Sötét dolgokról világosan

A Gallup intézet fölmérése szerint 120 ország között mi vagyunk a 117.-ek az optimizmust illetően. A kérdések azt járták körül, hogyan képzeljük el a jövőt öt év múlva, vagyis bízunk-e magunkban, alakíthatónak érezzük-e körülményeinket az országban, ahol élünk. Magyarán: mit remélünk. Eszerint megmondtuk, ebből lett a beszédes 117. hely. A kiértékelés szerint Magyarországon a felnőtt lakosságnak több mint egyharmada a saját jövőjét reménytelennek vagy majdnem annak tartja.
Kiábrándult, szkeptikus válaszaink alapján az optimizmustól dagadó keblű nemzetek mögött a legutolsók közé kerültünk: Togo, Pakisztán, Burundi és Zimbabwe társaságában kullogunk. Nem csoda, ha a jövőben bizakodók levonják rólunk a következtetést: borúlátó népség. Norvégia áll az élen, utána Hollandia, Dánia és az Egyesült Államok következik. Nyugati sógorunk csak mosolyog rajtunk: ő az ötödik a rangsorban. Nem tartanám mellékkörülménynek, hogy tőlük 1955-ben az osztrák államszerződés következtében kimentek, hozzánk meg egy évre rá testvéri tankjaikkal bejöttek az oroszok.
Hankiss Elemér a HVG-ben besorolja és fölcímkézi a magyarok pesszimizmusának okait. Különféle viselkedéstípusokat, -csoportokat elemez néhány mondattal. Ilyen kategóriákat állít föl: „búsmagyarok”, „zárt gondolkodásúak”, „lusták”, „EU-sértődöttek”, „alattvalók”, „paranoiások”, „Szókratészek” stb. Az embernek a nem érdektelen cikk elolvasása után valahogy mégis rossz a szájíze. Talán azért is, mert már némelyik címkében is érezni az előítéletet. Miért „EU-sértődöttek” azok, akik csalódtak az unióban? Lehetnének például „EU-szkeptikusok”. Ha valakivel jót tesznek, s ő valami apróság miatt mégis megsértődik, akkor kétségkívül benne van a hiba, nem látja a fától az erdőt. De ha valakivel nem tesznek jót, csak azt mondogatják neki: mi nagyon jót tettünk veled, s eközben az illetőnek az élete nem tanúskodik semmiféle olyan jócselekedet hatásáról, amelyet állandóan fölemlegetnek neki, akkor ő vajon ok nélkül sértődöttnek számít, vagy haragjának és szkepszisének netán oka van? S tovább kérdezek: vajon azonos súlyú dolgokat rendelt-e Hankiss Elemér egymás mellé, midőn a „paranoiások” címszó alatt így ír a jobb- és baloldal üldözési mániásairól: „mindkét oldalon azok vannak, akik nem bíznak a demokrácia erejében, vagy legalábbis nem bíznak a demokrácia hazai gyakorlatában. Félnek attól, hogy az országot maffiaszerű erők kirabolják, illetve szélsőséges erők a hatalmukba kerítik”. Tényleg arról lenne szó, hogy aki maffiaszerű erőket ismer föl a magyar valóságban, az éppoly paranoiás, mint aki újnácikat vizionál? Irigylésre méltó az a biztonság, amellyel ez a kijelentés elénk tálaltatik. Az elemzés mélységét s a vesztesekhez és paranoiásokhoz lazán besorolt rétegek sorsa iránti empátia mértékét kevésbé irigylem.
Ha én szociológus lennék, és elém kerülne egy ilyen statisztika, nem állnék meg félúton. Nem érném be azzal a sovány válasszal, hogy lám, a magyarok mily sokféle okból pesszimisták. Vetnék egy pillantást a hazai halálozási és születési rátára. Megnézném, nőtt-e Magyarországon a szenvedélybetegek száma, és gyógyításuk miként alakult az utóbbi években. Összevetném az átlagéletkort más európai országok polgáraiéval. Összehasonlítanám a jövedelmeket is, mondjuk Ausztria vagy Nagy-Britannia jövedelmi viszonyaival. Elgondolkodnék rajta, miért tér el Magyarországon a vágyott családmodell a létezőtől, miért vállal a tervezettnél eggyel vagy kettővel kevesebb gyereket egy fiatal magyar, a dolog természeténél fogva az avítt heteroszexuális mintában gondolkodó házaspár? Nem ezeknek a fényében kellene „a magyarok pesszimizmusát” értelmezni?
Nem kell Trianonig visszamenni ahhoz, hogy a magyarok keserűségének gyökereit elérjük. Elég végignézni az elmúlt húsz esztendőn.
A két évtized arra tanította az átlag állampolgárt, hogy a változások neki sok jót nem hoznak. A közjó és a racionalitás szempontjából teljesen értelmetlennek tűnő rendeletek és törvények garmadát viseltük el és viseljük el ma is életünk különböző szintjein. Sokszor csak évek múlva tudjuk meg, hogy bizonyos rendeletmódosítások és törvényjavaslatok valakiknek valamilyen oknál fogva busás hasznot hoztak. Az elmúlt húsz év szomorú alapélménye az, hogy életünk nagyon fontos tartalmaira vonatkozóan vagy nincs törvény, vagy igazságtalan a törvény.
A tapasztalat nagy ítélőbíró. Nem azért vagyunk a 120-as listán a 117.-kek, mert mi, magyarok, ha látjuk fölkelni a napot, egyből arra gondolunk, minek kelt föl, mi értelme, maradhatott volna az égen a hold is, még annak a fénye is sok, hogy lássuk azt a tömérdek disznóságot, ami ebben az országban történik. Azért vagyunk a listán hátulról a negyedikek, mert valami megfoghatatlan módon, amit már mi sem értünk, a rendszerváltás óta a megváltozásra érett dolgoknak a megváltoztathatatlansága lett az alapélményünk. És ez rögzült. Mert ha a dolgok változtak, alakultak is, valahogy mindig úgy tették, hogy változásaik csak a felső tízezernek hoztak szebb napokat, tervezhető jövőt. Ők nemcsak vásárolhattak, hanem súlyos vásárlási neurózisukat is kiélhették, megengedte a jövedelmük. Az átlagnak valahogyan mindig úgy alakult az élete, jövedelmi viszonyai, hogy még a szükséges kiadásai közt is súlyoznia kellett. Neki a változások vagy kifejezetten rosszat jelentettek, vagy ha jót, az nagyon rövid ideig tartott, és utána törvényszerűen jött a nagy pofára esés. (Lásd az egészségügyiek vagy a tanárok fizetésének látványos emelését a Medgyessy-kormány első hónapjaiban, és aztán soha többé nem foglalkoztak velük, legföljebb amikor elbocsátották őket.)
Pesszimisták vagyunk? Lehet. Talán mert torkig vagyunk a BKV-Eleonórákkal, Zuschlagokkal, Hunvaldokkal. Csalókkal, okirat-hamisítókkal, vesztegetőkkel, korruptakkal. Élnek és dolgoznak ebben az országban olyan emberek is, akik azt sem tudják, mit csinál egy bróker. Az ő ügyüket is képviselni kellene végre.
Csodálkozhatnék én is elkerekedett szemekkel: hogyhogy Togóval meg Burundival vagyunk egy sorban? Hiszen mi bizonyosan sokkal jobban élünk, mint ők! Vajon reményvesztés helyett miért nem örvendezünk egyfolytában? S miért nem engedjük dolgozni a hetedik kerületi, jelenleg letartóztatásban lévő szocialista polgármestert, hogy továbbra is hasson, alkosson és gyarapítson? Hát nem mindegy, hogy a haza derül-e fényre, vagy Hunvald és üzlettársai?
Érzem, bennem van a hiba. Nem tennék föl ilyen kérdéseket, ha én egy rendes zimbabwei asszony lennék. Togóból nézvést könynyeznék, mennyi okos ember van Magyarországon, és milyen príma, első osztályú szellemi elitje van. Ha Burundiból érkeztem volna Budapestre, lehet, hogy elámulnék, milyen tiszták az utcák. Ülnék a légkondicionált 6-oson, és azt sem tudnám, melyik színházba menjek. El volnék ragadtatva az éttermi kiszolgálástól. Ha zimbabwei asszony lennék, nem gurulnék méregbe attól, ha egy pizzériában, ahová véletlenül öt perccel beszélgetőpartnerem előtt érkeztem, a pincérek megvárják, míg férfi érkezik az asztalhoz, és csak akkor hozzák ki nekem az étlapot.
Mindnyájunkkal az a baj, hogy nem Burundiból jöttünk. Ezért kötjük az ebet a karóhoz, hogy mi nem pesszimisták vagyunk, hanem realisták. Sőt, ahhoz képest, hogy húsz év alatt kettő kivételével olyan miniszterelnököket voltunk kénytelenek elviselni, akiktől nem is remélhettük az ország fölemelkedését, a keserűségünkről tanúskodó 34 százalék – Burundi ide, Togo oda – nem is olyan sok.
Mi nem sötéten látjuk a dolgokat, hanem inkább világosan látjuk a sötét dolgokat.
Azt a 34 százalékot pedig – megígérem Hankiss tanár úrnak – jövő tavasztól ledolgozzuk.