Priscapac keresztülhúzta számításainkat

S Z O M S Z É D O L Ó Többéves kihagyás után idén mindenképpen szakítunk időt egy tengerparti nyaralásra – döntöttük el barátaimmal. S ha tenger, akkor természetesen Adria, hiszen ez van hozzánk legközelebb, és a horvát–magyar közös történelem okán kicsit magunkénak érezzük. No és persze azért is, mert ez a legszebb nagy víz a világon.

Egy dél-dalmáciai szigetre, Korculára esett a választásunk, volt, aki már járt arra közülünk, de mások még nem látták ezt a varázslatos földdarabot. Igaz, messze van, de ha már elindulunk, nem állunk meg északon – határoztunk. Térképpel a kezünkben bogarásszuk az útirányt, tanakodunk, hol keljünk át a szigetre, számolunk, hogy pénzben, időben melyik a legkedvezőbb megoldás: Split, Ploce vagy Orebic. Végül a leghosszabb utat választjuk, s a Peljesac-félszigetről hajózunk át Korculára. Akkorra már több mint 900 kilométer volt a hátunk mögött, s 14 órányi autózás. Sötétben tesszük meg az utolsó kilométereket Prizbába, meg is fordul a fejemben: biztos, hogy ide, erre az Isten háta mögötti helyre kell jönnünk? Ám amikor végre megérkezünk, s a teraszról hallgatjuk a hullámok csobbanását, nézzük a hold ezüsthídját a víz színén, a szemben lévő félsziget fényeit, tudjuk, hogy jó helyen vagyunk. A látvány valósággal megbabonáz bennünket, útitársaim képtelenek elszakadni tőle, s a napfelkeltét is megvárják. Nem számít, hogy már huszonöt órája vagyunk talpon.
Reggel kabócák cirpelése ébreszt bennünket, néhányan már fürdőzésükből térnek vissza, körbeúszták a Priscapac-félszigetet. Nem sokáig gondolkodunk, mi is követjük példájukat. Boldogan csobbanunk a mélykék vízbe, amely a kék, zöld, ezüst ezernyi koloritjában pompázik. A mélyben egy-egy halraj vagy magányos hal úszik el alattunk. S amerre nézünk, különös formájú sziklák keretezik a tengert. A félsziget egy hasadékánál vidám, egymással incselkedő fiatalok ugrálnak le a magasból a fel-felcsapó hullámok közé, majd gyors tempókkal kiúsznak, s a kövekbe kapaszkodva pillanatok alatt feljutnak. Aztán újra ugranak. Pár méterre tőlünk már készülődnek a búvárok, rutinos mozdulattal húzzák magukra ruhájukat, csónakba szállnak, majd elindulnak a nyílt tenger felé. Azt mondják, különleges, 60–100 méteres sziklafalak, titokzatos tengeri barlangok miatt járnak idei e tengeri sport szerelmesei. Előző este, amikor a teraszon ülve gyönyörködtünk a látványban, a magyar szót hallva megállt egy honfitársunk. Kiderült, hogy öt éve járnak ide, több család közösen, a férjek búvárkodnak, a feleségek, gyerekek fürdenek, úsznak, napoznak. A kicsiknek napközben különböző kézművesprogramokat szerveznek, a férfiak két búvárkodás és két korsó sör között lejátszanak egy sakkpartit.
Délidőben bemenekülünk a hűs falak közé, s terveket kovácsolunk. Már indulás előtt elhatároztuk, hogy szűkre szabott szabadságunkon minél több érdekességet megnézünk. Először is körbejárjuk a szigetet, elmegyünk Dubrovnikba, nincs messze Mostar és Medjugorje sem. Sétálni fogunk az apró dalmát falvakban, nagy melegben egy-egy templomban keresünk menedéket, több száz esztendős paloták, kolostorok árkádjai alatt húzzuk meg magunkat. Egyelőre abban maradunk, hogy másnap bemegyünk Korculára, addig is élvezzük a tenger simogatását, s belekóstolunk a helyi étteremben a dalmát konyha ízeibe. Nehéz eldönteni, mit együnk, végül egy hatalmas tálca érkezik, majd elfedi az asztalt, rajta különböző tengeri ínyencségek: scampi, tintahal, kagyló, fehér húsú hal pikáns dalmát burgonyával. Kiderül, hogy a konyhafőnök, Majanovic Robert főztjével már itthon is találkoztunk a különböző horvát rendezvényeken, programokon. Ezúttal sem csalódunk benne.
Másnap egy rövid reggeli fürdőzés után beautózunk Korculába. Igazi gyöngyszem a sziget nevét viselő, tenger fölé magasodó kisváros, a hófehér köveiből épült paloták, templomok már messziről hívogatnak. Több évezredes történelme alatt Nagy Lajos király idején magyar fennhatóság alatt állt a sziget, bár ennek már nem nagyon láthatók a nyomai. Annál több épület árulkodik a velencei időkről. Pompás erődítmények, ölnyi vastag falak dacolnak itt évszázadok óta a széllel, a tengerrel, a hívatlan látogatók támadásaival. Felfedezők és kereskedők indultak el innen a földgolyó távoli tájai felé, s érkeztek meg ide a kincsekkel, fűszerekkel megrakott hajók. Itt áll Marco Polo háza, a korculaiak vallják, hogy itt látta meg a világot a nagy utazó – igaz, Velence városa is saját szülöttjének tekinti a felfedezőt. Micsoda gazdagság lehetett itt! Erről tanúskodnak a reneszánsz paloták, a tehetős kereskedők házai, melyek szűk utcákat fognak közre. Ennek tanúbizonyságai a méltóságteljes templomok, a gótikus kolostorok, az apró kápolnák. A kikötőből épp elindul egy hajó, elegáns jachtokat, kecses vitorlásokat ringat a víz, a pálmák, hatalmas leanderek hűvösében turisták és helybéliek pihennek meg. Még az sem tud betelni a város hangulatával, aki sokadszorra jár itt.
De igyekszünk vissza Prizbába, hogy még fürödjünk egyet, s gyönyörködjünk a tenger látványában. Másnap – tervek ide, látnivalók oda – ki sem mozdulunk a faluból. Sétálunk a hihetetlenül buja fák, színes bougenvilleák árnyékában megbúvó szépséges villák között, élvezzük a langyos vizet, bucskázunk, forgolódunk a hullámokban, peregnek a könyvek lapjai a ciprusok lombjai alatt. Úszás közben megszűnnek az egész évi ülőmunka miatt kialakult nyavalyák, már nem fáj a hátunk, nem érezzük a nyakunkat, könnyen mozdul a vállunk. Többet ér ez minden gyógykezelésnél, fizikoterápiánál, csodakenőcsnél, masszázsnál. Nem is igen kívánkozunk sehová.
Becsületből azért ellátogatunk a közeli Blatóba, amely sokáig a sziget központja volt. A középkori hangulatú városka tele van templomokkal, apró kápolnákkal, némelyikbe jó, ha tízen elférnek. Itt alig van turista, a helyi rendőr, boltos a buszmegállóban trécsel, a kávézók teraszán fiatalok nevetgélnek vidáman. Bolyongunk az évszázados épületek között, fényképezzük a virágokat, s közben betévedünk egy ódon ház kertjébe. Az ajtóban fiatalember – később megtudjuk a nevét is, Nikola – mesél a több száz éves ház történetéről, majd kedvesen meginvitál minket egy pohár korculai borra. Közben elmondja, hogy végzős agrármérnök-hallgató a zágrábi egyetemen. Hisz abban, hogy Horvátországban van jövője a mezőgazdaságnak, s bízik abban, hogy az évtizedekkel ezelőtti filoxérajárvány után rövidesen ismét szőlők borítják majd a Blato környéki hegyek oldalán kialakított teraszokat.
A szíves szavak és a kellemes bor után ismét a tenger, a sziklák várnak ránk. Már nem pörgünk, nem akarunk mindent megnézni, feledjük az előre összeállított programot, terveket. Lelkünk kisimult, testünk lenyugodott. Pihenünk.