Nyugat-Európa büszke őstermelőire

Az őstermelők ellenőrzésének szigorítására készül a magyar agrártárca, miközben Európa nyugati részén a különböző térségek lakosságának mezőgazdasági áruit igazi büszkeségként kezelik, a piaci árusok számlázási hiányosságai felett pedig nagyvonalúan szemet hunynak az adóhatóságok. Lapunk körképe igyekszik betekintést adni néhány régi uniós tagállam gyakorlatába.

A Francia-középhegység északi részén elhelyezkedő Morvan járás az ország egyik legszegényebb régiója. A helyi lakosok elsősorban mezőgazdasági tevékenységből tartják fenn magukat. A Burgundiához tartozó régióban nincsenek nagyvárosok, a legnagyobb településen, a Francois Mitterrand volt köztársasági elnök polgármesteri időszakából (1959–1981) ismert Chateau-Chinonban is mindössze 2200-an laknak. A történelmi, elsősorban ókori kelta, római örökségére büszke térségben a helyi lakosság főleg a maga által megtermelt mezőgazdasági áru (sajt, tej, bor, gyümölcsök és zöldségek) eladásából képes bevételhez jutni. Ezért, bármerre jár az ember Morvanban – még az egy-két házból álló kis tanyák esetében is –, az országút mellett mindenhol ott sorakoznak a portékát kínáló feliratok és maguk az áruk is. A néha még az irodalmi franciához szokott átutazó számára is kissé érthetetlen dialektust beszélő helyiek ugyanakkor nagyon kedvesek, lehet velük alkudni, ám nyugtát vagy készpénzfizetési számlát ne várjunk tőlük. Hasonlóan nem számláznak a hét végi kirakodóvásárokon áruló őstermelők sem. Sőt elég gyakran előfordul az is, hogy a helyi boltok zöldséges- részlegein sem kapunk nyugtát a vásárlás után.
A köln–bonni repülőtérhez vezető autópálya feljáratának szomszédságában kiöregedett, az időjárás viszontagságaitól megviselt lakókocsi áll. A rozoga járgány tulajdonosa zöldséget, gyümölcsöt, tojást árul, és ezzel tagja annak a földművesrétegnek, amelyet a Német Parasztszövetség a „homályos zóna” kategóriába sorol.
A szervezet a köztársaságban 20-25 000-re becsüli azoknak a gazdálkodóknak a számát, akik telkükön nevelt termékeiknek egy részét – az önellátás célján túl – áruba bocsátják. Teszik ezt az apró birtok területén vagy valamelyik forgalmas út mentén felállított standon. Esetleg a városokban szokásos hetipiacokon, ahol a hatóság által engedélyezett árusítóhely áll rendelkezésükre. Termékeik felárazásával kezdődik azután a szövetség hangsúlyozta „szürke zóna”. A vevőktől bevett pénznek ugyanis pontos nyoma nem marad. A „kundschaft” nem vár el kasszablokkot, és nem kér számlát, mert tudja: úgysem kapna. Legfeljebb a megvásárolt árukért fizetendő pénz összeadását szolgáló cetli jelenti az egyetlen „okmányt”, hogy azután az is eltűnjön a papírkosárban. A lebonyolított forgalom nagyságrendje ennek megfelelően áttekinthetetlen. A parasztok megszokott „privilégiumának” hivatali megszüntetése még gondolatként sem merül fel. A rajtuk keresztül lebonyolított forgalomról az adóhivatal csak az esztendő végén kap információt, amikor beérkezik oda a mindenkire kötelező adóbevallás. Annak pontos részletei azonban – a kistermelők esetében – ellenőrizhetetlenek.
A szerdán kora délutántól késő estig nyitva tartó Chatelain téri piac Brüsszelben a leghangulatosabbak közé tartozik. A teraszos vendéglőkkel övezett ódon téren a felállított félsátrak és mobil egységek között a mosoly, a jókedv az úr. A régi hordókon osztrigaevés és fehérbor-kortyolgatás közben ráérősen beszélgetnek. Igazi brüsszeli módon, ahol a végső mérce és igazodás az emberi jólét. A virágárus – akinél pompásabbnál pompásabb csokrokat és virágokat kapni az otthoninál sokkal kedvezőbb áron – arra a kérdésre, hogy miként fizet adót, ha nem ad számlát, azt felelte: az adóját a nagykereskedőtől vett áru után fizeti. A csirke- és fürj-, valamint krumpligrillező a számlaadás elmaradást azzal magyarázta, hogy ha a vevő kéri, akkor nagyon szívesen ad. Két standdal arrébb, a jó harminc méter hosszan kirakott gyümölcsök és zöldségek mögött álló arab eladók azt mondták, Brüsszelben nem kell számlát adni, de Antwerpenben (értsd: a nem latin és így szigorúbb Flandriában) kötelező. A földöntúlian jó minőségű olasz sajt- és hentesárut eladó olasz család feje és neje megerősíti a virágárus történetét. De mi van az őstermelőkkel? Próbavásárlás után a rokonszenves hölgy elmondja, ő ad számlát. Vásárlás után ellenőriztem a zacskót, amelyben a számlának hűlt helye. Hasonló tapasztalat a szintén rendkívül rokonszenves halasnál, akinek saját halászhajói vannak. Készségesen válaszolt a kérdésre azzal, hogy ő mindenkinek ad számlát, amit be is csomagolt a vörös tonhal mellé. Később derült ki, hogy tévedett. Nyilván a miatt a zűrzavar miatt, amelyet a „világbajnok” minőségű kenyeret maga sütő és árusító német–belga öregúr foglalt össze így: ő nem ad számlát, mert Belgiumban öt év óta folyamatosan változnak a szabályok, amelyek követése elvenné az idejét a munkától.
Nagy-Britanniában elvben minden üzletszerűen folytatott kereskedelmi vagy ipari tevékenységből származó jövedelem adóköteles, és az általános jövedelmi adóra vonatkozó szabályok alá esik. A VAT nevű adófajta (nagyjából a magyar áfa megfelelője) elvben kötelező a legtöbb áru vagy szolgáltatás esetében. Ezért a szolgáltatónak nyugtázni kell a bevételt. Ez nem vonatkozik bizonyos árufajtákra (például a legtöbb élelmiszerre) és olyan szolgáltatásokra, amelyek évi összértéke nem haladja meg az 55 ezer fontot. A nyugta sokszor elmarad (például utcai, piaci árusok esetében), és az is elég gyakori, hogy önálló mesteremberek olcsóbban dolgoznak, ha a megbízó nem kér nyugtát és készpénzzel fizet. Ezt a gyakorlatot olyan nehéz megakadályozni, hogy csak feltűnően gyanús esetekben indítanak vizsgálatot. Kiskereskedők nem panaszkodnak arra, hogy az adóhivatal zaklatja őket, panaszuk inkább a szupermarketek ellen irányul, amelyekkel nem tudnak versenyezni.