Sajátos demokrácia

A lisszaboni egyezményre adott igen szavazattal most már valamennyi tagország demokratikusan jóváhagyta az Európai Unió új felépítését. A demokrácia útjai azonban elég rögösek. A lisszaboni szerződést, amelynek leánykori neve európai alkotmány volt, a franciák és a hollandok is meggyőző többséggel elutasították még annak idején, 2005-ben. Ekkor kiderült, hogy népszavazással nemigen lehet egy a hatalmat tovább koncentráló és ráadásul neoliberális ihletű alkotmányt az európai polgárokra ráerőltetni. A franciák trükkös elnöke Nicholas Sarkozy azonban egy olyan ötlettel állt elő, amely az alkotmány összes lényeges pontját megtartotta, ugyanakkor úgy nézett ki, mint a már érvényben lévő egyezmények kissé módosított változata. Ez lett a lisszaboni szerződés. Így már – az íreket kivéve – egyik tagországban sem volt szükség a szerződés népszavazáson való jóváhagyására, elég volt a parlament beleegyezése, amelyet a honatyák mindenütt meg is tettek, némelyütt úgy, hogy még csak nem is látták (nemhogy olvasták volna), mit hagynak jóvá. Írországban azonban 2008 júniusában meggyőző többséggel el is utasították. Az unió vezetői azonban ezt a szerződést már nem engedték veszni hagyni, hanem az íreket egy második szavazásra kötelezték, hogy az ikszeket most már a megfelelő rubrikába húzzák be. Ígérgetéssel (például, hogy Írország megtarthatja katonai semlegességét, hogy abortuszszal kapcsolatos felfogásába nem szólnak bele, hogy mindig lehet biztosa az Európai Bizottságban), fenyegetéssel (hogy kizárja magát Európából) végül is sikerült az íreket egy meggyőző igenre rávenni. Ha most sem sikerül, akkor nyilván egy következő szavazás jön, egész addig, amíg meg nem találják a helyes választ a feltett kérdésre. Így történt ez például Dánia esetében is, amikor 1992-ben nemmel szavaztak a maastrichti szerződésre. Az európai demokrácia lényege tehát az, hogy a polgárokat addig szavaztatják, míg a megfelelő eredmény ki nem jön.
Bár Václav Klaus a csehek euroszkeptikus elnöke még ellenáll, és kap is támogatást a brit konzervatívoktól, hogy tartson ki addig, míg ők jövő májusban hatalomra nem kerülnek, és nem írnak ki népszavazást a reformszerződésről (amit a britek döntő többsége elutasítana), a nemzetállami szuverenitás eszménye (egyelőre?) elbukott Európában. Maga Barroso szokta egyetemi előadásaiban az EU-t birodalomhoz hasonlítani, most a lisszaboni szerződéssel e birodalmi konstrukció valóban megerősödött. A szerződés, amelynek legfontosabb módosítása az egyhangú döntések minősített többségű döntésekké való átalakítása (tehát a vétójog felszámolása) létrehozza az Európai Tanács elnöke és a külügyi és biztonságpolitikai főképviselője posztot, amelyet a megválasztottak két és fél évre tölthetnek be. A lisszaboni szerződés jóváhagyásával az unió formailag egy magasabb integrációs fokra lépett. Ugyanakkor épp e szerződés jóváhagyása tereli el a figyelmet az unió alapvető problémáiról, például a döntések koncentrációjának, az erőforrások és felelősség dekoncentrációjának ellentmondásáról, vagyis hogy Brüsszelben döntenek, de a felelősség az eszköztelenné vált nemzeti kormányokra hárul.