Lakat a szájra

Különösebb jóstehetség nélkül is prognosztizálható, hogy a kárpátaljai magyar kisebbség lassú halálra ítéltetett. Már rosszabb a helyzet, mint a szeptember elején életbe lépett nyelvtörvénye miatt Budapesten oly sokat kárhoztatott Szlovákiában. Ezt a helyzetet vázoltam a minap egyik ukrán barátomnak, aki értetlenül nézett panaszáradatomat hallva. „Persze, mert a kárpátaljaiak nem akarnak ukránul beszélni, s különben is, még az órát is a budapesti időhöz igazítják!” – mondta fel az újsütetű ukrán nacionalizmus nagyjából még legfinomabb érveit. Elbizonytalanodtam a probléma ilyen egyértelmű taszításán, vitapartnerem azonban megsajnált. „Tudod, ahol fát vágnak, ott röpköd a forgács!” – tárta szét a karját.
Az utóbbi időben már nemegyszer szembesültem azzal, hogy Kijevben nagy fejszével faragják a nemzetállamot. Az identitás erősítésének jegyében pedig le kell nyesniük mindent, ami az 1991 előtti időkre emlékeztet. Ebben a szellemben sokan úgy gondolják, hogy a többnyelvűség is csak gyengíti a fiatal államot. A fő csapás iránya természetesen az orosz, amelynek használata mögött Kijevben még mindig a birodalmat, s nem az embereket látják. S persze a civilizált problémakezelés látszatának megőrzése miatt ezzel egy sorba kerülnek más kisebbségi nyelvek is. Főleg, ha az identitáskeresés durván növő vadhajtásai erre mind gyakrabban ideológiai alapot is adnak.
Éppen ezért nem lehet mindezt elintézni azzal, hogy a fiatal államok gyermekbetegségéről van szó. Különösen nem akkor, amikor e hangokat olyan politikus bátorítja, akit négy éve csak Nyugat-barátként aposztrofál a világsajtó, s aki az euroatlanti lázban csak azt nem nézi jó szemmel, hogy Kárpátalján magyar tévécsatornát néznek. Mindez persze beleillik a szomszéd népek kárára nemzetet építő törekvésbe, egy, az európai integrációt maga elé célul kitűző államtól azonban elvárható, hogy tiszteletben tartsa az általa is aláírt regionális és kisebbségi nyelvek európai chartáját – amelyet persze az ellenzék is csak kampányok idején akar ratifikálni – vagy az Európa Tanács kisebbségi keretegyezményét, a még az ukrán államiság hajnalán aláírt alapszerződésről nem is beszélve.
Valahol itt tartottam a kissé dühös érvelésben, amikor rájöttem, hogy a kifakadást még az ukrán államiság elleni támadásként érezhetné bárki is, ami távol áll tőlem. A tehetetlen düh azonban nem hagyott nyugtot, s megvallom, öv alatti ütés volt, amikor a moszkvai Eurovíziós dalfesztivált hoztam fel ellenpéldaként. „Mikor engedheti majd meg magának Ukrajna, hogy nagylelkűen egy moszkvai sztárt indítson egy ilyen rendezvényen, aki ráadásul két nyelven, oroszul és ukránul énekeli a dalát?!” – vetettem fel, mire barátom megveregette a vállam, s kellemesebb témákra tereltük a beszélgetést. Természetesen mindkettőnk számára magától értetődő volt, hogy oroszul.