Soha nem gondoltam volna, hogy a semmi ennyire lenyűgözi az embert. Támaszkodunk a lénai hajózás gyöngyszemének számító Gyemjan Bednij fedélzetének korlátjához, s megigézve bámuljuk a messzeséget. „Lenyűgöző!” – mormolja maga elé Anatolij Adamisin nagykövet, s bevallja, nem hitte volna, hogy Jakutföld ilyen szép. Bejárta már a világot, de a Valdaj Klub többi tagjával egyetemben hazája eme indiányi területű szegletében még soha nem járt. Mellesleg e néhány nap alatt olyan jakut átlagemberrel sem találkoztunk, aki valaha látta volna Moszkvát. Sokkal inkább Kínába avagy éppen Japánba járnak. De errefelé azért nem nagyon látni kínaiakat, akik állítólag már megszállták Szibériát. Úgy látszik, e gyönyörű, ám zord vidékre még ők sem jönnek. Nem bírják a hideget.
Az Oroszország mintegy ötödén elterülő Jakutföld (1991 óta hivatalos nevén Szaha Köztársaság) a világ legnagyobb önálló államisággal nem rendelkező közigazgatási egysége. Az autonóm köztársaság ennek ellenére szinte megközelíthetetlen. Területének több mint 40 százaléka az északi sarkkörön túl fekszik, ha pedig az ember délre, keletre vagy nyugatra tekint, csak a végtelen tajgát látja. Arszenyev kapitány barátja és vezetője, Derszu Uzala jut az ember eszébe. A közlekedési viszonyok az azóta eltelt száz évben sem sokat változtak. Legfeljebb annyi, hogy azóta létezik légi közlekedés. A helyiek nagy örömére, mert Jakutszk a vízen és a levegőn kívül szinte megközelíthetetlen. Vasút nem köti össze Oroszország többi részével, mint ahogy Jakutszkban sincs villamos vagy trolibusz. Az ok egyszerű: szétfagynának a vezetékek. De az M56-os föderális autóút is csak a Léna jobb partjáig ér. A túloldalra, a 450 ezres városba a néhány nyári hónapban hajóval, az év nagy részében a fenékig (!) befagyott Lénán – erre az időre a folyami hajókat dokkokba mentik –, jégzajláskor pedig sehogy sem lehet átjutni. Persze az utas már jóval előbb megreked, hiszen a fent említett autóút is legtöbbször járhatatlan. Aszfalt csak helyenként fedi, így nagy esőzések vagy olvadás idején valóságos mocsárrá változik, amelybe tengelyig ülnek el a nagy teherautók is.
Elképzelni is szörnyű, mi lesz az örök fagy birodalmából, ha beteljesedik a pesszimista tudósok jóslata, s az Arktiszon felenged az örök fagy, emiatt pedig Szibériában is elsüllyedhetnek az épületek és az utak. A talajból a baktériumok szén-dioxidot és metánt szabadítanak fel, ami tovább erősíti a felmelegedést. Szibériában újabbnál újabb mocsarak és tavak alakulnak ki, a házak inognak, a falak repedeznek. A változások hatalmas területet érintenek, hiszen a szakértők azokat a régiókat is az örök fagy birodalmának tekintik, ahol nyáron csak a felszínen van némi olvadás, az aktív rétegek alatt azonban fagyott a föld (Skandináviában húsz, Szibériában akár ezer méter mélyen). Ezek a rétegek a legutóbbi jégkorszak óta nem engedtek fel. Amerikai és orosz tudósok által készített számítógépes modellek szerint 2050-re az örök fagy birodalmának 20–35 százaléka olvad fel, határa pedig több száz kilométerrel húzódik vissza északra.
Ha valaki nem tudja felfogni, mit is takar az örök fagy birodalma fogalom, annak segít az egykori élelmiszerraktárból kialakított jakutszki látványosság, a hideg urának, Csiszhaannak, a jakut Télapónak a rezidenciája. E jégbarlangban mindig legalább mínusz 10 fokos a hőmérséklet, ami errefelé kellemes időnek számít. Mi persze nem így gondoljuk, s a meleg kabátokban is fagyoskodunk. A trónteremben faragott jéghatytyúk, a tisztaság és a házastársi hűség szimbólumai, odébb a jégből élőlényeket faragó s a szobrokba életet lehelő Észak Urának a szobája, majd egy mini paleontológiai múzeum mamutmaradványokkal s a jégkorszakból származó más leletekkel.
A szélsőségesen szárazföldi időjárás – nyáron plusz 35–40 fok, télen mínusz 40–50 fok – pillanatok alatt megeszi a szilárd burkolatot. A főváros vezetése pénzt és fáradságot nem kímélve próbálta például karbantartani a repülőtérről a központba vezető rövid útszakaszt, ám ebbe is beletört a bicskája. Hozatott aszfaltot Dániából, Ausztriából és Svédországból is, de a fagy erősebbnek bizonyult a modern technológiánál.
Így a hatalmas kiterjedésű, ám alig 950 ezres lélekszámú, 45 százalékban jakutok, 41-ben oroszok lakta Jakutföld igazi ütőere, lényegében egyetlen közlekedési útvonala a köztársaságot délről északra kettészelő Léna, ahogy a helyiek nevezik: Ulahan-Jurjah, azaz a Nagy folyó. A Bajkál-hegység lejtőjén, a Bajkál-tó nyugati partjától pár kilométerre ered. Középső folyásán kiszélesedik, Jakutszk fölött a hatalmas víztömeg gyakran mellékágakat, szigeteket alkot, a meder majdnem húsz méter mély, tíz kilométer széles, de akár húsz-harminc kilométerre is szétárad. Legalsó szakaszán a folyó ismét sziklás hegyek között folytatja útját, majd 150 kilométerrel a tenger előtt számtalan kisebb-nagyobb ágra szakadva ömlik a tengerbe. A Lénáé a világ egyik legnagyobb deltája, kétszer akkora, mint a Volgáé.
A méretek, a mély csend, a szétáradó nyugalom mindent más dimenzióba helyez. A civilizációval csak a büfében borsos áron mért vodka és sör köt össze, ám korántsem ettől érzi úgy az ember, mintha mesevilágba csöppent volna. Már majd egy napja hajózunk, amikor megpillantjuk a lénai oszlopokat, ezeket a szél, víz és jég által több millió év alatt művészire metszett part menti sziklákat. Mintha csak a rengetegből a partra tévedt s a hatalmas kelet-szibériai folyó látványától kővé merevedett óriások lennének. A természet eme szemet gyönyörködtető alkotása egyben a földi élet alakulásának lenyomata is. A környéken találtak több millió éves mamutmaradványokat s egy paleolit kori lakóhelyet is. Felmászunk az egyik kétszáz méter magas csúcsra, ahonnan még jobban érzékelhető a táj érintetlensége. Előtte azonban jakut szokás szerint áldozunk a hegy szellemének, s a helyi hagyományhoz híven színes szalagokat kötünk az ágakra. Közben megcsodáljuk a mongolra hasonlító helyi népviseletet, amely jól harmonizál a vágott szemekkel, s hallgatjuk a kissé torokhangú éneket. A lakosság mintegy negyede által beszélt szaha nyelv a török nyelvek családjába tartozik. Az idők során erős mongol hatások érték, de megőrzött néhány paleoszibériai (szaha) nyelvi maradványt is.
Felélénkülünk, amikor a túlsó parton feltűnik az élet nyoma, egy pár házból álló falucska. Helyi vezetőnk azonban lehervasztja lelkesedésünket, mondván, ott ma már csupán ketten laknak. „S miért nem látszik innen a szomszéd falu?” – teszi fel a naiv európai kérdést az egyik német kutató. Jakut kalauzunk elmosolyodik, s türelmesen meséli, hogy a Léna partjai ritkán lakottak, két település között akár száz kilométereken át húzódik a tajga. Miközben beszél, Csehov sorai jutnak eszembe, aki éppúgy próbálta felfogni a felfoghatatlant, mint most mi.
„A tajga ereje és varázsa nem faóriásokban, nem a síri csendben rejlik, hanem abban, hogy csak a vándormadarak tudják, hol is van a vége. Az első napon nem is veszi figyelembe az ember; de másnap, harmadnap már álmélkodik rajta, a negyedik, ötödik napon pedig olyan hangulatot érez, mintha sohase vergődne ki ebből a zöld szörnyetegből. Felkapaszkodik egy erdő borította magas halomra, előre, kelet felé tekint, az út irányába, és lent erdőt lát, távolabb megint egy halmot, amelyet bodros erdő borít, mögötte egy másik, ugyanolyan bodros halmot, amögött meg a harmadikat – és így tovább, a végtelenségig; egy nap múlva ismét előrenéz egy halomról – megint csak ugyanaz a kép… Hogy az út két oldalától észak és dél felé húzódó erdőkön túl mi van, és hogy hány százversztnyire húzódnak, azt még a tajgában született parasztok se tudják. Az ő képzeletük merészebb, mint a mienk, de még ők sem merik csak úgy találomra meghatározni a tajga méreteit, és kérdésünkre csak azt felelik: »Nincs annak vége!« Amíg nincs itt sűrű lakosság, addig erős és legyőzhetetlen a tajga; és az a mondás, hogy »az ember a teremtés koronája«, sehol sem hangzik olyan hamisan és szégyenlősen, mint itt. Ha, tegyük fel, mindazok, akik a szibériai út mentén laknak, összebeszélnének, hogy kiirtják a tajgát, és fejszét is ragadnának, meg a tüzet se kímélnék, akkor annak a cinegének a története ismétlődnék meg, amelyik fel akarta gyújtani a tengert. Megesik, hogy a tűz felfal az erdőből vagy ötversztnyit, de az egésznek a tömegében a tűznek ez a nyoma alig észrevehető; tíz év múltán pedig új erdő nő a leégettnek a helyén – sűrűbb és sötétebb a réginél” – írja Anton Pavlovics, s csak igazat adhatunk neki. A tajgát nem lehet a megszokott emberi mértékkel mérni.
Jakutszk szíve a repülőtér mellett magától értetődően a kikötő. Tipikusan szovjet hangulatot áraszt, mint ahogy alapvetően ezt a kort idézik a város épületei is. A Lenin sugárút reménytelenül szürke és kiábrándító. Egyedül az ad sajátos helyi hangulatot e betondobozoknak, hogy a fagyott talajba vert cölöpökre építették őket. A korábbi időkre csupán a kicsike óvárosi rész emlékeztet. A gerendákból épített kis házak a XIX. század végét elevenítik fel, a régies külső azonban sokszor a legmodernebb elektronikát, üvegfalakat és márványpadlót rejt. Persze a külvárosok kis faépületeiben álmodni sem mernek ilyen fényűzésről. A kezdetekre emlékeztet még a Csocsur-Muran nevű néprajzi múzeum a város mellett, amely kicsinyített mása az 1632-es faerődnek. Pjotr Beketovnak a Léna vidékét meghódító kozákjai építették, lerakva ezzel a későbbi város alapjait. A Jakutszk elnevezést 1643-ban kapta, s a világ leghidegebb lakott települése azóta is Kelet-Szibéria folyamatosan fejlődő katonai, adminisztrációs, kereskedelmi és kulturális központja. Az utcán jól öltözött fiatalok jönnek szembe. A magas szárú szőrmecsizmák, rénszarvaskabátok inkább vidéken dívnak, Jakutszkban több a vidraszőrme. Az éttermek valamelyikébe betérve megkóstolhatjuk a rénszarvas- vagy csikóhúsból készült helyi jellegzetességeket is. S ha nem ízlik a vodka, ihatunk rá egy kis kumiszt. Salátát nem érdemes választani, mert mire Oroszország belső részeiből ideérnek a zöldségfélék, elveszítik az ízüket.
Jegor Boriszov, az autonóm köztársaság miniszterelnöke a Távol-Kelet legdinamikusabban fejlődő részeként mutatja be Jakutföldet. A mezőgazdaságot említi, kiemelve, hogy a lóállomány Oroszországban a második legnagyobb Baskortosztán (Baskíria) után, rénszarvasból pedig csak Hanti-Manszijszkban van több. A gazdaság azonban az itt feltárt gázra és olajra, az aranybányákra és természetesen a gyémántkitermelésre épül. Az orosz bányászat 97 százalékát, a világtermelésnek pedig a negyedét adja az állami gyémántmonopólium, az Alrosa. A cég az itteni lakosság legfőbb munkaadója, ezért Moszkva mindent megtesz azért, hogy a vállalat túlélje a világválságot. Putyin kormányfő a minap jelentette be, hogy a külső, elsősorban az amerikai kereslet visszaesését ellensúlyozandó egymilliárd dollárral növelik a drágakövek felvásárlására szánt keretet. Az Alrosa itt mindenható. A cég tulajdonában van a város egyetlen ötcsillagos szállodája és a lénai hajózás Gyemjan Bednij melletti másik ékköve, a Mihail Szvetlov is. Csak a repülőtérre vezető úttal nem bírt még a gyémántbirodalom sem. Hiába, a természet nagy úr. Néhány hét múlva lényegében csak a közművek működnek majd. Máshol leáll a termelés. Napot is alig látnak az emberek, s a mínusz 50 fok körüli hidegben hónapokra megfagy az élet.
Az ember nem tud kifutni a világból. Pedig néha szeretne, de a civilizáció visszaszippantja. Lassan magunk mögött hagyjuk a jakutok szűziesen érintetlen földjét is. Szólít a megapolisz, Moszkva. A repülőgépen még végigfut az agyamon, hogy Csehov szerint „Szibériában nincs igazság, vagy ha volt is valamilyen, már rég megfagyott”. Gazdag, tehetős hőse keserű cinizmussal magyarázza, hogy akárkit meghurcolhat, tömlöcbe dughat, mert nincs ellene semmi törvény. „Igazság nélkül élünk… Igaz, az anyakönyvbe be van írva, hogy emberek vagyunk, az egyiket Pjotrnak hívják, a másikat meg Andrejnak, de valójában farkasok vagyunk. Rajtunk csak az Isten ítél… Nem tréfadolog ez. Szörnyűség ez” – panaszkodik. S miközben ezek a sorok járnak a fejemben, kezdem megérteni, miért ajánlotta egy évvel ezelőtt az Oroszországgal foglalkozó szakértők figyelmébe Medvegyev elnök Kelet-Szibériát. Szépsége magával ragadó, az élet errefelé mégis már önmagában hőstett, de ami talán ennél is fontosabb, itt megérti az ember, hogy ekkora teret csak erős kézzel lehet összetartani s irányítani. Ha kelet felé indulnánk, még pár órát repülhetnénk, s még mindig Oroszországban lennénk. Még távolabb Moszkvától, ahol már tényleg csak az Isten ítél.
origo.hu
Orbán Viktor élőben ma este a TV2-n!
