá is tehetnének egy lapáttal, ha egészen különleges helyen, a sóbányában hoznák létre. A fontos embernek tetszett az elképzelés, ráadásul saját ötleteként adhatta elő Bukarestben, így hamar megszületett a döntés: engedélyezik a borpince megnyitását.
Az ötlet gazdasági értelemben is jó: a parajdi sóbányába évente félmillió látogató érkezik, így a forgalom adott. Üres terem is akadt, hiszen az évtizedek alatt kitermelt só helyén legalább százötven hatalmas, tizenkét méter magas és huszonnégy méter széles tárna maradt. A hőmérséklet télen-nyáron tizenöt fok, a levegő száraz, így aztán a földfelszín alatt száz méterrel kialakított borpince ideális hely a nemes ital tárolására.
Az autóbuszok félóránként hozzák-viszik a látogatókat a bányába és természetesen a különleges pincébe is, ahol hat ország hetvenöt pincészetének majdnem ötszázötvenféle borát őrzik. A legolcsóbb belépő tizenöt lej, vagyis kevesebb mint ezer forint, és ezért a sóbánya emblémájával díszített kóstolópoharat (tele a ház borával), szakszerű idegenvezetést, ki- és beszállítást kap a látogató. Ha valaki öt lejjel többet szán a látogatásra, „borvacsorával” is meglepik, vagyis öt-hatféle italt kóstolhat végig.
Nekünk szerencsénk volt: idegenvezetőnek az ötletgazdákat, vagyis Domokos Istvánt és a bánya igazgatóját kaptuk. A vidék nem hazudtolja meg önmagát: üdvözlőitalnak a bor mellett méregerős, kristálytiszta szilvapálinkát is választhatunk (ezt szigorúan körtefa hordóban érlelik), így aztán hamar túlesünk a hatalmas terem láttán érzett meglepetésen. A hely valóban impozáns: egy kisebb futballpálya is elférne itt, ahol kétszáztíz ember leültetésére alkalmas asztalsorokat alakítottak ki. Kétoldalt, a sófalak mellett a nyolc romániai borvidék borait mustrálhatjuk végig, de sok boroshordót és sóban pihenő üvegeket is láthatunk. Igazi különlegességek is akadnak, például Erdély egyetlen megszentelt bora, a gyulafehérvári misebor.
Itt érdemes hosszabb kitérőt tenni, mielőtt az olvasó azt gondolná – elsősorban régebbi erdélyi vagy romániai emlékekre hagyatkozva –, hogy keleti szomszédunk csak a silány minőségű, tömegtermelésben készült asztali borok tekintetében verhetetlen. A helyzet ugyanis legalább olyan rohamosan változik odaát, mint ahogy nálunk sikerült letudni a kannás borok és tablettás lőrék korszakát. Igaz, hogy Románia egyelőre mögöttünk van, de a kerék gyorsan fordulhat, ugyanis az ország összes jelentős borvidékét felvásárolták angol, francia, olasz és német befektetők, akik eurómilliókat és ezzel együtt csúcstechnológiát hoztak az országba. Az iram hatalmas, az adottságok hasonlóak a magyarországi felkapott borvidékekhez azzal az egyáltalán nem elhanyagolható különbséggel, hogy Romániában jóval nagyobbak a léptékek: itt a birtok nagysága ezer hektárokban mérendő! Ráadásul az utóbbi években Erdélyben nagy területeket ültettek be szőlővel uniós pályázatok segítségével, és ez a program nem állt le: a 2010–2013-as időszakban az EU jelentős összeget fordít Románia szőlőterületeinek újratelepítésére modern fajtákkal. Úgy tudjuk, jó néhány magyar borász is vásárolt területeket itt, de ezek sokkal kisebbek, jellemzően néhány tíz hektárosak. Az ok prózai: bár a román föld még mindig nagyon olcsó (a ménesi borvidéken – Arad-Hegyalján – például egy hektár parlagon maradt föld egymillió forint körüli összegbe kerül, míg ugyanekkora terület Villányban ennek tízszerese is lehet), a magyar borászok pénzügyi lehetőségei nem említhetőek egy napon a nagy nemzetközi pincészetek vásárlóerejével. A következő lehetőséget a visszatelepülők kínálják: a Németországból hazajött szászok szaktudást, tőkét és nyugat-európai piacot hoztak visszavett termőhelyeikre.
Romániában különben két, egymástól markánsan eltérő régió különböztethető meg. Az egykor Magyarországhoz tartozó Erdélyben nagy hagyománya van a minőségi borászatnak (a ménesi borvidéken gazdálkodó Balla Géza vörösborait, vagyis a Wine Princess termékeket a szakértő magyar közönség évek óta ismeri és értékeli); a Kárpátokon túli területeken pedig elsősorban a kitűnő éghajlati adottságoknak köszönhetően készülnek borok és nem a nagy szakértelem következtében. Ezen a félig szűz területen aratnak a külföldiek, akik nemritkán csak a terület miatt fogtak a befektetésbe, és a termést elszállítva otthon (Olasz- vagy Franciaországban) érlelik és palackozzák a végterméket. Az országban tehát gőzerővel kezdenek borászkodni, a fiatal román szakemberek többnyire Franciaország neves pincéiben tanulják meg a szakmát, hogy aztán otthon is csúcsminőségre törjenek.
Ha végigjárjuk a parajdi borpincét, megismerkedhetünk a romániai nagy márkákkal. Megtudjuk például, hogy az egyik legismertebb román márka, a Cotnari a mi Mátyás királyunk főborászának, Kotnári Mihálynak köszönhető. A másik nagy név, a Murfatlar kétezer hektáron termel a Fekete-tenger közelében, és az átkosban főként a Szovjetunió és a KGST-tagállamok piacait árasztotta el nem túl jó minőségű asztali borokkal. A szocialista mamutvállalatot kétezerben privatizálták, és azóta megjelent a minőségi borok piacán. Érdemes megemlíteni az angol tulajdonban levő Halewood borászatot, amelynek hét pincészete van az országban (ezeregyszáz hektárról vásárolja fel a termést), a bort pedig negyvenöt országba (!) exportálja! A román borforgalom különben tavaly meghaladta a félmilliárd eurós értéket, és az idei, eddig jónak ígérkező szőlőtermés azt jelzi, most sem lesz gond a palackoznivalóval (az ország különben a világ tizedik legnagyobb bortermelője). A román borok iránti fokozódó nemzetközi érdeklődést Ilie Sârbu mezőgazdasági miniszter is megemlítette, amikor kitüntette a nemzetközi versenyeken díjat nyert bortermelőket, köztük a Cotnari, Murfatlar, La Vie és a Vincon Vrancea képviselőit. Csávossy György borász, A bor dicsérete című könyv szerzője abban látja a román bor előretörésének titkát, hogy jelentősen javult a minőség, és a cégek nem sajnálják a marketingre költött euróezreket. Ennek eredményeképpen például Fehér megyében (francia mintára) létrehoztak egy borutat, ahol termelők, vendéglátók, turisztikai vállalkozások próbálják megismertetni a külföldi vendégeket a román borokkal.
Ülünk a parajdi sóbányában, kóstolgatjuk a román borokat, a poharak között pedig jóféle házi hidegtálat kapunk szalonnával, kolbásszal, sajtokkal és zöldségekkel. Amikor az igazgató éppen arról mesél, hogy nemrég négyszáz fős lakodalmat is tartottak itt (az ifjú pár az asztmakezelő kápolnájában, százhetven méter mélységben mondta ki a boldogító igent), nyílik a kapu, és betódul egy nyolcvanfős délvidéki csoport. Hamar előkerülnek a hangszerek, kisvártatva nótaszó csendül fel, pár perc múlva pedig már többtucatnyian ropják a Küküllő menti táncokat. Itthon vagyunk – kurjant fel az egyik férfi, és valóban: száz méterrel a föld alatt, egy hatalmas sóbányában, jóféle ménesi bor mellett megtörténik a magyar–magyar integráció.