Mark és Boris

I N F R A K U L T Ú R A

Mark Knopfler hatvanéves. Hiába, a világegyetem tágul, a tér szűkül, az idő gyorsul, a rock and roll meg jól beépült az egészbe. Az alapító atyák elmentek, a hősök belepusztultak, Jagger és Richards már közel a hetvenhez nyomják rendületlenül, Paul McCartney mindjárt fúj egy jó nagy visszavonulót Pekingben a Tienanmen téren, ezeket úgy nagyjából már betájoltuk, de Knopflerrel valahogy tényleg gyorsan szaladt az idő. Hiszen még csak most volt, hogy a punkmozgalom belecsapott egy jó nagyot a lecsóba, de aztán hamar kiderült, hogy utána is kell valami betevő, és jött Knopfler a Dire Straitsszel és persze Sting a Police-szal, hogy kijelöljék az új direktívákat. És az sem volt olyan régen, hogy a magyarok annyira szerették, hogy vagy öt koncertet adott egymás után Budapesten. Az persze feltűnhetett volna, hogy Dire Straits már régen nincs, de Knopfler szólólemezei és filmzenéi olyan bitang jók, hogy elrepült az idő.
Nagyjából azokra az évekre tehető, hogy azt hittük, Boris Vian két könyvet írt, a Tajtékos napokat és a Pekingi őszt. Merthogy ezeket lehetett átnyomni Aczél György arcán, bár becsületére legyen mondva, hogy tényleg a legjobbakat. Aztán, hogy egy Bob Dylan-i fordulattal éljünk, ismét változtak egy kicsit az idők, és megjelent a Venyigeszú és a plankton, majd a Köpök a sírotokra, az Öljünk meg minden rohadékot, és kezdett kikerekedni a kép. A nagy író mellett a zseniális nevettetőé is. Vian ötven éve halt meg (harminckilenc évesen), és ebből az alkalomból a Cartaphilus Kiadó megjelentette az életműsorozat újabb darabját, A kék liba címűt, amely novellákat tartalmaz, akárcsak a Blues egy fekete macskáért elnevezésű gyűjtemény. A felütés a következő. „A sokévi átlagot messze meghaladó mértékben eladósodott Őrnagy elhatározta, hogy vesz egy autót, amellyel kellemesebbé teheti a nyaralását. Ennek érdekében először is kiaknázta a rendelkezésére álló természeti erőforrásokat, vagyis három régi cimboráját megvágva megajándékozta magát egy kiadós berúgással, mivel üvegszemének színe már megint indigókékbe hajlott, s ez nála a szomjúság jele volt. Háromezer frankot vert el a kocsmában, amit annál is kevésbé bánt, mert esze ágában sem volt rendezni adósságait.” És miután már itt megállapíthatjuk, hogy Rejtő Jenő óta így nem kezdtek el írást, a többi sima ügy. Nem lehet letenni. Vian egyébként eredendően matematikus volt, továbbá író, ugye, valamint költő, festő, dzsesszmuzsikus (játszott Miles Davisszel is), zeneszerző és a patafizikai társaság első satrafája. Utóbbiak nem lovakkal foglalkoztak, hanem állandó nyelvi és gondolati játékot űztek az abszurddal és a képzeletbelivel, viccesen bonyolult formák között. Például talán kevesen tudják, de Vian már egy évtizeddel Asimov előtt megfogalmazta saját kibernetikai törvényeit, amelyek közül álljon itt az egyik legelőremutatóbb: A robot ne olvasson Géraldyt. Mi viszont a napi robotban szakítsunk időt Vianra és Knopflerre is. A nevetés meditáció. A zene is. Egyikük ötven éve halt meg, a másik most hatvan. Mindketten benne vannak az Egyben.