Boszporuszi szellők, a devizahitelezés kockázatai

Immár másfél éve, hogy a londoni Financial Times a hazánkban elburjánzó devizahitelezést „a hagyományos magyar öngyilkossági hajlam legújabb megnyilvánulásának” nevezte, és csaknem három éve, hogy először írtam a devizahitelezés előreláthatóan pusztító következményeiről. A többszörös ismétlés ellenére a magyar hatóságok, a kormány és a bankvezérek egybehangzóan a devizahitelezés jótékony természetét dicsérték, mondván, hogy az euró közelgő, a konvergenciaprogramnak köszönhetően biztosra vehető bevezetésével az egyetlen elképzelhető ellenvetés – az árfolyam ingadozása – jelentéktelen részlet, hiszen az erős forint már a spájzban lopakodó csatlakozás diadalát hirdeti. Az már nemigen fog változni, még akkor sem, ha miatta a magyar gazdaság elveszíti exportpiacainak utolsó maradványait, még akkor sem, ha az erős forint az importált áruk uralmát biztosítja a honi termékek felett.
Amikor aztán az árfolyam mégis megváltozott, mégpedig nagyon, amikor az euró bevezetésének délibábja szertefoszlott, amikor a családok tízezrei nem tudták a megemelt havi törlesztést kifizetni, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a magyar bankrendszer Európában páratlan jövedelmezősége az egyoldalú szerződésmódosítással biztosított devizahitelekkel való üzérkedésen nyugszik, tenni kellett valamit, vagy legalábbis úgy tenni, mintha tettek volna. Törvényhozás helyett – mert hát micsoda dolog lenne a bankokra törvénybe iktatott kötelezettségeket róni a lakosság védelme érdekében – mintegy két héttel ezelőtt megszületett az önkéntes banki illemkódex, amiben a devizahitelekből származó veszélyek felismerése helyett olyan korszakalkotó lehetőségek találhatók a devizahitelt felvevők számára, mint például a devizahitel devizában való visszafizetése, amely olyan kőkemény terheket ró a bankokra, mint például az „ügyféllel szemben együttműködő, rugalmas, segítőkész bánásmód” bevezetése.
De ami nem sikerült egy tucat cikknek és tanulmánynak, számos külföldi és belföldi konferenciának, az Európai Jegybanknak és az Európai Parlament gazdasági tanácsának, az illemkódex megalkotóinak és a kilakoltatással fenyegetett családok segélykiáltásának, az sikerült Boszporusz szellőjének. Megérkezvén Isztambulból az IMF éves közgyűléséről, és megérezvén az ottani fuvallatok szavát, a Magyar Nemzeti Bank elnöke, Simor András még vasárnap este magához ragadta a telefont, hogy ihletét rögvest közölje a Magyar Távirati Irodával: „A külföldi valutában való eladósodás buborék, fenyegeti a pénzügyi stabilitást, rendszerszintű kockázatot jelent. Nagyon fontos olyan szabályozási korlátokat teremteni, amely megakadályozza ilyen devizaadósság ismételt felépülését a jövőben, (…) ezért bizonyos jogszabályváltozásokat javasolunk. (…) Mindez nemcsak a háztartások fizetőképességét és megélhetését veszélyezteti, hanem jelentősen megnöveli az ország sérülékenységét, illetve a magas magyar államadósság finanszírozásának költségeit.”
Persze jó néha kiruccanni, az ember sok mindent másképp lát, van ideje meghallgatni, hogy mások mit mondanak. De azért elég megdöbbentő, hogy a jeles szakértő és társai – Magyarország legjobban megfizetett köztisztviselői – mindebből még két héttel ezelőtt semmit sem láttak. Azt pedig, hogy látták, de nem mondták, fel se merem tételezni. Az viszont valószínű, hogy ha Simor András megvilágosodása megelőzte volna a banki illemkódex bevezetését, a kormány nem tudta volna megakadályozni az egyoldalú szerződésmódosítás törvényes betiltását.
De térjünk a lényegre. Hogyan kerültünk ebbe a csapdába? Mekkora kárt okozott a devizahitelezés a családoknak és a nemzetgazdaság egészének? Hol a kiút, és mire várhatunk, ha kijutunk ebből a csapdából?
A magyar gazdaságpolitika hagyományos felfogásában a felzárkózás csak a külföldi tőke segítségével lehetséges, a külföldi tőke első számú feladata pedig az exportvezérelt növekedés megteremtése. Ennek megfelelően, hazánk a fejlődés kulcsát a külföldi tőke fokozott beáramlásában látja, ami értelemszerűen a tőke érdekeinek kielégítését igényli. A célt a tőke számára többek között a kedvező, tehát az erős árfolyam biztosítja. Az erős árfolyam és a magas kamat normális körülmények között visszaszorítja az inflációt, mert azzal, hogy drágábbá teszi a hitelt és jövedelmezőbbé a megtakarítást, a társadalmat a fogyasztás mérséklésére serkenti. De mi van akkor, ha a társadalom mégis olcsó hitelhez jut? Az, hogy az egész elképzelés borul, a fogyasztás, az eladósodás és az infláció egyaránt nő, miközben a továbbra is erős forint segítségével olcsóbbá tett import rontja a honi piacra termelők versenyképességét, és szintén rontja a megdrágult export külföldi esélyeit. Ez történt velünk a devizahitelezés nyaklótlan növekedésének köszönhetően. A nagyon magas forintkamatokhoz képest a devizakamatok olcsónak tűntek, a bankok pedig már annak is adtak hitelt, akinek még egy fillér önerőre sem tellett. Az erős forint nemhogy nem csökkentette, hanem egyenesen növelte a hitelfelvételt, hiszen a devizahitelek reálköltsége az utóbbi években, egészen a válság kirobbanásáig alig haladta meg a zérust. Az erős forint segítségével olcsóbbá tett importot a magyar fogyasztó nullához közeli hitelköltséggel tudta beszerezni. Kialakult egy ördögi kör. Minél magasabbra emelte az MNB a forintkamatot abban a hitben, hogy ez kell az infláció visszaszorításához, annál olcsóbb lett az import és a devizahitel, annál gyengébb a nemzetgazdaság teljesítménye, annál nagyobb a belföldi fogyasztás, és persze annál erősebb az inflációs nyomás, hogy aztán, kezdve a kört elölről, megint emeljük a forintkamatot az infláció remélt visszaszorítása érdekében. A monetáris politika elvesztette hatékonyságát, nem tudta megakadályozni a lakosság rohamos eladósodását, mert nem volt mersze megálljt parancsolni a bankok eszeveszett devizahitelezésének. Az erős forint tehát nem segítette a felzárkózást, mert bármennyire is oltalmazta a külföldi tőke jövedelmezőségét, a külkereskedelmi mérleg növekvő hiánya és az ország növekvő eladósodása a szándékkal ellentétben a gazdaság meggyengülését eredményezte. Egy ideig az MNB és a bankok sikeresen hirdették, hogy minden bajunk oka a költségvetési hiány, tehát a kiút a szociális juttatások megkurtítása, az egészségügy és az oktatás kiürítése. Sikerült nekik hatalomra juttatni egy olyan kormányt, amely ezeknek a nézeteknek zokszó nélkül teret adott. De amikor már a gyermekeink étkeztetését is megpróbálták visszavágni, amikor már több mint 150 ezer munkahely megszűnt, miközben a magyarországi bankok immár ötödik éve folyamatosan a legmagasabb profitrátát zsebelték be egész Európában a devizahitelezés és az egyoldalú szerződésmódosítás bevetésével, nem lehetett az óriási mételyt tovább kendőzni.
Mi lesz az eladósodott családokkal? Ha az MNB-nek sikerül az előttünk álló hónapokban a forint alapkamatot még 1,5-2 százalékkal csökkenteni anélkül, hogy az a forint gyengülését eredményezné, a lakosság további veszteség nélkül átnyergelhetne a devizahitelekről forintalapú hitelekre, az árfolyamkockázat a nemzetgazdaság hitelállományának egyre csökkenő hányadát veszélyeztetné, az MNB visszaszerezhetné a gardasági folyamatok fölötti befolyását, a családok pedig kiszámíthatóbb havi törlesztéseknek nézhetnének elébe. De van még valami, ami még ezeknél a céloknál is fontosabb. A forint árfolyama jelenleg a devizaadósság foglya. Annak ellenére, hogy az elmúlt hat évben a magyar infláció összességében 28 százalékkal volt magasabb, mint az euróövezeté – ami azt jelenti, hogy a forintnak hasonló mértékben kellett volna gyengülni azért, hogy a nemzetgazdaság megőrizze nemzetközi versenyképességét –, a magas kamatnak köszönhetően nem gyengült semmit. Az MNB beszorult az erős forint védelmébe azért, hogy ne szabaduljon el a devizaadósok havi törlesztése, de az erős forint és a vele járó magas kamat az árokba vitte a magyar gazdaságot, jelentősen növelte a munkanélküliséget. Ha sikerül átváltani a lakosság devizahiteleit forinthitelekre, az árfolyam ismét visszakerülhet arra a szintre, amely a nemzetgazdaság versenyképességét és a munkahelyek visszaszerzését szolgálja. Így legyen. Nagy kár, hogy az elnök úr nem járt a Boszporusznál három évvel ezelőtt.

A szerző közgazdász, jogász, címzetes egyetemi tanár