Közép-Európa ébredése

Egy percre megállt az élet a hét végén a lengyel fővárosban. Délután ötkor, a 65 évvel ezelőtti „W” óra időpontjában megszólaltak a szirénák, megkondultak a harangok, leálltak a buszok és a villamosok, megszakították sétáikat a járókelők. Varsó a hőseire, történetének tragédiájában is dicsőséges 63 napjára emlékezett. Fejet hajtott a varsói felkelés néven a történelembe bevonult, valójában a két totalitárius rendszer, a náci Németország és a kommunista Szovjetunió közé szorult, a civilizált nyugat által is sokáig elhallgatott, függetlenségért vívott csata mintegy kétszázezer halottjának emléke előtt.
Az 1944. augusztus 1-jén kirobbant felkelés célja az volt, hogy még a Vörös Hadsereg megérkezése előtt felszabadítsa Varsót a német megszállás alól. A szovjet csapatok már július végén elérték a Visztula keleti partját, Sztálin parancsára azonban nem folytatták az előrenyomulást. Ehelyett tétlenül nézték, hogyan gyűri le a német túlerő a felkelőket. Mindkét oldal, a németek és a szovjetek érdeke is az volt, hogy megtörjék a társadalmat. A németek dühükben végképp le akartak számolni az utat évszázadok óta kelet felé elzáró várossal, s Sztálin úgy számított, a felkelést pár nap alatt leverik. Nem így történt, köszönhetően elsősorban annak, hogy a felkelés önálló életre kelt. Még a lengyel politikusok sem tudták irányítani az eseményeket. A felkelés vezetői komolyan vették a BBC adásaiban hallott brit propagandát. Úgy tervezték, elindítják a felkelést, aztán majd jön nyugat felől a segítség. Mire rájöttek, hogy erre nem számíthatnak, az embereket már nem lehetett megállítani.
Az emlékezés pillanataiban mindenki másra gondolhatott. Volt, aki csak tovább szőtte a lengyel államiságért vívott majdhogynem örökös harcba belesimuló felkelés legendáját, mások egyszerűen arra emlékeztek, milyen szép is volt egykor a csata után porig rombolt Varsó. Sokak fejében megfordulhatott az is, vajon a német fegyverek tüze, vagy az ezt követő évtizedek cinikus hallgatása volt a pusztítóbb. A kommunista korszak bő négy évtizede alatt hivatalosan nem volt szabad megemlékezni a varsói fölkelésről, de kényelmetlen volt ez a téma nyugaton is.
A felkelés legendáját azonban semmi sem pusztíthatta el. Ma is él, erősebb, mint valaha, a 65 évvel ezelőtt történtek mély nyomot hagytak a lengyel és a közép-európai gondolkodásban. Végképp beépült a génekbe az egyéb események által is erősített bizalmatlanság. Hiszen nemcsak a varsói felkelés szorult be a nagyhatalmi érdekek közé, de 1956-ban a budapesti forradalmárok is csak az éterből kaptak támogatást, az igazi segítségre hiába vártak. Húsz éve a nagyhatalmak csatája számunkra szerencsésen alakult, a kiszolgáltatottság érzését azonban még a NATO-tagság sem tudta elűzni. Főképp úgy, hogy háborúk, öldöklés nélkül, de a nagyok érdeke továbbra is felülírta a közép-európaiak akaratát. Gondoljunk csak arra, miként akadályozták meg a belső törésvonalakat erősítve keletről és nyugatról együttes erővel a visegrádiak összefogását, s általában fúrnak meg bármilyen regionális együttműködést. S ezek a játszmák nem hagyják elhalványulni az 1944-es Varsó emlékét, megerősítve a térség tudatalattijában az áldozati bárány szerepet. Ez munkál sokszor a politikusainkban is, amikor epedve vágynak az éppen aktuális Nagy Testvér óvó ölelésére, megakadályozva, hogy Közép-Európa végre felnőjön, maga vegye a kezébe sorsát, s kitörjön egyébként nem minden alap nélküli fóbiáinak béklyójából. A 65 évvel ezelőtt történtek azonban nemcsak a régió elbukó törekvéseit, a feje fölött hozott nagyhatalmi alkukat, hanem a hősiességükkel a térségben rejlő erőt is példázzák.