Butítás

Mai vicc: bíróság előtt áll a gyorshajtó. A bíró türelmesen magyarázza, hol sértette meg a KRESZ-t, mit kellett volna tennie, és mit nem vett figyelembe. A fiatalember, kezében az Audi kulcsával, egykedvűen hallgatja, láthatóan kajakból nem érdekli, mit erőlködik a bírónak nevezett gádzsó. Egyszerre felugrik a hallgatóság soraiból egy asszonyság, és rákiált a bíróra: Mit vegzálja a fiamat, hát nem látja, hogy nem tud olvasni? Szellemes viccecske, csak egy a hibája, hogy Magyarországon bármikor, bármelyik bíróságon megtörténhet. Igaz, hogy írni, olvasni illene a jogsihoz, de ha már nyolc osztály sem kell hozzá, akkor nemsokára eltekinthetünk a többitől is. Tanulmányba kívánkozik, hogy kinek az érdekét szolgálja ez a hajmeresztő intézkedés egy olyan közlekedés-kultúrában, amelyben az autósok úgy viselkedek az utakon – tisztelet a kivételnek –, mint disznók a vályúnál ebédkor, s aki alá egy Audit raktak, az legalábbis a jóisten helyettesének hiszi magát. Mostantól, ha a műtőasztalon fekszenek, kérjék a sebész eredeti papírjait, hátha kormányunk az esélyegyenlőség nevében hatosztályos doktori diplomákat osztogat.
Hogy miként jutottunk idáig? Már az alapoknál recseg-ropog az egész rendszer. Mármint a tudásalapú társadalom szlogenje, amiről Magyar Bálinttól Hiller „egyetemi értelmiségi” naftalinját árasztó Istvánig addig beszéltek, amíg a minőségi oktatás lyukas szakajtóként elsüllyedt a mesterséges butítás mocsarában. Már az általános iskolában kezdődik a tudásról való lenevelés. Buktatni nem szabad, az első négy osztályban csak a szülő kifejezett kérésére (haha). Mára ott tart a süllyedés, hogy felvetődött az ötlet, nem is kellene hatodikig szaktárgyakat tanítani. Elég, ha a kölök tud írni, olvasni, meg ismeri a mobilszámát. Tarol a hazugság, hogy a diákok túlterheltek. Mitől? Mert nem kell verseket megtanulni, mert az érettségin használhatják a segédkönyveket, szótárakat? Érettségi tételként a modernizmus jegyében egyre többször idegesítő butaságokból lesznek magyar tételek. Írjon egy esszét… Miféle esszét? Az anglománia nyomán a dolgozat esszévé lép elő. Szegény Szerb Antal és Halász Gábor! A mi esszéistáink e neveket nem ismerik, de dolgozatot írni magyarul sem nagyon tudnak. A tesztlapok semmiféle felvilágosítást nem adnak arról, hogy a tanuló szókincse mekkora.
Rég volt, amikor az optikusokat évekig képezték, hogy mindent elmagyarázhassanak a páciensnek. Ma optikus lehet abból, aki háromhetes gyorstalpalón megtanulja, melyik gombot mikor kell megnyomni. Ez a jövő útja – minek kell a vevőnek, a betegnek vagy az ügyfélnek felesleges kérdésekkel zaklatnia a szolgáltatót? Erre ráerősít a hajmeresztő ígéret, mely szerint a bolti eladóknak sem kell nyolc osztályt végezni. Az eredmények már látszanak: soha ennyi flegma, buta, undok és közönyös személy nem lábatlankodott a kereskedelemben, ahol a büdös hústól a szeletek közé lopott színfagygyúig mindent kipróbálnak. A nem tudom, nem látom, nem tartunk ilyet, ja, arra gondol, én is ember vagyok… nyomán a legrosszabb általánosítás vetül a tisztességes kereskedőkre is, akik, ki tudja, miért, nem vetik ki maguk közül az alkalmatlanokat. Nem szólnak, elvégre egyetemet is az végez, akinek pénze van, és az úgynevezett integrált osztályok a jó képességű gyerekekből is lebutított fiatalokat gyártanak. Kérdés, hogy mit szeretne a hatalom? A tudást vagy valami mást? Egykor azon elménckedtünk, hogy a Műegyetem rektorának joga van felvenni akár egy analfabétát is. Közeleg az idő, amikor előírt kötelessége lesz.