A számlát a válságban levő többség fizeti

Boros Imre
2009. 10. 05. 22:00
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

A válság szó nagyon későn jelent meg a hivatalos magyar kormányzat szókészletében. Az amerikai bankokra omló ingatlanpiac már az angol bankrendszert és néhány más európai pénzintézetet is bedőléssel fenyegetett, amikor az egyik kormányszócsőként ismert kutatóintézet vezetője (neve később miniszterelnök-jelöltnek is szóba jött) nyilatkozta, hogy „ez csak pénzügyi válság, minket nem érint, mert a mi bankjaink ésszerűen hiteleztek ingatlanokat”. Mindennek tetejébe a nyilatkozó szerint a reálgazdaságot sem fogja a válság jelentékenyen érinteni. A nyilatkozat és más mérvadóktól elhangzott ikertestvérei visszakereshetők a tavaly nyár végi-őszi médiaarchívumokban. Akkoriban még kint díszelegtek a „Beindultunk” propagandaposzterek is az utcákon, a kormány pedig 2009-re 3 százalékos növekedést tervezett. Nálunk eme optimista jövőbelátás volt az uralkodó, annak ellenére, hogy Amerikában elsőként a hazai top pénzügyérek (MNB és PM) köreiben szent ikonnak számító Lehman Brothers megsemmisülésével indított a pénzügyi világkrach.
Késéssel, de végül a hivatalos retorikában is megérkezett hozzánk a válság, szokás szerint külföldről. Erről mi nem tehetünk, harsogták a mérvadók. Mindjárt valós nagyságát is bemutatta az eddig példátlan méretű IMF–EU-mentőcsomag formájában. Szánalmas retorikai fogás volt a gigantikus összeg kapcsán a kormány „ügyességéről” szónokolni, és nem a baj nagyságát megemlíteni. Ekkora ország ilyen gigantikus pénzügyi csomagot az IMF 1944-es fennállása óta ugyanis nem kapott. A „Beindultunk”-tól gyorsabban jutottunk el a válságig, mint annak idején szépemlékű Horn Gyula Marxtól a Fotexig. Immár egy éve folyik a hivatalos retorika szerint a válságkezelés Gyurcsány, majd Bajnai vezérletével. Ideje tisztázni, hogy kik kerültek válságba, és kiknek a válságát kezeli a kormány saját meglátása szerint oly eredményesen.
Kezdjük a hivatalos válságstartnál. Ekkorra az államkassza már hónapok óta nem kapott pénzt a pénzpiacról. Előtte pedig 2003-tól, az elfuserált árfolyam-sáveltolás óta csak 2-3 százaléknyi többletfelárral, ha csak Romániával vagy Szlovákiával hasonlítjuk magunkat össze. Ez évente 400-600 milliárd forint többletterhet jelentett, amit a hazai vállalkozóktól és a munkavállalóktól vettek el többletadókkal. (Medgyessy 2004-ben emelt adókat, Gyurcsány pedig 2006-ban lépdesett száz lépést, aminek a lényege szintén megszorítás volt.) Ezt célozta volna a népszavazáson elbuktatott antiszociális csomag is. Az elvonások és megszorítások fokozatosan kényszerítették az embereket és a hazai tulajdonú cégeket az eladósodás felé. Rövid időn belül ezermilliárdokkal emelkedett a háztartások adóssága. A bankok zsírosra keresték magukat, és szinte kitömték a hitelfelvevőket olcsónak tűnő, de rendkívül kockázatos devizahitelekkel. A megnövekedett ügyfélkockázatra fittyet hánytak, kockázati céltartalékot nem képeztek, profitjaikat hazautalták. Eközben már 2004-től csődrekorderek lettünk Európában, a gazdaság pedig egyre lassult.
Mondani sem kell, hogy egyetlen hazánkba települt multit sem számoltak fel, csak hazai cégeket. Fokozatosan emelkedett a hivatalos munkanélküliek aránya is. A hivatalos válságriadó előtt tehát már évekkel elkezdődött a magyar vállalkozói szféra hanyatlása és a magyar országlakók szociális válsága. Válságot a kormány azonban csak akkor kiáltott, amikor a minket hitelező és a hazánkba települt multiszektornak is szembe kellett néznie azzal a szomorú ténnyel, hogy az államkassza csődje miatt itt ragad a pénzük. Addig azonban az állam a méregdrága hitelekből fedezte a kamatokat és az újabb és újabb deficiteket. A hazánkba települt export- és szolgáltatási multik mesés profitokat értek el, és akadály nélkül ki is vitték az országból. Ők tehát nem voltak még válságban. A hazai vállalkozások pusztulása és az egyre mélyülő szociális nyomor viszont nem keltett válságérzetet a kormányban.
A válság tudatukig csak akkor ért fel, amikor felsejlett a veszélye annak, hogy a kamatokat sem tudják majd fizetni, és a multik pénzhazautalásához már nem lesz a jegybankban devizatartalék. Ezt megelőzően már gátlástalanul tartottak vissza a hazai cégeknek áfát, pályázati pénzeket stb. Akiknek ezek a pénzek hiányoztak, azok válságát a kormány nem érezte, sőt mélyítette. Amikor az idegen tőke érdekei is sérülni látszottak, gyors volt a cselekvés és nagy az összhang a kormány és az IMF között. Az IMF esetében ez teljességgel érthető. Az ő szempontjukból hazánk egy, a nemzetközi kereskedelemre és pénzforgalomra leselkedő gigantikus veszély, amely ha bedől, tovább boríthat még relatíve egészséges országokat is. Erre a veszélyre az IMF és az EU évek óta figyelmeztették a kormányt, amit az eleresztett a füle mellett, és a közvélemény előtt az intelmeket elhallgatta. Az IMF és az EU ennek a világgazdaságot fenyegető bajnak az elhárítására adtak pénzt, érthetően azzal a feltétellel, hogy azt szeretnék vissza is kapni.
Ennek a szemléletnek megfelelő a kölcsön felhasználása is. Az összeg nagy része az MNB-be került, hogy ott legyen deviza az importőrök részére. Ezek döntő részben külföldi tulajdonban vannak nálunk. Legyen pénz az állam részére is, hogy az rendületlenül fizetni tudja a kamatokat, és a magánhitelezők által visszakért pénzeket is törleszteni tudja (itt is külföldiek a pénzfelhasználás kedvezményezettjei). Pénz jutott még a hazánkban működő bankoknak is kisebb mértékben tőkemegerősítésre, nagyobb részben azért, hogy legyen miből hitelezniük, mert ők sem kaptak pénzt külföldről. Sajnálatos, hogy a bankok inkább saját likviditásukat erősítették ebből a pénzből, és nem vállalták a hazai cégek kockázatait. Nem kérdéses, hogy ezek az akciók is a külföldieket segítették. A bankok ugyanis nálunk külföldi tulajdonban vannak. Amint mondtuk, az IMF szeretné viszontlátni a pénzét, ezért szigorú feltételeket szabott. Ne költsön az államkassza annyit polgáraira, valamint szedjen több adót tőlük. Esetleg rúgja is ki őket az állami állásokból. Csupa hazaiakat érintő válságnövelő intézkedés.
A megsegített bankok sem viselkednek másként. Hazai hiteladósaiknak egyoldalúan növelik a terheit. A növekvő nyomor miatt egyre többen nem fizetik hiteltartozásukat. Nosza, szedjük be az elbukott pénzt a még fizetőkön. Emeljünk kamatot, rontsuk az árfolyamokat, drágítsunk meg minden szolgáltatást. Az állam törvény helyett illemkódexszel akarja jó modorra nevelni a bankokat. A jegybankot sem kellett felszólítani egy kis pánikszerű kamatemelésre. Évtizedek óta szokva van ahhoz, hogy jól működő országoktól eltérően a kamatokat magasan az infláció felett tartsa. Most is ezt tette. Az elmúlt évben a válságkezelés körül különös kakofónia alakult ki. A kormány és udvaronc szócsövei szerint eredményes válságkezelés folyik, az ellenzék ennek éppen az ellenkezőjét állítja, és a válság mélyülését látja. Külföldön is egyre több a kicsikart dicséret. Főként a felső pénzügyi körök dicsérgetnek. Nem véletlen, mert megkapták busás profitjukat. Az ide látogató egyre kevesebb turista nyomorunkat és a színvonaltalanságot látva viszont panaszkodik. Bármilyen furcsa, egyszerre jól kezelt a válság, és a válság mélyül is. Jól kezelt a válsága a hazánkban működő multiknak és a hozzájuk kapcsolt offshore-os hazai komprádoroknak. Utóbbi csoportba sorolható szinte a teljes kormány. Súlyosbodik a válsága a magyar országlakóknak és hazai tulajdonú vállalkozásoknak.
Végleg bebizonyosodott, hogy a rendszerváltás eredményeként létrejött demokrácia két Magyarországot teremtett. Az egyik köszöni, jól van. Az ő válságát kikezelték. Ezt a Magyarországot néhány tízezer polgára kedveli.
A másik Magyarországnak az a feladata, hogy ennek az árát megfizesse, csökkenő bérekkel és nyugdíjakkal, növekvő munkanélküliséggel, romló egészségüggyel, lezüllő oktatással és rendvédelemmel, megszüntetett honvédelemmel, rövidülő élettartammal, korai betegségekkel, csökkenő születésszámmal, növekvő halálozási számmal, elnyomorított vidékkel és élhetetlenné tett fővárossal. A határon túli magyarokról való lemondással. Ebben az országban él közel tízmillió ember. Ebből a kettősségből adódik a kakofónia, a hangzavar. Felfogta-e végre a válságban levő többség, hogy a válságvacsora számláját a főpincér régen is nekik hozta, és most is nekik hozza, vagy tovább ábrándozik?

A szerző közgazdász

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket az Magyar Nemzet Google News oldalán is!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.