Villa, kilátással

Állami gondozottak családi pótlékán, mozgássérültek kerekes székén, éhes gyermekek ebédjén, vakok támogatásán, súlyos betegek gyógyászati segédeszközein még válságra hivatkozva sem lehet spórolni. A társadalmi szolidaritás nem ott kezdődik, hogy a megszorítások részleteit kidolgozó pénzügyminiszter a szűkös idők szavát meghallván nagyvonalúan lemond az irodaház-jellegű rezidenciájának üvegfalai elé tervezett vízfüggönyről. Nyugodtan megépíthetné, senki sem sajnálja tőle. A Rózsadomb lakosai esztétikai környezetszennyezés szempontjából ugyanis jól edzettek: a fél hegyoldalt becsillogó Oszkó-üvegpalota ejtette tájseb nekik már nem igazán számít. Másról van itt szó: a társadalom felé mutatott empátiáról, vagyis arról, hogy a kiváltságos milliárdosok tovább lássanak a főkönyveken, és kitekintsenek villájuk ablakain.
Meglepően sok mindent megértenének. Oszkó Péter szemébe ötlene például egy tőle ötven méterre fekvő, lerongyolódott önkormányzati iskola, amely a két tannyelvű oktatás támogatásának megszüntetésével lehetetlen helyzetbe kerül, holott az ország egyik legjobb hírű oktatási intézménye. Egy pillantás a villából, s kiderülhet: a 16 254 milliárd forintos jövő évi összkiadáshoz képest minimális, másfél milliárdos megtakarításért több mint száz hasonló iskolát kellene bezárni, az anyanyelvi tanárokat hazaküldeni, s diákok tízezreinek eredményeit semmibe venni. Hasonló a helyzet a megváltozott munkaképességűek foglalkoztatása terén: ötmilliárd forintos elvonással közel tízezer mozgássérült vagy értelmi fogyatékos – amúgy adófizető – állampolgár egyetlen munkalehetőségét teszik tönkre. A gyógyászati segédeszközök támogatási szigorításán három-négy milliárd forintot „ésszerűsítenek”: így lehetséges, hogy ma Magyarországon súlyosan mozgássérültek banki hitelből vásárolnak kerekes széket, már akinek alacsony rokkantnyugdíja miatt jelzálog fejében adnak kölcsönt. A fogyatékkal élőket támogató intézmények sokaságát fenntartó civil szervezetek költségvetésének 60-80 százalékos megkurtítása, illetve az árvák pénzének megfelezése szintén néhány milliárdos tétel, miközben kormányzati irodabútorra 12 milliárd jut. Az urak méltóztattak elszakadni a társadalomtól.
Valószínűleg már azt sem értik, hogy 1995-ben Bokros Lajosnak a megszorítások nyomán kialakult közhangulat nyomására miért is kellett a 16 millió forintos, amúgy jogszerű végkielégítését egy alapítványnak adományoznia.
Pedig egyszerű: nem etikus több száz négyzetméteres luxusirodának álcázott lakásból kiüzenni a népeknek, hogy költözzenek kisebb lakásba, ha nem tudják fizetni az ingatlanadót.
A kormányzati politikát meghatározó szűk elit leginkább azzal veszítette el hitelességét, hogy tetteiben nem vállalt sorsközösséget azzal a társadalommal, amelynek életébe beleszól.
Lehet, hogy később jól mutat az önéletrajzukban, hogy hajdan átmeneti miniszterek vagy kormányfők voltak, a lényeg ettől nem változik: a költségvetés fő számait már régen a valutaalap diktálja, aligha fog bárki is emlékezni arra, ki végezte el a piszkos munkát.