Botrányos összegű állami kifizetések és prémiumok

Az elmúlt napokban nyilvánosságra kerültek az állami, illetve önkormányzati tulajdonban lévő gazdasági társaságok vezetőinek fizetésével kapcsolatos adatok. Nem kétséges, hogy ha a BKV-nál egy évvel ezelőtt nem fizetnek ki csaknem százmillió forintot Szalainé Szilágyi Eleonóra humánpolitikai főigazgatónak végkielégítés és titoktartási díj jogcímén, akkor a mai napig mély hallgatás övezné a közpénzekből gazdálkodó cégek menedzsereinek javadalmazását. A sors azonban nem volt kegyes a kormányhoz, aminek eredményeképpen végre átláthatóvá váltak a zsebek. Azok az információk, amelyek eddig ismertté váltak, a közpénzekkel való gazdálkodás megcsúfolását jelentik. Aki böngészni kezdi a különböző fizetési listákat, annak az évi több tíz millió forintos fizetésektől a hasonló összegű végkielégítéseken át a bérek száz százalékát kitevő éves prémiumokig bőven van mit szemügyre vennie.
A tények ismeretében szinte magától értetődő a kérdés, hogy a Bajnai-kormány brutálisan kemény megszorító intézkedései miért azokra sújtanak le, akik a maguk szánalmasan kevés havi jövedelméből próbálnak megélni, és soha nem fogják élvezni a négyszázezer forintos ruhapénz vagy a felsőkategóriás szolgálati autó áldásait. Ellenérvként persze fel lehetne hozni, hogy a jó szakembereket meg kell fizetni, mert különben nem sikerülne őket elcsábítani a magánszektorból. De ki számít itt jó szakembernek? Ha pedig valaki rendelkezik a szükséges szakmai kvalitásokkal, akkor mindez elegendő indokot jelent-e ahhoz, hogy csillagászati összegű juttatásokkal honorálják erőfeszítéseit? Anélkül, hogy figyelembe vennék az általa nyújtott vezetői teljesítményt és az erkölcsi alkalmasságot? Utóbbi szempontra különösen annak fényében érdemes figyelni, hogy a hónapok óta előzetes letartóztatásban lévő Hunvald György még a rács mögött ülve is megkapja havi 742 ezer forintos polgármesteri fizetését, illetve felügyelőbizottsági tagságáért járó több százezer forintos havi apanázsát.
A kiemelkedően megfizetett vállalati vezetők rangsorában Klados Gusztáv, a négyes metró projektmenedzsere birtokolja az első helyet, aki a Budapestet keresztülszelő alagút kifúrásáért havonta 8,19 millió forintot vághat zsebre. Klados azon kevés menedzser közé tartozik, aki a saját szakterületén nemzetközi hírnévnek örvend. A szerződésében meghatározott fizetés nagysága nem számít újdonságnak, mivel a HVG június 25-i számában megjelent portréban egyszer már megemlítették az évi kilencvenmillió forintot meghaladó gázsit.
A lista második helyén Simor András, a Magyar Nemzeti Bank elnöke áll, havi 8,011 millió forinttal. Nem vitás, hogy az ország pénzügyi stabilitását őrző jegybankelnök munkáját meg kell fizetni, ám fizetésének nagyságrendje így is meghökkentő, mert ennyit még az Egyesült Államok jegybankelnöke sem keres. Ráadásul Simor jelenlegi bruttó jövedelme több mint hatszázezer forinttal haladja meg a lapunkban 2008 májusában közölt 7,4 milliós szintet. Aligha az általa nyújtott szakmai teljesítmény volt a béremelés oka, hiszen ezt még kormánypárti kötődésű közgazdászok is rendszeresen bírálták. Hitelességét a hozzá köthető ciprusi offshore cég ügye, az adóelkerülés céljából odamenekített százmilliók vagy a forintválság kellős közepén kivett egyhetes szabadság sem növeli, emiatt erkölcsi szempontból is odaírható néhány kérdőjel a neve után. Egyetlen mentsége, hogy messze nem ő az egyetlen pénzügyi nehézfiú, akinek a gazdasági válság időszakában is a létmaximum fölötti kereset dukál. Itt van például Medgyessy Péter egykori bizalmasa, Erős János, aki a Magyar Fejlesztési Bank elnökeként „csak” 3,66 millió forintot kap havonta, ám a kiugróan magas prémiumok és a havi 1,1 millió forintot kóstáló béren kívüli juttatások miatt ennél jóval magasabb összeget vihet haza. Ekkora mértékű javadalmazás még a külföldi tulajdonban lévő kereskedelmi bankoknál is ritkaságszámba meg.
Erős után a havi két- és hárommillió forinttal jutalmazottak tábora sorakozik. Közöttük olvasható például Székely Gábor neve, aki a Szerencsejáték Zrt. vezérigazgatása mellett a BKV felügyelőbizottságának elnöki funkcióját is ellátta. Dicsérendő tény, hogy Székely ennyi mindenhez ért. Sajnálatos módon azonban még ez a sokoldalúság sem volt elegendő ahhoz, hogy fb-elnökként észrevegye a közlekedési vállalatnál szétosztott rekordösszegű végkielégítéseket és egyéb jutalmakat. Visszahívása emiatt logikus és szükségszerű lépés volt. Egyébként jövedelmi szempontból hozzá képest kispályásnak tekinthető Kocsis István BKV-vezérigazgató, hiszen neki csupán másfél millió forint jut havonta (plusz néhány extra juttatás). A cég botrányos működésének ismeretében azonban még ez is túl soknak tűnik.
A továbbiakban azokat a vállalatvezetőket is érdemes szemügyre venni, akik a pártpolitikusi tisztet cserélték fel a menedzseri pályával. A nagyszámú SZDSZ-es polihisztor képzeletbeli klubjának legjobban fizetett tagja Csillag István egykori gazdasági miniszter, akinek bankelnöki jövedelme meghaladja az évi 51 millió forintot. Mellette nem panaszkodhatnak a szocialista expolitikusok sem. Közülük a Fővárosi Gázművek első embere, Bakonyi Tibor jutott a legmagasabbra. Székely Gáborhoz hasonlóan ő is volt már főpolgármester-helyettes, ami a baloldali kormányok idején kiváló ajánlólevélnek számít a kiemelten fontos gazdasági vezetői tisztségek elosztása során. Bakonyi személye azonban csupán a jéghegy csúcsát jelenti. Az állami szféra alacsonyabb szintjén százával sorakoznak a szocialista ejtőernyősök, köszönhetően a kormányzati szféra, illetve az állami vállalatok közötti folyamatos átjárásnak. Ennek eredményeképpen a bukott miniszterek és államtitkárok útja immár évek óta szinte menetrendszerűen vezet valamelyik állami cég vezérkarába. Így kaphatott például Szilvásy György és Benedek Fülöp a Magyar Nemzeti Vagyonkezelő Zrt.-nél évi több tíz millió forintot jelentő vezetői állást. Szerződésük gyakorlatilag bebetonozza őket jelenlegi pozíciójukba, aminek köszönhetően horribilis összegű végkielégítés nélkül lehetetlen feladat lenne a leváltásuk.
A Bajnai-kormány megalakulása óta rendszeressé vált az ígérgetés, miszerint maximálni fogják a vezetői fizetéseket. Ezeket a buzgó fogadkozásokat azért nem lehet komolyan venni, mert soha nem követte őket cselekvés. A rendcsinálás feladata így a következő kormányra vár, amelynek alapjaiban kell újragondolnia az állami és önkormányzati cégek irányítóinak dotálási lehetőségeit. Azonban itt nemcsak egyfajta jövedelmi plafon felállításáról van szó, hanem jóval többről. Aki lényegi változásokat akar, annak az állami szektor működésének egészéhez kell hozzányúlni. Tarthatatlan állapot ugyanis, hogy még egy szimpla igazgatótanácsi vagy felügyelőbizottsági tisztség is olyan cégeknél jár együtt mesés jövedelemmel, amelyek némelyike a sorozatos pénzügyi konszolidáció ellenére több tíz milliárd forintos adósságot görget maga előtt, miközben úgy látja el a helyenként az ország egészét érintő közfeladatait, hogy az csupán bosszúságot okoz a hétköznapi ember számára.