Itt egy horgásztó a pálya mellett. Szokott még pecázni?
– Ritkábban. A fiúk miatt már kevesebb rá az időm. Néha még játszani is beszállok, de a fájdalom miatt már nem élvezem. Megette az ízületeimet a labdarúgás.
– Csak az? Dohányzik még?
– Igen.
– És a játékosai?
– Ők hála Istennek nem, de nem is engedném.
– Önnek külföldön is engedték?
– Belgiumban nem is tudták, pedig szívtam ott is, csak tudtam, mikor és hol lehet. Keveset játszottam külföldön, pedig hívott a Werder Bremen is. Már megbántam, hogy nem mentem, mert bár magyar viszonylatban mindent elértem, ötven százalék bennem maradt. Nem kellett annyit teljesítenem, amennyit tudtam volna. Már akkor is ilyen gyenge volt a futballunk. A mostanihoz képest persze mégis sokkal jobb.
– Ki volt a legjobb edzője?
– Egyértelműen Illovszky Rudolf. Vele vívtam a legtöbb csatámat, de a legtöbbet is tőle tanultam. Ő még igazi tekintély volt, nem csak kifizette a licencet. Ott volt még Kardos Lajos, a nevelőedzőm meg Verebes József, aki emberként szenzációs volt, de nekem hiába mondta, hogy olyan vagyok, mint Van Basten, kinevettem.
– Talán ha sportszerűbben él, majdnem olyan lehetett volna?
– Kezdetben nem is igazán szerettem az italt, de Békéscsabán hozzátartozott az élethez. Nem akartam kilógni a sorból.
– A Vasasnál ünnepelték, felejthetetlen gólokat rúgott, egyszer hat védőt cselezett ki. Miért hagyta abba viszonylag hamar?
– Azért, mert 50 ezer forintos havi fizetést ajánlottak, úgy, hogy az előző évben még házi gólkirály voltam. De Galascheket is elküldték, aki húsz évet lehúzott a Vasasban. Délelőtt megkapta az aranygyűrűt, délután kirúgták. Pedig ahová indultunk, ő oda rúgta a labdát. A magyar mezőnyben ez működött, nyertük a meccseket egymás után.
– A Honvédnál miért nem maradt tovább?
– Már az egész jól kezdődött. Az első napomon, edzés előtt, az egyik védőnek rúgtam tizenegyeseket. Szórakozgattunk, amikor Reszeli edző megérkezett, és mindjárt leparasztozott, amiért egy hátvédet a kapuba állítottam. Mondtam neki, nekem ne játszd a pestit, kétszer kell teletankolnod, amíg meglátod a Budapest táblát. Akkor kezdődött a „barátságunk”, hamarosan ki is rúgott.
– Csodálja?
– Már semmit sem csodálok. Illetve azt a 8-10 éve kezdődött gyakorlatot még igen, ami nagy csapatoknál is előfordul: azok a gyerekek játszanak, akiknek fizetnek a szülei. Nálunk csak kész játékosokat vesznek, a fiataloknak nincs hely. Legfeljebb megmondja nekik az edző, hogy adsz ennyit meg ennyit, és akkor maradhatsz. Ha nem, mehetsz a levesbe. Ha a szülő egyenes ember, nem fizet. Akkor jönnek ide, a megye egybe, az NB III-ba, mert itt már nincs pénz, de tisztességes emberek még vannak.
– Azt akarja mondani, magasabb szinten már nincsenek?
– A magyar foci olyan, mint a magyar politika. Azt se tudjuk, hol vagyunk, ugyanúgy elfolynak a pénzek. Keveseket érdekel igazán a magyar labdarúgás, még kevesebbek érdeke, hogy jobb legyen.
– Nem érzi groteszknek, hogy az ön játékosmúltjával, kilengéseivel ezt éppen ön mondja?
– Én a pályán legalább meghaltam. Emlékszem, Görögországban úgy kezdtük a felkészülést, hogy tízszer ezer métert futottunk időre. Nem kocogtunk. Az első öt etapban utolsó voltam, de méregből megnyertem az utolsót. Ez volt a délelőtti edzés, délután követő emberfogást játszottunk három órán át. Azt hittem, elpusztulok. Másnap még durvább volt, és ez ment mindennap. Így lehet jutni valamire. Ha gyermekkoromban én is így edzek, ki tudja, mire vihettem volna.
– Az ön játékosai így edzenek?
– Tanultam a múltból, aki link, azt gyorsan kiszúrom.
– Saját magát hány perc után szúrná ki?
– Azonnal. De engem még azért sem büntettek meg, ha nem mentem edzésre. Sőt, ott volt a csütörtök, a horgásznapom, arra szabadságot kaptam.
– Ha öntől kérne valaki horgásznapot, mit felelne?
– Azt, hogy viszontlátásra. Pontosabban azt, hogy soha többet ne is találkozzunk.
origo.hu
Veszélyben a gyereke, ha őket látja
