Új barbárok és a plázák

A kormányzat mindent flancnak, fölöslegesnek és eltakarítandónak tart, ami nem tartozik közvetlenül a minimális tantervhez. Művészet? Zene? Néptánc? Képzőművészet, szobrászkodás, festés? Színjátszás? Minek? Ha a szülőnek van erre a léhaságra pénze, keressen fizetős szakkört. De az iskolákban a továbbiakban nincs helye az ingyenes művészeti oktatásnak

Sorjáznak a magyarok haza a nyaralásból, és tízből kilencen megemlítik, hogy a Balkán ott kezdődik, ahol Hegyeshalomnál átlépik a magyar határt. Hogy a gondozott házakat, a tisztára sepert utcákat, a küszöbön ragyogó rézcsíkokat nehéz összevetni azzal az elszlömösödött, gondozatlan, gyomos és elhanyagolt magyar oldallal, ami a vonat ablakán kitekintőket fogadja. Soha nem értettem, mi a dicsekednivaló abban, hogy az amerikaiak idejönnek háborús filmeket – in vivo – forgatni, mert a belövések, az omlások, illetve a romos házak ugyanúgy állnak az ostrom befejezése óta. Azok a fotósok, akik albumokat készítenek Budapestről, nem a modern, fejlődő világvárost kapják lencsevégre. Akik imádják Budapestet, a harmincas éveket, a millennium hangulatát és a két világháború közti békebeli békét keresik. Így nézve fővárosunk gyönyörű: a Hősök tere, Gábriel szárnyai, a szecessziós füvészkert, a farácsos budai nyaralók, a Sugár úti paloták, a Vár és ami belőle megmaradt.
A modern, dinamikus Budapest egy vaskefe és egy szovjet hősi emlékmű közé szorult vissza. Némiképp olyan érzés fogja el a felfedezőt, aki fogcsikorgatva is, de szeretni akarná Budapestet, hogy előtte új barbárok vonultak át, akik folyamatosan belerondítanak mindenbe, aminek mástól jó érzése támad. Budapest olyan város, amelyiknek lakói a saját küszöbükig fegyelmezett állampolgárok. A küszöbön túli állami birodalomhoz semmi közük. Mindenki oda piszkol és szemetel, ahová neki éppen jólesik. Felépül a kacsalábon forgó budai villa, és az összes sitt a szomszédos kiserdőben landol.
Az új barbárokból nagy az utánpótlás. A nyalóka papírját a földre, a papír zsebkendőt a villamos padlójára, vagy ha taknyos, anyuka benyomkodja az üléshuzatba. A kóláspohár tömegesen megfér a sínek között, a talp alatt nyúlós rágógumi, sütis, cukros, csipszes zacskókat kerget a szél, azzal a kiszáradt valamivel, amit a kutyák otthagynak emlékbe. Mire egy kamasznak kinyílna a szeme bármiféle szépségre vagy művészi befogadásra, akkorra a tantervek megnyomorítása miatt semmi esztétikai felfedezéshez nem kap segítséget. Nincs benne a tantervben. Magyarországon sem ökológiát, sem művészettörténetet vagy műelemzést nem tanítanak a közönséges középiskolákban. Mint ahogyan szabadkézi rajzot vagy éneket sem sűrűn. A kormányzat mindent flancnak, fölöslegesnek és eltakarítandónak tart, ami nem tartozik közvetlenül a minimális tantervhez. Művészet? Zene? Néptánc? Képzőművészet, szobrászkodás, festés? Színjátszás? Minek? Ha a szülőnek van erre a léhaságra pénze, keressen fizetős szakkört. De az iskolákban a továbbiakban nincs helye az ingyenes művészeti oktatásnak. Egy új utcabútor, szoboralkotás, dizájnos parkmegoldás, különlegesen kivitelezett játszótér nem a büszkeséget vagy a jó érzést hívja elő új barbárékból, hanem közönyt, értetlenséget és egy bizonytalan kisebbségi érzést. Látnak valamit, amit nem értenek meg, de érzik, hogy ez valami olyan, ami nem káoszt, hanem nyugalmat vagy mértéket, netán örömöt sugároz másoknak. Ezért le kell rombolni, tönkre kell tenni. Az öncélú pusztítás komoly fellobbantója az unalom. A csinálni valamit, hogy felfigyeljenek ránk. Utólag azzal szoktak védekezni a rendőrségen, hogy: akkor jó ötletnek tűnt. Jó ötlet letördelni a köztéri szobrok kezét, lefűrészelni nemzeti hőseink fejét, kidönteni, elszállítani és eladni a bronzba öntött költőt. Lepiszkolni a vadonatúj épületet, kacskaringós, ronda és zagyva graffitiket mázolni az aluljárókba és tereinkre.
A graffitisek egy időben Demszky Gábor védnökségét élvezték, ennek következtében nincs az a középület, újonnan átadott lakóház, amit perceken belül nem rondítottak tele idegesítő ábráikkal. Büszkén fitogtatják kártékonyságuk művészeti erényeit, de nem a rozsdaövezetekben, hanem a belvárosban. Budapest legelhanyagoltabb, leglezüllöttebb, leggondozatlanabb helye a Moszkva tér. Itt utazik keresztül a város lakosságnak fele, s szívja tele magát az ízléstelenség ocsmányságával. Öles graffitik, bodegák, kiszáradt gyepek, szutykos hajléktalanok, üvöltő árusok, deszkabódék, mocsok és kosz. Egy világváros frekventált helye? Lassan nem lehet szobrot avatni, csak ha testőröket vezényelnek melléjük. A leleményes kisebbség mindent lelop, amitől a MÉH-ben pénzt remél. A vértesszőllősi Samu, a világhíres ősemberünk éppen hogy megúszta. Egy részeg tinédzser banda, főképp lányok, sörösüvegeket vagdalva a földhöz összetörtek néhány felbecsülhetetlen értékű csontvázat. Ez is olyan jó ötletnek tűnt. Mint templomokat kirabolni, vagy ellopni a miseruhákat, felkapni, és röhögve szaladgálni bennük. Nem látni a környéken egyetlen parkot sem, amit az új barbárok békén hagynának. Van ebben nyilván valami beteges öröm: szétrúgni, összetörni, lehetetlenné tenni. A kisfák kitörve, a hajdani virágágyások kiszáradva, összetaposva, a futóval beültetett méregdrága utcadézsák tele sörösüveggel, elszáradt hányásokkal.
Időnként van belőle botrány, nem nagy, mert igazából nem sokakat érdekel, hogy letörik Madách fejét vagy meggyalázzák a történelmi határainkra kitett emlékműveinket. Van némi kis hír belőlük, de az új barbárok működését mintha csendben tudomásul venné a közfelfogás. Kirabolt kripták, összedúlt sírok, szétdobált ereklyék, ellopott harangok mutatják az útjukat. Csapatosan járnak éjszakánként szórakozni, ami abból áll, hogy a villamosmegállók üvegportáljait szilánkosra zúzzák, feltépik az üléshuzatokat, kiverik az égőket, betörnek néhány kirakatot, sokszor nem is a zsákmányért, hanem csak úgy, balhéból. Amikor Salgótarjánban megépült az új városközpont (azóta már átment rajta az idő), a szociológusok azt mondták, ezzel belépünk a XX. századba, mert aki ezeket a középületeket használja, az nem fog a padlóra köpni, nem fog olajos ruhában végiggyalogolni bennük, hasonulni fog az épület új és letisztult formájához. A szociológusoknak csak némileg lett igazuk, mert akinek se állása, se fizetése, se lakása nincs, az képtelen esztétikai igényeknek megfelelni. A túlélő Dávid szobra alá is képes bevackolni magát, hogy aludhasson. Ugyanez kicsiben nálunk Budapesten a Ferenciek tere, ahol hajléktalanok hevernek, ürítenek a díszpadokon, szemben a templommal a külföldiek nagy örömére, akik szorgosan fotózzák őket, hogy elvigyék Magyarország jó hírét a világba. A Ferenciek tere is oázis volt a nagyvárosi rengetegben, amíg működött a csobogó, amiből inni vagy arcot mosni lehetett. Most a teret verébürülék borítja, a csobogó megszűnt, a bokrokból orrfacsaró bűz száll, a hajléktalanok elintézték a város egyik legintimebb pontját. Nem különb a Blaha Lujza tér, a csavargók Mekkája. Hevernek rongyaikon, időnként meglegyinti őket a tér sarkára borított szemétgyűjtők szaga, a gyep kiégve, a szemét és az emberi anyagcsere maradványai sietős lépésekre késztetik a városlakót: el innen. Blaha Lujza tér. A világváros egyik közepe.
Hogy legyen a végére egy nem várt meglepetés: a civilizált magatartás, a kulturált viselkedés manapság a bevásárlóközpontokban vert tanyát. A szociológusok mégsem tévedtek: tisztaság, vadonatújnak ható bútorok, ragyogó portálok, vízesés, tetőkert, nagy és impozáns terek, vonzó kirakatok, sok zöld növény. A nagy bevásárlóközpontokon nem látszik a folyamatos használat, nincsenek lelakva, sem pedig elcsúfítva. Íme a talány: a West End civilizálja gyermekeinket?