Finomhangolás

Egy órája utazunk, s még sehol sem tartunk. A reggeli csúcsforgalom szinte elviselhetetlen. Ennél csak a délutáni rosszabb, amikor az emberek már fáradtabbak. A moszkvai dugókban eleve kötélidegek kellenek az autózáshoz, s különösen nehéz elviselni a csigalassú tempót, ha az ember siet valahova. A Valdaj Klub tagjai pedig most ugyancsak sietnek. Idő még van ugyan bőven, a csapat azonban izgatott. A rutinos öreg rókák arcára is kiül a feszültség. Érthető, hiszen nem mindennap adatik meg, hogy az ember ebéd közben beszélgethessen a világpolitika egyik legfajsúlyosabb szereplőjével. A szerencsésebbek már megszokhatták a légkört. Immár hatodik éve minden szeptember elején találkozhatnak Oroszország erős emberével.
Lehet, hogy mégiscsak jobb lett volna, ha a kormányfő Szocsiban fogad bennünket? – veti fel mellettem az eredeti tervekre utalva a kínai politológus.


Si Liang-senget hamar lehurrogják a körülöttünk ülők. Jakutszk, Jaroszlavl után a társaságnak valahogy nincs kilométerhiánya. A busz egyszer csak szép lassan befordul egy fákkal szegélyezett útra. Az elágazásnál járőrkocsi jelzi, hogy már közel az úti cél. Rendőri felvezetéssel gördülünk be a novo-ogarjevói rezidencia elé. Az orosz és a nemzetközi sajtó már ugrásra készen vár a bejárat előtt. Itt van Andrej Kolesznyikov is, aki eddig három kötetben dokumentálta Oroszország első számú politikusának majd évtizedes országlását. A kötetek címei – Láttam Putyint!, Putyin látott engem!, Meglátni Putyint és meghalni – a maguk szarkasztikus módján árulkodnak arról, mit is jelent errefelé az első számú vezető közelébe jutni. Éppen ezért különleges, hogy az új Oroszország vezetése lehetővé teszi ezt egy kiválasztott nemzetközi kör számára.
Hatodik alkalommal rendezték meg az idén – a RIA Novosztyi hírügynökség, az orosz Kül- és Védelempolitikai Tanács, a Russia Profile és a Rosszija v Globalnoj Polityike nevű folyóiratok, valamint a The Moscow News szervezésében – az első találkozó helyszínéről, a Novgorod melletti festői tóról Valdaj névre keresztelt nemzetközi vitafórum soros ülését. A 15 országból érkezett 45 vezető Oroszország-szakértő, közéleti személyiség és újságíró a szokások szerint megismerkedett az egyik régióval, ezúttal a kelet-szibériai Jakutfölddel, bekapcsolódott A modern állam és a globális biztonság címmel Jaroszlavlban megrendezett nemzetközi konferencia munkájába, találkozott a kormány és az elnöki adminisztráció vezető politikusaival, a legnagyobb energetikai cégek első embereivel, közéleti személyiségekkel, s a rendezvény különleges státusát megadva hagyományosan többórás beszélgetésen fogadja őket Vlagyimir Putyin miniszterelnök és Dmitrij Medvegyev államfő is.
A megbeszélések középpontjában ezúttal Oroszország és a Nyugat viszonya, valamint a nemzetközi erőviszonyoknak a globális gazdasági válság hatására felgyorsult átrendeződése állt. A 2004 óta működő Valdaj Klub célja, hogy az Oroszországgal foglalkozó kutatók, újságírók és közéleti személyiségek kicseréljék nézeteiket, s ami a legfontosabb, első kézből kapjanak információkat az országot érintő legfontosabb kérdésekben. A klub tagjai közt van mások mellett a washingtoni Heritage Foundation vezető kutatója, Ariel Cohen, az ismert brit elemző, Richard Sakwa, a londoni King’s College profeszszora, a New America Alapítány munkatársa, Anatol Lieven, a francia tudományos akadémia örökös tagja, Héléne Carrére d’Encausse, a Német Külpolitikai Tanács keleti szekcióját irányító Alexander Rahr. A sajtó felvezetésként magáról a klubról faggatja a kérdésekre várakozókat.
Egyedülálló alkalom ez a rendezvény arra, hogy különböző véleményeket ismerjünk meg a mai Oroszországról. Ezek a viták, találkozók a tudás felfrissítése mellett egyfajta finomhangolásra adnak lehetőséget. Más országban nem tudunk ilyenről. „Pedig ha annyiszor találkozhattunk volna George W. Bushsal is, mint Vlagyimir Putyinnal, egy életre fel lennénk szerelkezve vicces történetekkel!” – mesél az olasz Orietta Moscatelli. „Példa nélküli, hogy egy nagyhatalom vezetője ilyen intézményesített keretek között találkozzon a világ vezető szakértőivel. Csak jó emlékeim vannak az eddigi találkozókról” – állítja Ariel Cohen is.
Felmerül természetesen az is, hogy mennyiben feltétele a klubtagságnak az Oroszország iránti lojalitás, ám a közelben Richard Sakwa kifejti, hogy elég furcsa megközelítés a Kreml jobbkezének nevezni a vezető amerikai, brit, francia vagy német intézetek sorát. Aztán a tíznapos turné után megjelenő nyilatkozatokból ki is derül, hogy sem a lazac, sem a kiváló francia borok, de még a nagy emberekkel való találkozás élménye sem lágyította meg az elemzők szívét. Hazatérve sokszor úgy elemzik a mai orosz hatalom belső viszonyait, mintha itt sem jártak volna. Mi ez, ha nem a kutató autonómiája?
A média már szinte mindenről kérdezett, idő azonban még bőven van. Kell is, mert az ellenőrzés rendkívül alapos. A kapun átjutva ismét buszra szállunk, mert maga a rezidencia odébb, valahol a park mélyén van. Az újabb várakozást a régebbi találkozók emlékeinek felelevenítésével tölti a társaság.
„Tavaly Szocsiban Putyin öt órán át válaszolt a kérdésekre, utána még a tengerpartra is levitte a csapatot. Viccelt, fényképezkedett, dedikálta az étlapokat, s nem volt számára tabunak számító kérdés. S hogy mennyire élvezi Putyin ezeket az eszmecseréket, mutatja, hogy az első találkozóra a beszlani tragédia miatt este nyolckor került sor, s mikor éjfél körül azt ajánlottuk, hogy meginnánk egy vodkát, az elnök azonnal ráállt a dologra. Csak azért nem lett belőle semmi, mert az egyik amerikai vendég elálmosodott, s már nyugovóra akart térni” – meséli a régi motorosnak számító Nyikolaj Zlobin.


Az olaszok valahogy megtalálják a séfet, aki a honfitársuk. Elmeséli, hogy Putyin általában keveset eszik, alkoholt csak mértékkel fogyaszt, s nem kedveli a nagyon fűszeres ételeket. Közben, oldandó a feszültséget, a teraszon süteménnyel, pezsgővel kínálják a szakértőket. Feltűnően vizsgálja mindenki az ülésrendet, s örül vagy éppen csóválja a fejét. Az újoncok ezt nem nagyon értik, később azonban kiderül, a jó helyen ülőknek, így a házigazdával szemközt lévőknek több esélyük van a kérdezésre. A társaság nagyjából a világpolitikai erőviszonyokat leképezve kis csoportokban beszélget. A nagyhatalmak képviselői inkább egymás közt osztják meg nézeteiket, ezen belül jól kivehetően elkülönülnek az angolszászoktól az európaiak. A közép-európaiak itt jól megértik egymást, s összetartanak velük az olyan feltörekvők, mint a két kínai, a török vagy a japán kolléga. Igazi sztár most a kivételes helyzetére jól ráérző, információért körüludvarolt iráni kutató. Őt azonban nem irigylem. Sokkal inkább azt, hogy a nyolcvanas években Kanadába emigrált lengyel és az utolsó posztkommunista kormány miniszterelnöke milyen jól megérti egymást. S mikor ezt szóvá teszem, csak annyit mondanak, elvégre mindketten lengyelek.
Putyin késik, ám ez csak az először jelen lévőknek meglepő. Alexander Rahr valószínűleg nem ismerte még az exelnöknek ezt a szokását, amikor Német a Kremlben címmel írt róla könyvet. Jó egy óra múlva felbolydul a beszélgető társaság. Mindenki elfoglalja a helyét. Tapintható a feszültség, amikor a teremben ruganyos léptekkel megjelenik Putyin. Kimondatlanul is benne van a levegőben, hogy ez a találkozó a tíz nap csúcsa, hiszen a miniszterelnök Oroszország erős embere. Úgy is viselkedik. Az egyre érezhetőbben határozott arculat kialakítására törekvő Dmitrij Medvegyevvel összehasonlítva fellépésén egyértelműen érződik a csúcson eltöltött nyolc év. Putyin szavai, gesztusai jól kiszámítottan sem tűnnek mesterkéltnek, kiválóan váltogatja az anekdotázó stílust a kemény fordulatokkal. Minden gesztus, mondat azt sugallja, hogy egy hatalmas ország magabiztosan karakteres vezetőjével van dolgunk. Erre mondják, hogy Putyin kinőtte magát, az egykori szürke csinovnyikból nagy formátumú politikussá vált.


Udvarias házigazdaként a kormányfő megpróbál közvetlen hangot megütni, amikor körbetekintve a termen megjegyzi, hogy a jelenlévők öltözékén bizony nem látszik a gazdasági válság. Aztán rövid váltás után bevallja, hogy Oroszországot is utolérte a krízis, s bár már, ha szerényen is, megkezdődött a növekedés, a tanulságokat le kell vonni. Miközben a pincérek megkezdik az ötfogásos ebéd szervírozását, a gdanski út után adódik a történelmi kérdés, s Putyin minden korábbinál nyíltabban elmondja a véleményét a második világháború előzményeiről. Emlékeztet arra, hogy a Molotov–Ribbentrop-paktum az utolsó volt a Németországgal kötött szerződések sorában, a nyugati hatalmak már bűnök sorát követték el, s ismét utal az első világháborút lezáró igazságtalan békékre. S miközben óv a történelmi kérdések aktuálpolitikai felhasználásától, felemelve hangját emlékeztet rá, hogy a Szovjetunióból került ki az áldozatok 70 százaléka.
Nem maradhatott ki a kérdések sorából a válság, a nemzetközi kérdések sora sem. Figyelemre méltó volt, miként árnyalódott a politológusok szeme előtt az orosz álláspont Iránnal kapcsolatban. Kemény szavakkal ecsetelte Putyin Moszkva és Washington viszonyának alakulását az utóbbi években, rámutatva az elhallgatott pontokra. Keresetlen szavakkal illette a balti államok magatartását, Grúzia kapcsán pedig elismerte, hogy Oroszország olyan helyzetbe került, amikor csak Abházia és Dél-Oszétia elismerése mellett dönthetett. Mint megjegyezte, elnöksége nyolc éve alatt nem találkozott egyik köztársaság elnökével sem. A nyitott, sok részletre kitérő, így a motivációkat megértető mély elemzések ellenére bombahír persze abból lett, hogy Putyin ismét jelezte, 2012-ben visszatérhet. Kérdésével az orosz–amerikai politológus, Nyikolaj Zlobin három napra a világsajtó sztárja lett, s elemzők sora boncolgatta ismét, ki is az első ember Oroszországban. A Novo-Ogarjevóban jelen lévők számára ez nem lehet kérdéses.
Éppen ezért sajnálhattuk, hogy háromórányi beszélgetés után küldönc jött, s a kormányfő fülébe súgta, hogy mennie kell, mert Erdogan török kormányfő van a telefonvonalban. Putyin érezhetően folytatta volna a beszélgetést, amely így hirtelen véget ért. A neves szakemberek sem tudták türtőztetni magukat, s úgy rohanták meg egy-egy kézfogás erejéig az ex- és talán jövendő orosz elnököt, mint a tinik Madonnát. Ebben az újonc számára meglepő felfordulásban szinte csoda, hogy sikerült átadnom Putyinnak a róla írt könyvem dedikált példányát.
No, átestünk a tűzkeresztségen. Eljutottunk az orosz szakértői találkozók csúcsára – veregeti meg a vállamat kifelé menet Nicolas Miletitch, az AFP vezető szerkesztője. Szédelgek, s remeg a hangom, mikor hozzá fordulok.
Hát igen, Kolesznyikovval együtt elmondhatjuk, hogy láttuk Putyint. Ne feledjük azonban a második kötet címét! Az még odébb van, hogy elmondhassuk, Putyin is látott minket.
Sok merengésre azonban nincs idő. A kamerák, mikrofonok már „belőve” várják a kiérkezőket. A kollégák információkra éhesek. Innen egy másik történet kezdődik, amely arról szól, hogy miként lesz az üzenetből hír. Mindenki hozzáteszi a magáét, kicsit építi szakértői nimbuszát, s néha ugyancsak meglepődhetünk azon, mi jelenik meg a másnapi lapokban.