(Frankfurt)
Legfontosabb tulajdonságom, hogy optimista vagyok. Azt szeretem magamban a legjobban, hogy boldog szeretnék lenni – talán ez a két legfontosabb mondat, amelyet önmagáról valamikor is leírt Moholy-Nagy László. S ha valóban ilyen is volt, akkor máris megértjük, hogy miért nem tette le örökre az ecsetet, a rajzceruzát, a fényképezőgépet, amikor látta, mire használják a fényt, s hogy milyen mozgásformákkal szemléltetik a dinamika elsőbbségét a statikával szemben, miközben ő a művészet és a tudomány lehetőségeit ötvözve a jelen, s még inkább a jövő vizuális nyelvének kialakítására törekedett művészként, vagy éppen 1923–28 között a Bauhaus tanáraként. A fény és a dinamika jellemezte például a nácik és a bolsevikok látványos katonai parádéit, a nagy lépték a hatalom (romboló) természetét kifejező városépítési terveket, a lendület a sporton keresztül egy-egy nép fensőbbségét hirdető filmeket, ahogyan azt Leni Riefenstahlnak a berlini olimpiáról forgatott filmje, vagy sok-sok szovjet propagandafilm mutatta.
Van tehát miről elgondolkodni a tárlat kapcsán, amelyet az 1991-es kasseli bemutató óta a legnagyobb Moholy-Nagy-kiállításnak aposztrofálnak a rendezők. Annál is inkább, mivel ezzel a bemutatóval a neves kiállítóhely ahhoz a nagyszabású berlini tárlathoz kapcsolódik, amelyet a Martin Gropius Bauban rendeztek a Bauhaus megalapításának kilencvenedik évfordulója alkalmából. Mintha csak azt a képet árnyalná a frankfurti bemutató, amelyet ez adott Moholy-Nagyról, bizonyos szempontból ki is tágítva a kereteket, áthelyezve a súlypontokat, s az ismétlődéseket elkerülve csak utalásszerűen mutatva be munkásságának bizonyos szeleteit. Más vonatkozásokat pedig éppen csak érint mindkét kiállítás, korai művei, az első világháborús frontszolgálat alatt készült rajzai, amelyek többsége tábori levelezőlapként érkezett haza a hátországba, egyik helyen sem szerepelnek (láthatta viszont őket a közönség a néhány hónappal ezelőtti apoldai Moholy-Nagy-tárlaton), s a hazai hatásokról, a Kassák-körrel való kapcsolatáról is csak néhány mondat erejéig esik szó a kiállítást kísérő katalógusban, magyarázó szövegekben. Igaz, a művek sorát indító 1922-es önarckép is ezekre a hatásokra utal, a sort azonban azok a tipográfiai alkotások, festmények, metszetek, fotók folytatják, amelyek azt érzékeltetik, milyen elemi erővel hatott a nagyváros dinamikája az 1919-ben Berlinbe érkező fiatal művészre, hogyan szabadult fel a kortársak, mindenekelőtt az orosz konstruktivisták műveit megismerve, hogyan tették egy csapásra ismertté az 1922-es év sikerei, a Sturm Galériában rendezett önálló tárlata, az Új művészek könyve, s hogy miután Walter Gropius 1923-ban meghívta a Bauhausba, ahol az előkészítő tanfolyam vezetőjeként és a fémműhely mestereként kezdett, tevékenysége hogyan szélesedett ki villámgyorsan, a könyvtervezéstől kezdve a színpadi kísérletekig számos területet átfogva.
Viszonylag kevés festmény szerepel a tárlaton, ezek viszont jelentős művek, s mindegyik alkotói periódusát képviselik, érzékeltetve, hogy kiindulási alapot jelentettek számára akkor is, amikor elsősorban a térbeli problémák, vagy a mozgás, illetve a különböző kifejezési módok ötvözésének a lehetőségei érdekelték, vagy amikor a Bauhaust elhagyva, 1928 után egzisztenciális okokból a legkülönbözőbb alkalmazott grafikai munkákkal vagy épp színházi tervezéssel, kiállításrendezéssel foglalkozott. A tárlat nagy hangsúlyt helyez erre az időszakra, amelyet egyre inkább a tér, a fény, a mozgás kapcsolatának a kutatása jellemzett, az új anyagokkal való kísérletek, a síkból való kilépés. Szerepel a tárlaton a síkból a térbe való kilépést jelentő Raummodulátor rekonstrukciója is, mégpedig egy olyan nagyszabású munka részeként, amelyet elsőként a Schirn Kunsthalle mostani kiállítása mutat be. 1930-ban ugyanis Moholy-Nagy az akkori hannoveri múzeumigazgató, Alexander Dorner megbízására elkészítette a Raum der Gegenwart, azaz a jelenkor terének terveit, amelyben mindent elmondott volna arról, amit a különböző művészeti ágakról, azok egységéről, a művészet, a művész elhivatottságáról gondolt – szemben azokkal, akiknek a szemében a művészet nem az emberi minőség, hanem a hatalom kifejezésének esszenciális része. Hetvenkilenc évvel a terv elkészülte után Kai-Uwe Hemken és Jakob Gebert rekonstruálta, pontosabban realizálta a teret, amelyben a Bauhaus-évek építészetétől, formaterveitől kezdve a tipográfián át a fotóig, filmig minden kifejezési eszköz, médium helyet kapott. Annak a gondolatnak a jegyében, amely szerint a művészet nem más, mint egyetlen nagy folyamat, amely az örökölt értékekből indul ki, különböző irányzatok találkoznak, járják át egymást, és az új tapasztalatok hatására eszszenciálisan átalakul. Miközben – jelzik az utolsó évek festményei, átlátszó, leheletkönnyű, lebegő plasztikái – a lényeg változatlan marad.
(Moholy-Nagy László retrospektív tárlata, Frankfurt am Main, 2010. február 7-ig.)
origo.hu
Megszavazta a közgyűlés a költségvetést: húszmilliárddal emelik a főváros folyószámla-hitelkeretét
